Az ismétléses poénok a legjobbak, először még vakarod a fejed, hogy amit láttál, vicc volt-e, és ha igen, tényleg olyan rossz-e, amilyennek tűnik, aztán ahogy újra és újra megtörténik, elkezdesz előbb kicsit, majd gurgulázva, hörögve röhögni.

Mint az Amerika Kommandó csodálatos hányós jeleneténél, de ezt tényleg csak azok nézzék meg, akik nem terveznek enni a következő másfél-két napban:

Ugyanez történt a belvárosban, a Gozsduban is kábé két-három éve. Akkoriban nyílt a BeerCo nevű hely, ami hiába volt mindennek a közepén, senki sem járt oda, senki sem hallott róla, el is neveztük Budapest legtitkosabb kocsmájának. Elsőre csak zavarba ejtően fura volt, aztán ahogy Ádámmal elkezdtük feltárni a rétegeket, egyre hangosabban és jobb hangulatban röhögtünk.

És amikor azt hittük már, hogy ezt képtelenség fokozni, mint a fenti videóban a heroikus második hányást, akkor jött az 1:15-ös rókacunami (kíváncsi vagyok, hogy ezért a metaforáért hányan iratkoznak le végleg a Városban blogról): a játékbarlang.

Igen, miközben a Gozsdu néhány éve még úgy indult, mint az új, színvonalas, európai központja Budapestnek, addig a most már Sörverseny néven futó klub körüli járatban tavaly év végén kiépült egy olyan prosztó játékbarlang, amilyennel maximum Siófokon találkozol a szezonban.

És ha ezen nem röhögsz, akkor semmin:

Van a plafonról belógó versenyhajó, vannak autós gépek, táncolósók, sőt, még kizárólag nevetségesen gagyi kínai szarokat áruló boltocska is volt nemrég. Ami itt van, az maga a lüktető Balkán.

Csakhogy.

Az a helyzet, hogy ezek tökre mi vagyunk. Sokszor kérdezik tőlem, hogy melyik másik városban élnék, és ilyenkor persze elmondom, hogy odavagyok Párizsért, Madridért, Sevilláért, de egyikben se költöznék el, és nemcsak azért, mert Budapestet mindegyiknél jobban szeretem, hanem mert hiányozna az a kelet-európai esetlenség, ami itt körbevesz. Ami az én természetes részem is egyúttal, hiszen ebben nőttem fel.

A Gozsdu tökéletesen mutatja, hogy Budapest képes egyik pillanatról a másikra világszínvonalú, a nyugat-európai városokkal simán konkuráló luxuspasszázst létrehozni, de az egész nem lenne őszinte, ha a passzázs oldalnyúlványaiban nem bukkannának fel ilyen vicces leletek.

A Kakas étterem neve sok olyan embernek is ismerősen cseng, akik egyébként ki sem teszik a lábukat a belvárosból. Ez pedig amiatt is figyelemreméltó, hogy a 18. kerületben, 12 kilométerre a Budapest központját jelző nullás kilométerkőtől nem sok esélyed van a helyi arcokon kívül mást is látni.

Na, a Kakas nem ilyen.

Bodó Ferenc nyitotta a helyet, korábban még Kakas Csárda néven, a vendéglős 1985 óta dolgozik azon, hogy egy ilyen hírű étterme legyen. Magukat csak "gasztronómiai fellegvárnak" titulálják, ami mellé nem is kell kommentár, kizárólag egy tesztelő csapat, ami megnézi, mennyi igaz az állításból.

A hely tényleg messze van a belvárosból. Ki az Üllőin, el a Leonidasz mellett - most nem eszünk gyrost, pedig de jó is itt -, már majdnem a reptér vonalában járunk, amikor bevetjük magunkat a házak közé. Ott bújik meg a hely:

Ami belülről is hatalmas. Nézzétek, ez csak az egyik irányban látható termek:

Odakint pedig - most télen nem annyira izgalmas - egy kerthelyiség is található, kis patakkal, sziklakerttel. Egy vendéglátókomplexum.

A pincérek nagyon udvariasak, készségesek, a hely otthonos, kellemes, kimondottan egy egész estés program itt vacsorázni. Az asztalokon egy szál friss virág. Süt a helyről, hogy pontosan tudják, mi a vendéglátás, és hogyan kell ezt csinálni (ennek fontosságáról itt írtam nemrég).

Emlékszem, hogy amikor a Kossuth tér még romokban állt, Wachsler Tamás vitt körbe minket egy túra erejéig az Országház előtt. Akkor az volt a benyomásom, hogy a Steindl Imre Program vezetője, a tér megújításáért felelős személy más, mint amilyennek az ember egy ilyen projekt irányítóját - sajnálatos tapasztalataira alapozva - elképzeli.

Ő például láthatóan nagyon szerette a munkáját. Ez már önmagában meglepő volt. 

Szerette a Kossuth-teret. Ismerte. Fotózta, minden nap, és a különleges látásmódját saját flickr oldalán mutatta meg. Úgy viselkedett, ahogyan valamikor régen, gyerekkorunkban elképzeltük az építészt, aki megbízást kap álmai megvalósítására.

Ezek a képek aztán bejárták a saját útjukat, megjelentek kiadásban is, míg aztán Török Andrásnál landoltak egy felkéréssel: a képekből, és a Budapest-szakértő András szövegéből mutassák be az Országházat úgy, ahogy eddig még senki. "Ha politika kerülne szóba közöttünk, csak vitatkoznánk egymással" - írja András az előszóban, de ez a körülmény egyáltalán nem akadályozta meg őket abban, hogy együtt dolgozzanak. Ebből született meg A nevezetes magyar Országház és a tér, ahol áll című könyv.

Egyrészt tele van a jó minőségű papírra nyomtatott, fantasztikus képpel, amik olyan perspektívából, olyan kivágásokkal mutatják be a Parlamentet, hogy még mi is rácsodálkozunk, akik rendszeresen szembemegyünk vele. De nem csak ezek a fotók teszik ki a könyv teljes képanyagát: korabeli rajzokon láthatjuk, milyen lett volna az épület, ha nem Steindl Imre tervét fogadják el. Vagy milyen lett volna, ha ugyanígy azt fogadják el, aztán semmit sem változtatnak rajta.

Aztán a rajzokról átlibbenünk a szövegre, ami tökéletesen illeszkedik a mai olvasási szokásokhoz: egyrészt nincsenek benne dagályos, hosszú és a tényeket pátosszal elkenős mondatok, Török András szórakoztató, izgalmas krónikája ez, ahol a történelem tankönyvi sodrából azért ki lehet kacsintani, találgatva, mi is történhetett a háttérben, milyen alkuk, vagy még inkább milyen emberi döntések kísérték Budapest épülését.

A szöveg pedig szuperjól tagolt: Minden második-harmadik oldalon megtörik a törzsszöveg, és egy-egy új cím, címben feltett kérdés vagy az épületről elhangzott idézet töri meg a történelemóra monotóniáját, és máris felcsillan a szemünk.

• Botrány a kihirdetés napján
• Lehetett volna jobb tervet választani?
• Színjáték volt-e a pályázat?
• Végül is mennyibe került az Országház?
• Három modern dolog a téren

És lehet, hogy hallottál róla, hogy szinte csak magyar alapanyagból építették fel az épületet, de most megtudod, miért volt ez lehetséges. 

Vagy tudod, hogy az épület kupolája valójában milyen "aprócska" belső hasznos kupolarészt takar, de most láthatod, mik az arányok az épület díszsapkája és a tényleges funkcionális terei között.

Hallottunk arról, hogy az épület leginkább neogótikus stílusú, de nekem például újdonság volt, hogy a pályázati kiírásban annak ellenére, hogy nem akarták megkötni a tervezők kezét a stílus meghatározásával, mégis látványosan kihagyták a klasszikus görög stílust a felsorolásból. Ekkor épült ugyanis a bécsi Parlament Hansen tervezte épülete, és semmiképp sem akarták, hogy a hatalmas magyar Országház, a világ egyik legnagyobb középülete hasonlítson egy kortársára.

Kérdés volt, hogy nemzetközi pályázatot írnak-e ki, vagy csak magyar építészek adhatnak be tervet, aztán végül mindkettő igaz lett egy kicsit: a kiírás nem zárta ki külföldi építészek munkáját, viszont magát a felhívást csak magyar lapokban adták közzé, így a cikkekben becsült 100-120 pályamű helyett végül csak 19 érkezett.

Nagyjából így veszel el a részletekben, így kapod magad azon, hogy oldalakat olvastál el anélkül, hogy bele akarnál merülni. Hiszen te csak érdekességről érdekességre ugrálsz.

Steindl Imre, a tervező a kivitelezésre is vállalkozott, a teljes építési költség 4,7 százalékát kapta, mondjuk néhány adalék a túlságosan is méltányosnak tűnő szám mellé:

• ebből Steindl egy egész építészeti irodát üzemeltetett
• a terv szerint 9.546.653 forint és 88 krajcárba kerül majd az épület, ehelyett ennek kétszerese lett a végleges szám, a teljes építkezési költség térrendezéssel, mindennel pedig több mint 37 millióra rúgott. Steindl mégis az eredeti becslés alapján kapta a pénzt.
• a terv szerint az 1885-ben aláírt szerződés után 9 évvel, 1894-ben átadják az épületet, és Steindl mehet haza pihenni. Ehelyett tíz évet még ráhúztak, összesen 19 évig épült az Országház. 

A könyvben helyenként színes oldalakon egykor élt, vagy még ma is élő szakértők mondanak vélemény az épületről. Ezek is változatossá és objektívvé teszik a bemutatást, hiszen magunktól sosem állítanánk, hogy az épület díszítései egyszerűek, vagy hogy építészetileg szerencsétlen korban épült, amikor már vágytak az emberek egy új építészeti stílus létrejöttére, ami még váratott magára - így aztán anélkül lett anakronisztikus, hogy lett volna lehetősége nem annak lenni.

Érdekes elgondolni azt is, mennyibe kerülne az Országház, ha ma építenék. Becsapós a válaszadás, hiszen ha úgy közelítjük meg, hogy az építkezés költsége hány százaléka volt a költségvetés összes kiadásának, majd ezt a mai költségvetésre vetítjük reálértéken, azt kapjuk, hogy a Parlament ma 736 milliárd forintba kerülne. Vagy legalábbis ennyire fájna a költségvetésnek. Az épület mai technológiákkal és árakkal való újraépítésének költsége inkább áll közelebb a 160 milliárd forinthoz - írja a könyv egy ingatlanos portál becslésére hivatkozva.

A könyvet érdemes - vagyis inkább nagyon ajánlott - az Országház Látogatóközpontban megvásárolni (szembeállsz a Parlamenttel a Kossuth téren, és jobbra a föld alatt), hiszen én például itt 6999 forintért vettem meg, míg egyébként 11 ezer forint körül van az ára, és még online megrendelve is bővel felette vagyunk ennek az cédulának.

update: a konyha személyzete és a tulajdonos személye a poszt írása óta megváltozott, a posztban leírtak így már nem érvényesek

Megmutatom az étterem bejáratát, és garantálom, hogy ha még nem jártál itt, soha nem találod ki, melyik utcában járunk:

A megoldás: Bajcsy-Zsilinszky út. Egy kapualjba kell bemenni, ott a lépcsőház mellett balra fordulni, és máris bejutunk a nyugalom tavaly év végén megnyitott szigetébe. 

A nyugalom szigetén ottjártamkor összesen hárman voltak, akik egyben az étterem személyzete is: Dóri, Gábor és Szaki, a séf (a neveket a weboldalról előre kinéztem). A helyiség kábé 20-25 négyzetméter, néhány asztal, úgyhogy itt nem lehet egyáltalán észrevétlenné válni, ide kérem étkezni jönnek az emberek.

"Lehet, hogy negyed óra alatt végezzek?" - teszem fel a kérdést, mire Dóri ránéz Szakira, aki addig a laptopjára koncentrált. "Persze, akkor hozok borsólevest, meg ludaskását, a palacsintát meg elcsomagoljuk" - válaszolja Szaki, és már robog is hátra a konyhába. A többiek is hátrasietnek a konyhába, hogy segítsenek neki. Ott maradok egyedül, a helyiség sarkában lévő mosogatónál megmosom a kezem. Az igazi mosdó az udvaron van, most már nem öltözök vissza. Lelövöm a poént: tizenhét perc óra múlva már kezembe nyomták a palacsintát, és kifizettem a cechhet.

A Buddies burgert sokáig a Corvin-közben találhattuk meg, két presszó között egy apró kis helyen húzták meg magukat. Annyira nem volt helyük, hogy a vendégeknek a két kocsma valamelyikében kellett leülniük, ha helyben akarták összekenni magukat burgerrel. 

Az meg mindig nagy rizikó. Közös lónak a háta, ésatöbbi. Volt is panasz a vendégek részéről, hogy a felszolgálók nem tudtak felnőni a húspogácsa és a szószok magasságaiba. Kellemetlen volt a helyzet.

Úgyhogy decemberben eljöttek. Az elhatározás és az új helyen nyitás között két hét telhetett el nagyjából. Nem mondható el tehát, hogy minden dizájnerek álma valósult meg a belső térben, de igyekeztek kihozni a helyzetből, amit tudtak.

A tulajdonosok, és a burgerek készítői Kasper Máté és Zöldi-Tóth Balázs, utóbbival a Black Cab Burgerben futottam össze korábban. Onnan jött el, hogy kipróbálja magát egy saját burgerrel, saját ötletekkel. Megszületett a Buddies.

A Buddies burgerének koncepciója a Finomító és a Black Cab irányában mozog. Vagyis elsődleges fontosságú az összhang, a szinte homogén falatok, amiben a hús, a zöldségek és a szószok mérnökien kiszámított mennyisége semmilyen irányba nem mozdítja ki túlságosan az ízképet. A bársonyos burgerek hazája ez, ahol talán a szószok a legkiemelkedőbbek: házi barbeque, fokhagymás majonéz, füstölt chilis majonéz, Buddies szósz, Relish, Habanero jam, hagymalekvár, sweet chili szósz.