Sokszor leírtuk már itt a blogon Csabával, hogy nekünk sosem volt célunk, hogy Mindenről Jót Írjunk. Főleg azért, mert az hazugság, és a valóban jó helyekkel szemben elkövetett merénylet. Egy csomó helyre elmegyünk, de nagy részükről nem írunk, mert nem érdemesek arra, hogy kiemeljük akár csak egy, vagy néhány jó tulajdonságukat. Ehelyett kiemeljük azokat, akiket érdemes.

Ez a poszt most bemutat két helyet, amikről nem írtam, és egyelőre nem is írnék. Most mégis azért teszek kivételt, mert picit ijesztő a trend, amit kirajzolnak. Következzen két reggeli a Gozsdu környékén.

Az egyik egy nagyon jó reggeli volt. Sonkás tükörtojás, perec, tejeskávé. A tojás tökéletesen volt megsütve, épp a kellő ideig és hőfokon, hogy az alja kapjon egy leheletvékony barna réteget, a sárgája "érintetlen" marad, a perec puha, finom, a tejeskávéban annyira intenzív ízű, pörkölésű kávé volt, hogy hiába öntötték fel sok tejjel, egy valóságos ízbomba maradt. Nem tudom, milyen kávét használtak, de királyi rendeletbe foglalnám, hogy tejeskávéba csak ezt lehessen tenni.

A baj nem is ezzel volt. Teljesen tönkrevágta ugyanis az élményt az, hogy 1. hideg volt, fázott odabent a lábam, 2. a konyhával egybenyitott belső térben az elszívó olyan hangos volt, hogy a rádiót is alig hallottam, és amikor újra kiléptem az utcára, úgy éreztem, mintha egy kést húztam volna ki a fülemből.

Szóval vártam azzal, hogy írjak az élményről. Főleg azért, mert a tulajdonos véletlenül mellém ült le a vendégeivel, akiknek elmondta, hogy valamit majd kezdenek ezzel a zajjal. Gondoltam, ha megoldják a problémát, írok róluk egy posztot. Ma visszamentem: nem oldották meg, és a felszolgáló nem tudott róla, hogy a jövőben javulna a dolog.

Ez egyébként a Panificio Il Basilico a Central Passage-ban. Tavalyelőtt októberben írtam az első helyükről, a pékségről, a Városmajor utcában, nem sokkal a nyitás után. Az átlagosnál jobb kenyeret árultak, de semmi különleges, hacsak a malacformájú töltött bucikat nem vesszük annak. Később kiderült, hogy nagyon is tudnak kenyeret sütni: a Kenyér Lelke versenyen, amin én is zsűriztem, elég jól szerepeltek.

A tulajdonos tehát egy pékséggel indult, innen kiindulva egy reggeliző-ebédelő-kávézó helyet nyitott, és tervei között szerepel a mostani üzlet melletti helyiségben egy halas-boros hely megnyitása is. És tök jó terv, sok sikert hozzá, de ne felejtsük el a legfontosabbat.

A vendéglátást.

Ezt a szót, úgy látom, hajlamosak vagyunk elfelejteni a gasztro-centrikus szemlélet térhódításával. Arról szól, hogy a vendég MÉG AZELŐTT jól érzi magát, hogy akár csak egy falatot is evett volna. Nem fázik a lába. Nem süketül meg. Kellemes, elringató érzés keríti hatalmába a székében ülve, arra gondol, ez egy jó hely, ide visszajövök máskor is. Ez nagyon lényeges, ez ugyanolyan alapvető fontosságú, mint beszerezni az üzlet megnyitásához szükséges engedélyeket.

A másik reggelim a Gozsdu egyik új helyében, a Hellinicon nevű étkezdében, a Facebook-oldaluk szerint étteremben volt. Mit mondjak: tök hideg volt odabent. A Nagykörúton divat, hogy az emberek nagykabátban ülnek be a helyekre, és ott dideregnek a sörük mellett (ki tudja, miért teszik ki magukat ennek). Itt is ez volt a helyzet, infrapanelekkel próbáltak jobb időt varázsolni a szigeteletlen helyiségbe, de a padló ontotta magából a fagyot, úgyhogy sokat nem értek vele.

Itt azonban még a kaja sem volt jó. Sőt, nagyon kellemetlen volt.

Három tojást megsütöttek kukoricakonzervvel, paprikával, a levet eresztett zöldségek szottyosra tocskolták az eddigre már inkább főtt tojást, amit végül tortilla-tekercsbe forgattak. Három vendég kért ilyet egymástól függetlenül, mindhárman otthagytuk a tányéron a nagy részét az ételnek. A - feltehetően - görög származású tulajdonos, akivel csak angolul tudtunk beszélni, kedvesen sürgött-forgott ugyan, de ez édeskevés volt. A Helliniconra semmilyen szempontból sincs szükségünk.

A vendéglátás ósdi szónak tűnik. Mintha egy öreg pincér mondaná a 19. századból, felfelé álló mutatóujjal, fenyegetve, mi meg nevetnénk csak rajta. És egészen addig teljesen feleslegesnek is tűnik a szó, amíg mindenki betartja az alapvető szabályait. Ha viszont elfelejtjük, mitől is érzi jól magát a vendég, akkor szinte mindegy, hogy a város legjobb vagy legrosszabb tojását készítjük, egy idő után senki nem jön vissza hozzánk.