Amikor Misi barátom (aki mellesleg egy saját projektünk, a Menő Lakásom építésszervezője) több mint két és fél évvel ezelőtt odafordult hozzám egy thai étteremben, és azt mondta, hogy el akarja hozni Lara Fabiant Magyarországra, az első kérdésem az volt:

És ő kicsoda?

A második pedig ez:

Miért nem indítasz erről a küzdelmedről egy blogot? Nem is csak a rajongókat érdekelné, hogyan megy az, amikor egy outsider koncertet akar szervezni egy világsztárnak.

Így jött létre a LaraFabianBudapesten blog. Itt írtam róla bővebben.

Misi küzdött, tárgyalt több tucat emberrel, elutazott Brüsszelbe is, hogy Lara Fabian menedzserével beszéljen. Én meg tanácsokkal láttam el Misit a blog írásával kapcsolatban, sőt egy alkalommal még én is megpróbáltam elérni Larát, a kedvenc cukrászdájában hagytam egy bemutatkozó kártyát Brüsszelben. Ezen üzentünk neki, hogy Magyarországon épp azon dolgozik egy Misi nevű fickó, hogy elhozza az országba. Ahová egyébként nem merne eljönni, hiszen néhány száz fős rajongótábora van legfeljebb itt. 

Snitt: Lara Fabian tegnapelőtt Budapestre érkezett, hogy fellépjen a Papp László Sportarénában. A koncert végén kétszer is megköszönte Misinek a színpadon, hogy segített neki egy új országban fellépni, ahová most már bátran visszatérhet majd.

Thank you Misi.

Különös pillanat volt ez. Misi nem koncertszervező, végül egy profi cég szervezte meg az eseményt, Misi - ahogy az elején leszögezte -, egy fillért sem kért az egészből. Sőt, valójában pénzbe került neki a blog létrehozása, üzemeltetése, Facebookos hirdetései, az utazgatás. Ő volt, aki megálmodta, és megágyazott a dolognak, hobbiból. És ezért érezte úgy tegnap Lara Fabian, hogy meg kell köszönnie neki, és ő emiatt zárhatta le úgy ezt a két és fél évet, hogy megérte.

De most már beszéljünk a koncertről is. Végül is ezért a másfél-két óráért küzdöttünk ilyen sokat.

Kezdjük ott, hogy mi az, ami egy átlagos Lara Fabian rajongónak először eszébe jut az énekesnő nevéről. Alighanem ez a koncertrészlet, ami pontosan megmutatja, miért vannak az átlagosnál is rajongóbb rajongói Larának:

Olyan, mintha egy ilyen koncert maga lenne a szeretetcunami, oda-vissza, a színpad és a nézőtér között.

Oké, és mi jut eszébe Lara Fabianról annak, aki nem ismeri a munkásságát? Alighanem ez:

I Will Love Again. A rádiók agyonjátszották, nagyjából ez az egy szám volt, ami eljutott a magyarországi mainstreambe. Pedig, ha végighallgatjuk a hölgy életművét, ez a dal jócskán kilóg. Slágertermék.

Én két és fél éve a második csoportba tartoztam. Az azóta eltelt időben Misi próbált ugyan kikupálni, de végül egy furcsa hibrid lettem csupán a végére, akinek háromféle Lara Fabian dal létezik:

• Számok, amiket Misi mutatott, és elmagyarázta, miről szólnak, és miért szereti őket (Göttingen, Comme ils disent, Je t'aime, stb.)
• "Ez most Celine Dion vagy Lara Fabian?"
• I Will Love Again

A tegnapi koncertben mégis az volt a jó, hogy ennek ellenére nem annyira lógtam ki a sorból. A látogatók nagy része ugyanis még szintén nem volt Lara Fabian koncerten életében, így velem együtt több ezer szempár meredt a színpadra, hogy na, mikor jön a szeretetcunami. Vajon most is borzongok majd annyira, mint amikor a youtube-os videót láttam, lesz-e olyan meghitt pillanat, amikor elmorzsolok én is egy könnycseppet.

Nem tudtuk, hogy mit várjunk, de vártuk.

Aztán megjött Lara Fabian. 

Az előttem ülő hölgy ebben a pillanatban maga elé tartotta az okostelefonját, hogy a koncert végéig csak háromszor vegye el onnan. Egy alkalommal azért, hogy külső töltőre tegye. Neki biztosan maradandó élmény lesz a koncert, hiszen van egy csomó ilyen fotója és videója az egészről, és nagyjából ugyanebben a minőségben nézte végig:

A dalok számomra az alábbi összeállítást hozták:

• sok "ez most Celine Dion vagy Lara Fabian dal?"
• I Will Love Again
• sok "ez most Celine Dion vagy Lara Fabian dal?"
• A koncert végén: számok, amiket Misi mutatott, és elmagyarázta, miről szólnak, és miért szereti őket

Lara Fabian hangja elképesztő egyébként. Olyan ereje van, mint Bud Spencernek a délutáni alvás után, és olyan magától értetődő, mint Chris Rea vezetés közben. Ennek a hangnak a dalok nagy része még kevés is volt egy picit, hiszen tökéletesre csiszolt, iszonyú erős (na ezért nem Celine Dion), és az este folyamán néhányszor tényleg betalált, és libabőrös lett tőle a hátam. Amikor nem számítasz rá, amikor a dal egy csendesebb fázisban van, egyszer csak kiengedi a hangját, csak egy másodpercre, majd visszavált. Te meg azt gondolod: ez meg mi a rosseb volt? 

Ennek ellenére a koncert első négy-öt száma érdektelenre, laposra sikeredett. Ezek többnyire új dalok voltak, vagy számomra ismeretlenek.

Aztán jött a magyar toplisták réme, az I Will Love Again. Az énekesnőt kísérő gitáros, basszeros, dobos, billentyűs/harmonikás kiegészült egy masszív diszkóhangzással, amitől egy csapásra tényleg nem tudtam, hogy hol vagyok. Még a koncertből is totál kilóg ez a dal.

A közönség viszont odáig volt. Felálltak, üvöltöztek, végre ismerték a hangokat. És valahol tényleg jó volt a dübörgésbe belevegyült élő hangszeretől, meg persze attól, hogy Lara Fabian végre kapcsolódott a közönséggel. Megtörtént. Életteli lett hirtelen a koncert, feloldódott valami görcs. Sírt is a végén az énekesnő picit. Más országban a J'taime után sír, itt a diszkó után, ez van. Mindenesetre innen már könnyebben ment minden. A végére előjött néhány sláger, a fenti képen látható dal pedig, amikor Lara a kivetítőn éneklő férjével duettezik, kimondottan tetszett (a kép nem a mostani koncertről van, arról még nem jöttek hivatalos fotók. Ez a kép viszont most készült).

A koncert elején vártunk valamit. Néztünk a színpadra, hogy na, lássuk, mit hozott magával az énekesnő. Hogyan varázsol el minket? A koncert közepén jöttem rá, hogy nincs mire várni. Az a varázs, ami a poszt elején található videóban van jelen, a közönségnek köszönhető. Persze, kell hozzá az énekesnő, aki maximálisan bele tudja tenni az érzelmeit az énekébe, de ha nincs reakció a másik oldalon, akkor végül nem történik semmi. Sok dologgal vagyunk így: várjuk, hogy majd eljön, elhozza valaki, és akkor jó lesz. Aztán a végén jövünk rá, hogy nekünk kellett volna megteremteni, amire vártunk, és nem passzív szemlélődőként kémlelni a horizontot.

Ennyi Coelho bölcsesség elég lesz mára.

Szóval végül csak sikerült. Eljött Lara Fabian Magyarországra, megköszönte Misinek, hogy ennyire hitt benne, és hogy felduzzasztotta a két és fél éve csak néhány száz érdeklődőt egy sportcsarnok méretű tömeggé. A jegyek nem voltak olcsók, 30 ezer forint felett is voltak bőven, így nem kell félnünk, hogy a szervezők végül veszteséggel zárták az eseményt. A rajongók pedig végre láthatták Larát, sokan életükben először. Mindenki boldog.

I Will Love Again!

Sosem felejtem el azt a könyvesboltot Edinburgh-ben, ahol 1997-ben lapozgattam egy Budapestről összeállított fotóalbumot. A szerző azzal indított, hogy a magyar főváros szürke és unalmas… volt, de a rendszerváltás után aztán kivirágzott és Kelet-Európa egyik legizgalmasabb központjává vált. Egyet lépve előre tisztán látszik, hogy milyen sokat színesedett már azóta is Budapest, sőt, az Egy nap a városban 2010-es elstartolása óta is hihetetlen a változás.

És akkor most lépjünk egyet vissza, 1975-be, abba a korszakba, amikor a könyv szerint Budapest szürke volt és unalmas.

Két holland turista, Ed és Louise Magyarországra utazott, ami akkoriban Nyugat-Európából nézve egyáltalán nem volt természetes választás. Én még a kétezres évek elején is találkoztam olyan francia cserediákkal, aki meglepődött, hogy nem sátrakban élünk, illetve egy ismerősömnek ugyanekkor New York-i útja alkalmából megmutogatták a tévét és a szappant, mint a nyugat legújabb vívmányait.

Szóval 1975-ben még alapvetően azt gondolta a többség, hogy Magyarország maga a Szovjetunió (még 1997-ben, az angliai tripem alkalmával is ezt a kérdést feszegette néhány tizenéves brit), ahol emberevő kommunista szörnyek garázdálkodnak, szóval ha bátorságnak nem is, kalandvágynak azért lehet nevezni, hogy Ed és Louise belevágott az utazásba és mulatott egy jót nálunk.

A fotók nemrég kerültek ki a Flickr-re (értsd: nemrég fedeződött fel), meg néhány magyar oldalra is, szóval nem mi közöljük őket először, mégsem akartam, hogy lemaradjatok róluk, mert annyira izgalmasak. Nem a profizmusuk miatt, hanem pont azért, mert amatőrök: ebből a korszakból inkább csak dohos, kelet-európai, kimért állami fotók maradtak ránk, a két holland fiatal viszont kábé pont úgy állt 1975-ben a világhoz, ahogy ma állnának a gyerekeik-unokáik, vagy ahogy mi tesszük, szóval vidáman szökdécselve, táblákba kapaszkodva, a nekik kedves jeleneteket bemutatva garázdálkodták végig a várost.

Pont ezért lesz összehasonlíthatóbb a régi Budapest a mostanival, mint a legtöbb akkori sorozaton, hiszen a szemléletmód ugyanaz, és emiatt látszik, hogy a valóban szürke, kicsit kopott és megrogyott város ugyanúgy megőrzött valamit a régi sármjából, ahogy arra bármelyik önző, korrupt rendszer alatt képes volt, van és lesz. Budapestet nem lehet csak úgy lenyomni, és ez tök jó!

Itt a teljes galéria rengeteg képpel.

Amikor már azt hiszed, mindent láttál Budapesten, jön Dóra és Viktor, és azt mondják, hogy tudnak a városban egy helyet, egy kínai éttermet, de olyat, hogy oda csak kínaiak járnak, és hogy a füled kettéáll, meg nem hiszed el, akkora menőség.

Máskülönben erősen kételkednék, de Viktorról és Dóráról tudni kell, hogy alaposan beutazták Ázsiát, hónapokat töltöttek ott, végigevettek mindent, és különben is övék a Pántlika és a Sophie&Ben, mindkettő tök jó étterem, ráadásul Viktorról tudom, hogy képes heteket kísérletezni egy-egy új sütési eljárással, és aki ennyi energiát öl az ételbe, az nyilván tudja, honnan kezdődik a menőség.

Szóval Dóra és Viktor amikor Ázsiában jártak, egy csomószor belefutottak a már nemisemlékszem a nevébe, mibe, de a lényeg, hogy az asztal közepén előtted fő két leves, egy sima, egy csípős, amihez kihoznak egy rakás alapanyagot, ezeket beledobálod az alaplébe, együtt főzöd őket egy kicsit, aztán két perc múlva kipiszkálod, és eszed a kaját.

Ez lenne a sztori, illetve van benne néhány csavar is, de erről majd később, mert amikor megérkeztünk, még csak ennyit tudtam. A hely a Hungária körúton van és Mimóza néven fut, illetve hívja magát Wang Funak is, de alapvetően nem nagyon hívja magát semminek, mert leginkább az itt élő kínai közösségre épít, ők meg amúgy is tudnak róla.

Ez előbbi állítás annyira igaz, hogy odabent rajtunk kívül tényleg csak kínai vendégek voltak, a személyzet nagyobb része nem is beszél magyarul és a levesbe pakolható, hűtőben tárolt fogások is csak kínaiul vannak kiírva. Tiszta mázli, hogy működik a rábökéses módszer, amivel választottunk pak choit, kagylót, rákot, agyvelőt, marhát, bárányt, gombákat, tintahalat, mindenféle őrületet (mondjuk a tengeri cuccok a kelleténél többször voltak fagyasztottak, állítólag máskor inkább friss alapanyagok vannak a hűtőben).

Ezután leülsz az asztalhoz, fortyog előtted a leves, egymás után hozzák a tálalón az alapanyagokat, amint befut valami, öntöd is a fazékba, aztán két perc múlva eszed. Ha nagyon ínyenc vagy, és ha ide elmész, akkor már az vagy, a kipiszkált falatokat belemártogatod a mogyorókrémes-korianderes mártásba, ettől négyzetre emelkedik a pikánsságfaktor és kerek egész lesz a sztori. 

És az a helyzet, hogy a hely, a hangulat, a kaja elkészítésének a módja és a végeredmény is hihetetlen. A szertartás is megér már egy kört ebben az étteremben, de az íz is, és ahogy haladsz előre az időben, ahogy pusztítod a belevalókat, ahogy egyre több mindent főztél már meg az alaplében, úgy lesz egyre karakteresebb az íze a levesnek, szóval a végén megmártott bárányhús már kettővel intenzívebb lesz, mint amit az elején pakoltál a levesbe. Mert a kettő közt a világ összes alapanyagát kifőzted és betoltad már és egészen spéci ízekkel laktál nagyon-nagyon jól.

A sztori legizgalmasabb része a fizetés, hiszen igazából fogalmad sincs, hogy mit rendeltél és mennyiért, de ahhoz képest, hogy a legrosszabbra készültem, egész jól megúsztuk: evés közben fogyott a sör, üdítő, mindenféle és végül az egész csomagot megúsztuk 22 ezer forintból, ami persze nem a sarki kínai árkategóriája, de fejenként 5,5 ezer forintért ennél sehol sem eszel egzotikusabban Budapesten. Eddig abszolút a Wang Mester volt a kínai kedvencünk a városban, és nyilván továbbra is az marad, mert ott százféle étel van, itt meg alapvetően azért inkább csak egy, még ha annak valójában százféle íze is van, de tuti, hogy időnként ide is elnézünk, annyira jó és spéci az élmény.

Wang Fu (Mimosa)
1146, Budapest, Mimóza utca 15.

Egyik hobbim, hogy bejárom Budapest külső kerületeit, mert azt gondolom, hogy minden kerületnek, sőt, sokszor a kerületen belüli városrészeknek is nagyon egyedi atmoszférája van. Miután egy csomó felé barangoltam, azt az általános megfigyelést tettem, hogy

minden környezet lehet szerethető. Ha az ott élők szerethetővé teszik.

Így aztán nagyon fontos pályázatnak gondolom a Balkon Aranyát, a Rerrich Béla Tájépítész Szakkollégium idén már negyedszer elindított kezdeményezését, ami abból áll, hogy a pályázók lefotózzák a balkonjukat / ablakpárkányukat / gangjukat csupaszon, majd teletömik mindenféle virággal és növénnyel, hogy aztán újra lefényképezzék a végeredményt. A képeket beküldik, egy szakmai zsűri pedig kiértékeli a pályázatokat, és a végén díjakat osztanak ki. Nem tudom, miket, de ez talán mindegy is.

A lényeg, hogy ilyen szépségek születnek, otthonos kis sarkok, olyan helyeken, amik csupaszon akár ijesztőek is lehetnének.

Idén a fenti hármas kategória mellett terasz / tetőterasz kategóriában is lehet nevezni, amivel társasházak tetején vagy a földszintjén burkolt felületeket lehet fotózni. 

Nevezhet minden budapesti lakcímmel rendelkező lakos, akinek lehetősége van a lakókörnyezetében növényeket ültetni. A zsűri négy főből áll, találunk köztük Európai Zöldtető és Zöldfal Szövetség tagot, balkon specialistát és balkon bloggert (ne nézzetek furcsán, tényleg ennyire mainstream a balkon), valamint egy korábbi Balkon Aranya nyertest. 

A pályaműveket az alábbiak szerint bírálják:

• A növénykiültetések esztétikája, szépsége
• ökológiai szempontok érvényesítése, környezettudatos kialakítás
• A hely kihasználtsága, praktikumok, egyedi megoldások használata, kreativitás
• A növényesítés mértéke, a változás látványossága: mennyivel lett „zöldebb”
• Megfelelő fényképi bemutatás: jó minőségű, megfelelő tartalmat bemutató képek

A benyújtás határideje: 2016. 10. 02. vasárnap, éjfél.

Közönségszavazás: 2016. 10. 10. - 2016. 10. 22. szombat éjfélig.

További infók a Balkon Aranya Facebook-oldalán.

Pályázati kiírás, a képek feltöltése és további részletek a Balkon Aranya weboldalon.

Hajrá, szépítsük, és tegyük még szerethetőbbé Budapestet!

A mai poszt - sajnos - a tegnapi folytatása. 

Tegnap a WOW American Retro Diner nevű helyen szerzett élményeimet írtam meg nektek. Nem gasztroélmények voltak ezek, hiszen ezen a téren nem ejtett ámulatba a kínálat, viszont meséltem arról a különös örömről, amit az ötvenes évek Amerikájának felszabadult zenéje, a hedonista, cukortól hemzsegő falatok és az epres turmix okozott nekem ott. A poszt nagyrészt erről az örömről szólt, és ahogy a blogon szokás, arról, hogyan lehetünk képesek meglátni a jót a városban akkor is, ha épp nem evidens. Amikor nem jön szembe, feltartott táblával.

A helyre szokás szerint bejelentés nélkül mentünk. Nem írtunk levelet a vezetőnek, hogy kapnak posztot, ha valami történik. Nem írtunk neki, hogy megjelenik náluk egy fotós és egy újságíró, hogy aztán nekik elmondhassák, szerintük miért jó a saját helyük, és hogy a külön a fotóhoz készített ételeket a tökéletes szögből fotózzák. Hogy végül mindent úgy mutassunk meg az olvasóknak, ahogy nincs.

fotó: graphic-design.com

Mi saját élményeket keresünk Budapesten. Nem azt, hogy egy üzletvezető hogyan látja magát, hanem azt, hogy szerintünk mi szerethető abban, amivel foglalkozik. A legtöbb étterem tulajdonosával nem is találkozunk soha, először akkor kezdtük el felkeresni sok év munka után a kedvenc helyeinket, amikor elindítottuk a jótékonysági projektünket, a Város hősét, hogy az olvasóinknak adott kedvezménnyel segítsenek az éhező gyerekeken. 

Aki egyetért velünk, az olvas minket. Sokan értetetek egyet, sokan olvastok minket. Ez ilyen egyszerű.

A tegnapi poszt megjelenését követően olyan történt, ami ritkán, de azért előfordul . A hely tulajdonosa megkeresett minket levélben, miszerint köszönik a cikk pozitív részeit, de a "lehúzósat" nem.  Szerintük se nem drágák, és olcsó megoldások sincsenek a hely kialakításában. Gyakorlatilag mindent kikértek maguknak, ami az alapvetően pozitív élmény mellett kritikaként érte a helyet, helyesbítést és magyarázatot kérve 

a véleményem általuk kifogásolt részeire. 

Mi történik itt?

Nem, mi nem az a blog vagyunk, aki darabonként 50 ezer forintért járja körbe a helyeket, hogy függetlennek beállított kritikákat jelenítsen meg róluk, a saját maga, meg egyáltalán a blog, mint műfaj tökéletes lejáratását elősegítve. Nem, mi nem azért voltunk ott, hogy egy újabb bizonyítékot szerezzünk arra, hogy Budapest tökéletes hely, tökéletes éttermekkel, üzletekkel, kávézókkal. Budapest egy rohadt jó hely, minden hibájával együtt, amiket észre kell venni. Ezen a helyen is észre kell venni, különben az egész pozitív szemlélet, optimizmus egy vödör fekáliává változik.

Amikor 2010-ben elkezdtük írni a blogot, nem volt ilyen műfaj. Nem volt olyan műfaj, hogy pozitívblog, és nem is volt divat jókat írni jó dolgokról. Sokat küzdöttünk, hogy kitörjünk a PR-blog megbélyegzéséből, és mindenki elhiggye, hogy a blog pontosan az, aminek látszik: a saját, elfogulatlan véleményünk gyűjteménye, ahogy épp felfedezzük magunknak az egyre izgalmasabb várost. 

Nem jót írtunk mindenről. 

Csak arról írtunk, ami jó. 

Óriási különbség.

Aztán jött, aki inkább a fenti mondatpár első tagját valósította meg. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire káros ez a szemlélet, és hogy valójában rosszabb, mint aki fizetett kritikákat jelenít meg úgy, mintha azok a saját véleményei lennének. Rosszabb, mert az az eredménye, ami tegnap történt.

Csaba "Ezért nem esznek a magyarok halat" című írásában kifogásolta, hogy egy trendi helyen fagyasztott krumplit adtak neki az egyáltalán nem olcsó süllő mellé, ami "a vendég magasról leszarásának a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka". Egy hónap múlva megjelent egy cikk ugyanarról a helyről, ami különös módon külön kiemelte: nem is baj, hogy fagyasztott krumplit adnak a hal mellé, mert bátran feltüntetik, és voltaképpen az úgy

az igazi.

Sok új vendéglátós elvárja, hogy PR blogok menjenek hozzá, és megmutassák azt, ami nincs. Rámutassanak a rosszra, hogy jó. Ez mára elvárássá lett, és ami nem pozitív, attól magyarázatot követelnek, kioktató stílusban. "Nem profik" - ahogy a tegnapi hely képviselője írta az olvasóknak kommentben, rólunk. Mert nem egyeztetjük a tartalmat velük, nem magyarázkodunk utólag, ráadásul a pultos lányról nem a weboldalon hamissá retusált képet mutatjuk be, hanem azt, amelyiken nekünk pózolt, úgy, ahogy egyébként mindenki látja. És ahogy a hely facebookos kritikái között is megemlítik, kíméletlenül törlik a negatív kommenteket, sőt becsületsértési pereket helyeznek kilátásba azoknak, akik például leírják, hogy amit kaptak, szar.

Pedig Uj Péter 2012-es pere óta tudjuk, hogy a cégeknek nem létezhet becsületük, ez a fogalom az emberi méltóság ellen irányuló támadásnál értelmezhető, és ha valaki úgy gondolja, szart kapott, leírhatja a véleményét. Ilyen szemét szabadság van.

Én pedig megírtam, hogy alapvetően milyen jól éreztem magam. Ezt is szabad.

Mikor ültünk rá fordítva a lóra? Hogy lehetett ezt ennyire elszúrni? 2010-ben még a kádári propaganda hurráoptimizmusa miatt volt nehéz a dolgunk, a gyanút kellett kiirtani magunkból, hogy ami pozitív, az hamis. Most, 2016-ban már elvárás lett a pozitív, kötelező, és ezt a szekeret megint addig tolhatjuk, amíg újra hamis lesz az öröm megosztása, és hazugsággyanús dicséretekre legyinthetünk újra.

Ne csináljuk ezt! Legyünk újra őszinték, ne tegyük tönkre azt, hogy végre azok lehetünk.

A tegnapi poszt végén belinkeltem egy fotósorozatot, ami a valódi 50-es Amerikát mutatja be, a tévékben mutogatott hamis, mégis szerethető képek helyett, amikre a hely is játszik. A kontraszt a pin-up lányok és az utcán cipőt pucoló kisfiú között pont akkora, mint amekkorát ez a hely esett a szememben. Egy ilyen hely tulajdonosát egészen másmilyennek képzeltem, de ez már nyilván csak előítélet. Azt meg próbáljuk kerülni, amikor csak lehet.