A mai poszt - sajnos - a tegnapi folytatása. 

Tegnap a WOW American Retro Diner nevű helyen szerzett élményeimet írtam meg nektek. Nem gasztroélmények voltak ezek, hiszen ezen a téren nem ejtett ámulatba a kínálat, viszont meséltem arról a különös örömről, amit az ötvenes évek Amerikájának felszabadult zenéje, a hedonista, cukortól hemzsegő falatok és az epres turmix okozott nekem ott. A poszt nagyrészt erről az örömről szólt, és ahogy a blogon szokás, arról, hogyan lehetünk képesek meglátni a jót a városban akkor is, ha épp nem evidens. Amikor nem jön szembe, feltartott táblával.

A helyre szokás szerint bejelentés nélkül mentünk. Nem írtunk levelet a vezetőnek, hogy kapnak posztot, ha valami történik. Nem írtunk neki, hogy megjelenik náluk egy fotós és egy újságíró, hogy aztán nekik elmondhassák, szerintük miért jó a saját helyük, és hogy a külön a fotóhoz készített ételeket a tökéletes szögből fotózzák. Hogy végül mindent úgy mutassunk meg az olvasóknak, ahogy nincs.

fotó: graphic-design.com

Mi saját élményeket keresünk Budapesten. Nem azt, hogy egy üzletvezető hogyan látja magát, hanem azt, hogy szerintünk mi szerethető abban, amivel foglalkozik. A legtöbb étterem tulajdonosával nem is találkozunk soha, először akkor kezdtük el felkeresni sok év munka után a kedvenc helyeinket, amikor elindítottuk a jótékonysági projektünket, a Város hősét, hogy az olvasóinknak adott kedvezménnyel segítsenek az éhező gyerekeken. 

Aki egyetért velünk, az olvas minket. Sokan értetetek egyet, sokan olvastok minket. Ez ilyen egyszerű.

A tegnapi poszt megjelenését követően olyan történt, ami ritkán, de azért előfordul . A hely tulajdonosa megkeresett minket levélben, miszerint köszönik a cikk pozitív részeit, de a "lehúzósat" nem.  Szerintük se nem drágák, és olcsó megoldások sincsenek a hely kialakításában. Gyakorlatilag mindent kikértek maguknak, ami az alapvetően pozitív élmény mellett kritikaként érte a helyet, helyesbítést és magyarázatot kérve 

a véleményem általuk kifogásolt részeire. 

Mi történik itt?

Nem, mi nem az a blog vagyunk, aki darabonként 50 ezer forintért járja körbe a helyeket, hogy függetlennek beállított kritikákat jelenítsen meg róluk, a saját maga, meg egyáltalán a blog, mint műfaj tökéletes lejáratását elősegítve. Nem, mi nem azért voltunk ott, hogy egy újabb bizonyítékot szerezzünk arra, hogy Budapest tökéletes hely, tökéletes éttermekkel, üzletekkel, kávézókkal. Budapest egy rohadt jó hely, minden hibájával együtt, amiket észre kell venni. Ezen a helyen is észre kell venni, különben az egész pozitív szemlélet, optimizmus egy vödör fekáliává változik.

Amikor 2010-ben elkezdtük írni a blogot, nem volt ilyen műfaj. Nem volt olyan műfaj, hogy pozitívblog, és nem is volt divat jókat írni jó dolgokról. Sokat küzdöttünk, hogy kitörjünk a PR-blog megbélyegzéséből, és mindenki elhiggye, hogy a blog pontosan az, aminek látszik: a saját, elfogulatlan véleményünk gyűjteménye, ahogy épp felfedezzük magunknak az egyre izgalmasabb várost. 

Nem jót írtunk mindenről. 

Csak arról írtunk, ami jó. 

Óriási különbség.

Aztán jött, aki inkább a fenti mondatpár első tagját valósította meg. Akkor még nem tudtam, hogy mennyire káros ez a szemlélet, és hogy valójában rosszabb, mint aki fizetett kritikákat jelenít meg úgy, mintha azok a saját véleményei lennének. Rosszabb, mert az az eredménye, ami tegnap történt.

Csaba "Ezért nem esznek a magyarok halat" című írásában kifogásolta, hogy egy trendi helyen fagyasztott krumplit adtak neki az egyáltalán nem olcsó süllő mellé, ami "a vendég magasról leszarásának a legkézzelfoghatóbb bizonyítéka". Egy hónap múlva megjelent egy cikk ugyanarról a helyről, ami különös módon külön kiemelte: nem is baj, hogy fagyasztott krumplit adnak a hal mellé, mert bátran feltüntetik, és voltaképpen az úgy

az igazi.

Sok új vendéglátós elvárja, hogy PR blogok menjenek hozzá, és megmutassák azt, ami nincs. Rámutassanak a rosszra, hogy jó. Ez mára elvárássá lett, és ami nem pozitív, attól magyarázatot követelnek, kioktató stílusban. "Nem profik" - ahogy a tegnapi hely képviselője írta az olvasóknak kommentben, rólunk. Mert nem egyeztetjük a tartalmat velük, nem magyarázkodunk utólag, ráadásul a pultos lányról nem a weboldalon hamissá retusált képet mutatjuk be, hanem azt, amelyiken nekünk pózolt, úgy, ahogy egyébként mindenki látja. És ahogy a hely facebookos kritikái között is megemlítik, kíméletlenül törlik a negatív kommenteket, sőt becsületsértési pereket helyeznek kilátásba azoknak, akik például leírják, hogy amit kaptak, szar.

Pedig Uj Péter 2012-es pere óta tudjuk, hogy a cégeknek nem létezhet becsületük, ez a fogalom az emberi méltóság ellen irányuló támadásnál értelmezhető, és ha valaki úgy gondolja, szart kapott, leírhatja a véleményét. Ilyen szemét szabadság van.

Én pedig megírtam, hogy alapvetően milyen jól éreztem magam. Ezt is szabad.

Mikor ültünk rá fordítva a lóra? Hogy lehetett ezt ennyire elszúrni? 2010-ben még a kádári propaganda hurráoptimizmusa miatt volt nehéz a dolgunk, a gyanút kellett kiirtani magunkból, hogy ami pozitív, az hamis. Most, 2016-ban már elvárás lett a pozitív, kötelező, és ezt a szekeret megint addig tolhatjuk, amíg újra hamis lesz az öröm megosztása, és hazugsággyanús dicséretekre legyinthetünk újra.

Ne csináljuk ezt! Legyünk újra őszinték, ne tegyük tönkre azt, hogy végre azok lehetünk.

A tegnapi poszt végén belinkeltem egy fotósorozatot, ami a valódi 50-es Amerikát mutatja be, a tévékben mutogatott hamis, mégis szerethető képek helyett, amikre a hely is játszik. A kontraszt a pin-up lányok és az utcán cipőt pucoló kisfiú között pont akkora, mint amekkorát ez a hely esett a szememben. Egy ilyen hely tulajdonosát egészen másmilyennek képzeltem, de ez már nyilván csak előítélet. Azt meg próbáljuk kerülni, amikor csak lehet.