Amikor már azt hiszed, mindent láttál Budapesten, jön Dóra és Viktor, és azt mondják, hogy tudnak a városban egy helyet, egy kínai éttermet, de olyat, hogy oda csak kínaiak járnak, és hogy a füled kettéáll, meg nem hiszed el, akkora menőség.

Máskülönben erősen kételkednék, de Viktorról és Dóráról tudni kell, hogy alaposan beutazták Ázsiát, hónapokat töltöttek ott, végigevettek mindent, és különben is övék a Pántlika és a Sophie&Ben, mindkettő tök jó étterem, ráadásul Viktorról tudom, hogy képes heteket kísérletezni egy-egy új sütési eljárással, és aki ennyi energiát öl az ételbe, az nyilván tudja, honnan kezdődik a menőség.

Szóval Dóra és Viktor amikor Ázsiában jártak, egy csomószor belefutottak a már nemisemlékszem a nevébe, mibe, de a lényeg, hogy az asztal közepén előtted fő két leves, egy sima, egy csípős, amihez kihoznak egy rakás alapanyagot, ezeket beledobálod az alaplébe, együtt főzöd őket egy kicsit, aztán két perc múlva kipiszkálod, és eszed a kaját.

Ez lenne a sztori, illetve van benne néhány csavar is, de erről majd később, mert amikor megérkeztünk, még csak ennyit tudtam. A hely a Hungária körúton van és Mimóza néven fut, illetve hívja magát Wang Funak is, de alapvetően nem nagyon hívja magát semminek, mert leginkább az itt élő kínai közösségre épít, ők meg amúgy is tudnak róla.

Ez előbbi állítás annyira igaz, hogy odabent rajtunk kívül tényleg csak kínai vendégek voltak, a személyzet nagyobb része nem is beszél magyarul és a levesbe pakolható, hűtőben tárolt fogások is csak kínaiul vannak kiírva. Tiszta mázli, hogy működik a rábökéses módszer, amivel választottunk pak choit, kagylót, rákot, agyvelőt, marhát, bárányt, gombákat, tintahalat, mindenféle őrületet (mondjuk a tengeri cuccok a kelleténél többször voltak fagyasztottak, állítólag máskor inkább friss alapanyagok vannak a hűtőben).

Ezután leülsz az asztalhoz, fortyog előtted a leves, egymás után hozzák a tálalón az alapanyagokat, amint befut valami, öntöd is a fazékba, aztán két perc múlva eszed. Ha nagyon ínyenc vagy, és ha ide elmész, akkor már az vagy, a kipiszkált falatokat belemártogatod a mogyorókrémes-korianderes mártásba, ettől négyzetre emelkedik a pikánsságfaktor és kerek egész lesz a sztori. 

És az a helyzet, hogy a hely, a hangulat, a kaja elkészítésének a módja és a végeredmény is hihetetlen. A szertartás is megér már egy kört ebben az étteremben, de az íz is, és ahogy haladsz előre az időben, ahogy pusztítod a belevalókat, ahogy egyre több mindent főztél már meg az alaplében, úgy lesz egyre karakteresebb az íze a levesnek, szóval a végén megmártott bárányhús már kettővel intenzívebb lesz, mint amit az elején pakoltál a levesbe. Mert a kettő közt a világ összes alapanyagát kifőzted és betoltad már és egészen spéci ízekkel laktál nagyon-nagyon jól.

A sztori legizgalmasabb része a fizetés, hiszen igazából fogalmad sincs, hogy mit rendeltél és mennyiért, de ahhoz képest, hogy a legrosszabbra készültem, egész jól megúsztuk: evés közben fogyott a sör, üdítő, mindenféle és végül az egész csomagot megúsztuk 22 ezer forintból, ami persze nem a sarki kínai árkategóriája, de fejenként 5,5 ezer forintért ennél sehol sem eszel egzotikusabban Budapesten. Eddig abszolút a Wang Mester volt a kínai kedvencünk a városban, és nyilván továbbra is az marad, mert ott százféle étel van, itt meg alapvetően azért inkább csak egy, még ha annak valójában százféle íze is van, de tuti, hogy időnként ide is elnézünk, annyira jó és spéci az élmény.

Wang Fu (Mimosa)
1146, Budapest, Mimóza utca 15.