English

Egy nap a városban

A kiállítás, amire sokszor el lehet menni - Szenvedély. Rajongás és Művészet

szucsadam 2016 május 05.

A Ludwig Múzeumban egy elég nagyszabású kiállítás - mától már duplakiállítás - látogatható, amiben nem is maga a kiállított tárgyak az érdekesek. Persze azok is, hiszen hol máshol hallhatnánk, mit művel egymással egy hajszárító és egy Moet-s üveg:

_p1320895.JPG

Hogyan gerjed fel két gitár az érkezésünkre:

_p1320896.JPG

Hogyan szól a Világ Legjobb Száma xilofonon:

_p1320904.JPG

Mit gondol minderről, meg úgy általában Trannyrocks, a holland transzszexuális rock- és blues-zenész:

_p1320907.JPG

Hogy miért volt ugyanakkora hatása a Depeche Mode-nak Kelet-Európában, mint a Beatles-nek Nagy-Britanniában:

_p1320912.JPG

Hogy miként képes a nyelvórák réme, az alig hallható kazettás magnó átalakulni egy színpaddá, ahová mindjárt megérkezik a zenekar.

_p1320920.JPG

Vagy hogy miként tanulja meg egy srác órák kínálódása alatt a Stairway to Heaven-t az összes, zenekarban játszott hangszeren:

_p1320923.JPG

A kiállítás a berlini Künstlerhaus Bethanienből érkezett, és

az internet és a közösségi média elterjedése előtti időszak, a 70-es, 80-as évek zene- rajongói magatartását járja körül, különös tekintettel a rockzenére.

Szóval ez így is jópofa, de ennél fontosabb, hogy a kiállításhoz kapcsolódóan egy rakás programot szerveznek. Zenézek jönnek, hogy tárlatvezetést tartsanak, és beszéljenek arról, hogy nekik mit jelentenek a kiállításon felvetett témák. Hogy azok beszéljenek a rajongókról, akik maguk is a rajongás tárgyai, olyanoknak, akik sok esetben értük rajonganak. Ennél jobb zenész-közönség találkozót nem tudok - természetesen a koncertezésen kívül.

Most szombaton például Beck Zoltán, a 30Y énekese tart vezetést, de én mondjuk inkább kíváncsi lennék egy héttel később Wahorn András sztorijaira, a Bizottság zenekar sztorijaira, és az azt követő éveire. András ugyanis képzőművészként is aktív volt, csak senkin nem vette a munkáit saját bevallása szerint. Nem tudom elképzelni, hogy lenne a kiállításnak olyan szeglete, amihez ne tudna hozzáfűzni valami olyat, amire rácsodálkozunk. A zenéjéről itt írtam tavalyelőtt.

De egy rakás más program is lesz, éjszakai borkóstolás egy zenésszel, előadások a zene és a képzőművészet kapcsolatáról a Ludwig Szabadegyetemen, filmvetítések (május 19-én a Kopaszkutyát vetítik a rendező, Szomjas György részvételével).

Az összes kapcsolódó program egy pdf-ben itt található. Kivéve a családi délelőttök programja, amik szintén a kiállításhoz kapcsolódnak, és itt olvashatunk bővebben róla.

Ma pedig a kiállítás egy második résszel bővül, az első emeleten tegnapelőtt már állították össze az anyagot: a Rock/Tér/Idő a fenti jelenségeket, tehát a képzőművészet és a könnyűzene kapcsolatát vizsgálja majd Magyarországon. 

_p1320928.JPG

Jó kis programsorozatot készített elő tehát a Ludwig, aminél nem is annyira a kiállítótér maga, hanem a meghívott emberek jelentik a kiállítást. A kapcsolódó valamennyi esemény külön-külön is látogatható, de Ludwig Passion bérlettel akármennyiszer bemehetünk az ajtón.

Együttműködő partnerünk a héten a MasterCard, akik lehetővé teszik, hogy ezeket a jegyeket, vagy a Ludwig bérletet online vásároljuk meg. Nincs sorbanállás, meg haddadjakaprót, fizetsz mint az urak: előre, és gyorsan. Ide kattintva érhetőek el a múzeum belépői.

Könyvek Budapestről: Miért akart ebben a városban mindenki csődbe menni?

Új sorozatot indítok, aminek nem titkolt célja, hogy végre elejétől a végéig elolvassam a könyvespolcomon sorakozó, évek alatt összegyűjtött, régi Budapest-könyveimet. Ezek között van kiváló és kevésbé erős is, de ne aggódjatok, nem fogok kritikákat írni 10-20-30 évvel ezelőtt írt művekből. Nem könyvajánlók lesznek ezek, inkább a tőlünk megszokott módon szubjektív gondolatokat adunk át, úgy beszélek majd az olvasottakról, ahogy baráti társaságban is tenném. Egy baráti társaságban ugyanis soha nem adsz elő kritikát. Inkább kiemelsz egy-két gondolatot, amin elgondolkoztál, ami új megvilágításba helyezte benned a várost, esetleg egy szerethető anekdotát idézel, amin jót mulattál. A könyv többi részével kapcsolatban pedig hallgatsz, mert nem oda tartozik. A legpocsékabb könyvben is lehet ilyen rész. Én is megkeresem ezeket, és elmesélem nektek.

Molnár Gál Péter: A pesti mulatók

Időben a 19. század második felében, és a 20, század elején járunk, a könyv végigveszi azokat az intézményeket, ahol nem kifejezetten a magas művészet volt előtérben. Tinglitanglik, dalcsarnokok, szalonvarieték, cafe chantant-ok. A berlini rendőrök szerint a tinglitangli "az a mulató, ahol az énekesnők a színpadon ülnek, és amikor fölállnak, mindig sikamlósak a szituációk". Pesten rengeteg ilyen zenés kávéház működött a fent megjelölt időszakban.

De ezek nem kocsmák voltak. Ezek az alsóbb réteg színházai voltak, kultúra kevesebb, szórakozás annál több, de azért mindkettőből akadt. A vendégek ehettek-ihattak az asztaloknál, de eközben ment az előadás (ma sem lehetetlen ilyet elképzelni, az Opus Jazz Klub tudja ugyanezt, persze más művészi igénnyel). Harsány, olykor primitív eszközöket vetettek be.

Mondjuk ez már egyértelmű fejlődés volt a korábbi hecc-arénákhoz képest, amik akkoriban a szórakozást biztosították ugyanezen népcsoportoknak. Szerencsére egy idő után nem tartották viccesnek, hogy vadállatok széttépnek más, kikötözött állatokat, vagy hogy a medvét ráterelik az izzó parázsra, amin fájdalmában ugrálni kezd. Az utolsó ilyen hecc-előadást a Beleznay-kertben tartották Budapesten, a mai Rákóczi út és Puskin utca sarkán, ahol később is előfordultak kevésbé előkelő előadások.

15 krajcárért mutogatták például Flórát, a Rajna vidéki szép óriásleányt. Flóra egy 22 éves kocsmároslány volt, akiről azt állították, két és fél méter magas, és 400 kilogrammot nyom, pedig egy "szopós gyermek lábacskáin" áll.

A kultúra hagymahéjszerűen épült fel Pesten. A Sugár út, a mai Andrássy út volt a főtengely, itt a Zeneakadémia, az Opera, a Műcsarnok, a Szépművészeti kapott helyet, a legmagasabb művészet. Egy utcával arrébb már orfeumok és kabarék, az iparosok, háziasszonyok, munkások és piaci kofák színházai vonzották a sikamlósabb poénokra és olcsó bohózatokra éhezőket. Még egy réteggel kijjebb, így a Király utcában is, bordélyok várták azokat a vendégeket, akik aznapra kétszemélyes szórakozást terveztek be. Vagy nevezzük egyszemélyes szórakozásnak inkább, a másik fél melózott.

Ahogy a könyvben olvastam ezekről a helyekről, a közönségről, és az anekdotákról, amiknek nyilván a fele volt csak igaz, észrevettem valami különöset. Mintha a nagy nyüzsgésben, telt házban és pénzszórásban kicsit gyanúsan sok hely ment volna tönkre. Miközben a tulajdonos pár hónap múlva simán nyitott egy új helyet, máshol.

Ennek a legérzékletesebb példája az Ős-Budavár nevű mulatóváros, a Városligetben. Az 1896-os millenniumi ünnepségekre készült, az Állatkert mellett (a volt Vidám Park területén), és hatalmasat szólt. Egy komplett török hódoltság korabeli várost állítottak fel, rengeteg épülettel, mulatóval, saját müezzin énekelt, színházak, előadások, rengeteg étel és ital. Dőltek befelé az emberek, és folyt a pénz számolatlanul. Gyakorlatilag egész Pestről elszívták az szórakozásra vágyókat, sok vendéglő ment tönkre emiatt. Napi húszezer látogatóról beszéltek.

budapest-xiv-kerulet-os-budavar-_4.jpg

em494vem100.jpg

képek forrása: egykor.hu és mek.oszk.hu

Little Tich, a törpe-bohóc a fellépéseiért állítólag 1200 koronát kapott, ami hihetetlen összegnek tűnik ahhoz képest, hogy az építkezési költségek kétmillió koronára rúgtak. Goór Lajosné, a pezsgőpavilon egyik tulajdonosa a Ligetben szerzett bevételeiből építette meg mulatónak a mai Thália Színházat a Nagymező utcában. És ha már itt vagyunk, és a mai ésszel hihetetlennek tűnő meggazdagodásnál: a szomszédos épületet, a Mai Manó házat a fényképész szintén belátható időn belül szerezte meg. A Manó gyerekkorában anyagi nehézségekkel küzdő család gyermeke hivatásos fényképészként 1878-ban kezdett dolgozni, és udvari fényképészként csak 1885-től működött, mégis meg tudta venni a Nagymező utcai ingatlant, majd abból ezt a kastélyt ide építtetni 1894-ben.

Úgy tűnt, óriási biznisz az Ős-Budavára. Aztán 1900-ban úgy zárták be, hogy jelentkező sem akadt az átvételére. Törley József 10 ezer forintot bukott, az Állatkert 27 ezer Guldent követelt, Drecher Antal 250.000 forintot vesztett. A mulatófertályt ugyanis hatalmas költségekkel lehetett csak fenntartani, és állítólag nem tudta kitermelni azt a pénzt, amibe végül került. Csak közben az a furcsa, hogy az ott dolgozók szépen meggazdagodhattak, és Friedmann Adolf, a tulajdonos nem sokkal később új orfeumot nyitott, a mai Új Színház épületében.

A mai Új Színház épülete kifejezetten erre a célra épült. Akkor Szerecsen (vagy Két Szerecsen) utcának hívták a mai Paulay Edét, ezen igényesebb mulatót nyitni kockázatos vállalkozás volt. Friedmann mégis meglépte, nem is akárhogy: olyan ünnepélyes, komoly homlokzatot terveztetett ide Lajta Bélával, ami leginkább az építész ugyanebben az időben készült Salgótartján utcai ravatalozójára hasonlít, az ottani zsidó temetőben. A mulató méltóságot kölcsönzött annak, aki ide jött zülleni. Komoly dolog volt itt kergetni az örömöket.

Gyorsan megbukott ez a hely is. De biztos vagyok benne, hogy sokan nagyon jól kerestek a működése alatt. 

A hihetetlen vagyon és a folyamatos csőd ekkoriban kéz a kézben jártak Pesten. Ma úgy mondanák, hogy szétlopták a helyet. Mert a tulajdonosok, akik csődöt jelentettek, közben elképesztően nagy lábon éltek. Ennek érzeltetésére még egy anekdota a könyvből: Somossy Károly orfeum-tulajdonos a mulatójának megnyitójára Zichy Jenőt is meghívta. A megnyitó utáni buli számlája 400 forintot tett ki, hatalmas pénzt, amit simán kifizetett Zichy, ezzel a kommentárral: "Így mulat egy magyar gróf!" Somossy meghívta néhány nap múlva a grófot magához, egy olyan partit rittyentett, ahol többek között hajadonokat szolgáltak fel ezüsttálcán. 4000 forint volt a számla, ehhez a tulajdonos csak ennyit fűzött: "Így mulat Somossy!"

Hát most mondjátok, nem csődbe ment ő is?

A könyvet antikváriumokban lehet keresni, én 2000 forintot adtam érte, online 1590-ért elérhető

Múlt héten csatlakoztam egy budapesti indián törzshöz

szucsadam 2016 május 02.

1969-ben egy csapatnyi srác elkezdett feljárni a Martinovics-hegy tetejére, indiánost játszani. Egy áprilisi napon aztán találkoztak Harmath István fotóriporterrel a Szöcske réten, akivel közösen megalapították a Napkirály törzset. Attól a naptól fogva mindenkinek volt indián neve, István Villanószemmé vált. 1982-ig rendszeresen találkoztak, egyre több gyerek és felnőtt lett tagja a törzsnek, mesefilmet forgattak, az egész ország ismerte őket, az indiános játék pedig tartalmas, Villanószem tanításaival tarkított, a gyerekek egész életére hatást gyakorló eseménysorozattá vált. A posztsorozatban ezt a 13 évet kutatom, mert azt gondolom, az egyik legelbűvölőbb sztori, ami Budapesten történt a Kádár-korszakban. Meg egyáltalán. A nyomozásom állomásait megosztom veletek, ahogy követem Villanószem nyomát azok elbeszéléseiben, akik személyesen ismerték. Az előző posztokat itt találjátok.

Korábban már több posztban is írtam a nyomozásomról Villanószem után, aki 1969-ben néhány környékbeli sráccal megalapította a mai Kis-Svábhegyen a Napkirály Indián Törzset, majd később a Marhák Klubját, amit nehéz lenne definiálni. Legyen elég annyi, hogy felnőtt férfiak egy gumiszobában lőtték egymást dugós puskával, ha épp úgy tartotta kedvük. 

Írtam már Villanószem különleges tehetségéről, aminek segítségével maga köré gyűjtötte a legkülönfélébb embereket, köztük olyan hírességeket, mint Zalatnay Cini, Peterdi Pál vagy Révész Sándor, akit csak Vékony Hangnak hívtak a társaságon belül. A lakása mindig nyitva állt, akkor is, amikor nem volt otthon, és a nappalijában rendszeresen volt egy kisebb társaság, fiatalokból, idősebbekből, ahogy kis vitakörökbe rendeződve beszélgetnek egymással, játszanak vagy éppen csak ott vannak, mert szeretnek ott lenni.

p1300747.JPG

Mókamester és tanító. Így emlékszik rá Sötét Főnök, az egyik első indián a Napkirály Törzsben, aki kisgyerekként találkozott a fotóssal, és akihez már többször is ellátogattam, hogy Villanószemről kérdezgessem. 


Egy alkalommal párbajra is sor került a Marhák Klubjában, amikoris MarhaCiffer súlyosan megsértette Villanószemet azon kijelentésével, miszerint Villanószem valójában nem is tud háromláncosat szarni. 

(Aki nem tudná, ez azt jelenti, hogy amit kiraksz, olyan hosszú, hogy csak a harmadik lehúzásnál tűnik el végül.) 

Villanószem általában előkelőbb társaságoknál szokta ezt állítani magáról, amikor a langyos, udvariaskodó beszédtémák elkezdték untatni, és fontosnak érezte, hogy valami szépről beszéljen, mondjuk az előző napi vécézéséről.

Villanószem ezen az állításon természetesen mélységesen felháborodott, így az ügy lerendezése miatt elégtételre hívta ki MarhaCiffert. Be is szerzett gyorsan egy párbajkódexet, és betűre pontosan aszerint járt el. Felkészültek a párbaj napjára.

Amikor múlt héten beléptem Sötét Főnök szobájába, az asztalon már különleges előkészületek nyomait fedeztem fel. Keresztbe rakott dugós puska és vadászkés. Egy indián fejdísz. Egy kinyomtatott és aláírt papír, rajta egy kézzel készített írótoll.

p1320861.JPG

Az aznapi beszélgetésünk Villanószemről egy beavatással kezdődött. Rám várt ez a beavatás, amire egyáltalán nem készültem, mégis fontosabb ünnepségnek éreztem, mint egy diplomaosztót.

2016. április 27-én felvételt nyertem én is a Napkirály Indián Törzs Vének Tanácsába - korom folytán -, a kovával meggyújtott füstölő társaságában.

Már korábban is írtam nektek, nem tudom, mi vonzott ennyire a Napkirály Törzshöz és Villanószem személyéhez, de fontosnak éreztem, hogy minél többet megtudjak róluk. És most tessék: egy kicsit én is része lettem az 1969-ben megalapított társaságnak, és az akkor 13 éves Sötét Főnök most 60 éves korában ül előttem, és olvassa fel, hogy a törzs tagjának lenni felelősséggel is jár, és hogy kövessem Villanószem tanításait. Összezavarodott az idő egy pillanatra.


A nagy napra sokan odagyűltek a párbaj helyszínére, a Napkirály fennsíkra, a mai Kis-Svábhegy tetejére, különféle maskarákban. A Marhák Klubjának tagjai kíváncsiak voltak, hogyan vesz elégtételt Villanószem az őt ért sértésért. A párbaj meghatározott ideje előtt már ott várakozott a párbajbíró is, valamint egy széf a fegyvereknek - ez eredendően egy jégszekrény volt, de nagybetűkkel ráírták, hogy "széf" -, benne két kazettában a gyilkos fegyverek. MarhaCiffer, aki foglalkozását tekintve fotóműszerész volt, frakkban jelent meg, ezen kívül csak egy lobogós fehér alsónadrág volt rajta. Egy hatalmas üvegből iszogatott, amire nagybetűkkel az volt felírva: "bátorság".

Mindenki várta, hogy Villanószem megjelenjen. MarhaCiffer ekkorra már elég sokat húzott a bátorságból, és elkezdett reklamálni, hogy ellenfele késik. 

Egyszerre csak megjelent Villanószem is, szintén frakkban és alsónadrágban, a lába közé egy fa vesszőparipát drótozott be. Ő tehát lovon érkezett a Pethényi közből. Karjára egy bitang nagy kétkolompos vekkert szíjazott. "Egy úriember mindig pontos, mert egy úriembernek jó órája van" - köszöntötte a párbajra összegyűlteket, majd leszállt a lóról. Megvárták, amíg mindenki kiröhögi magát.

Ezután elkezdődtek a párbaj előkészületei. Két párbajsegéd, párbajbíró, párbajorvos, és a személyzet sorakozott fel, a feleket felszólították a békülésre, amire ők nem voltak hajlandóak, ezért a bíró kihirdette, hogy nincs már megoldás, mint vérrel lemosni a gyalázatot. Ekkor néhányan a bíró lábához vetették magukat, a ruháját rángatva, hogy nem engedik megölni ezt a nagyszerű embert. A bíró azonban hajthatatlan volt, a párbajsegédek elvezették a rendbontókat.

Ezután Sötét Főnök azt mondta, sikerült megjavítania Villanószem magnóját, így le tudja játszani azt a tekercses szalagot, amin a halotti beszéde van. A beszédet Villanószem írta és vette fel, hogy majd azt játsszák le a temetésén. Leültünk a fotelbe, és életemben először hallhattam meg Villanószem hangját.

Persze először nem azt. Wagner Parszifál nyitánya hangzott fel, és hallgattuk sokáig, mire Villanószem végre megszólalt. Elgyötört, fáradt hangja volt, egy haldokló ember hangja. 

A zenéről beszélt, arról, hogy élete egyik nagy adománya volt, hogy megértette ezt a zenét, Wagner operáját. Hogy az életben a boldogság csak rövid pillanatokra bukkan fel, aztán eltűnik, de mindig várni kell, nyitottnak kell lenni, hogy elcsípjük, amikor előttünk van.

1982-ben, a temetésen mindenki elnémulva hallgatta a beszédet. Én úgy látom, hogy ez az esemény tökéletesen bemutatja Villanószem kettős szerepét, a mókamestert és a tanítót egy személyben. Hiszen sok humor kell hozzá, hogy a saját temetéseden így lepd meg az összegyűlteket, hogy úgy köszönj el tőlük, "helló, sziasztok!", miközben Wagner zenéjén keresztül a saját életedet összegzed, amikben a legfontosabb dolog volt annyi embert összetartani.

p1300753_1.JPG

A temetés után a Marhák Klubja és a Napkirály Indián Törzs úgy oszlott fel, mintha sosem lett volna. Villanószem nélkül ugyanazok az emberek már nem jártak többé össze beszélgetni, nem őrjöngtek a gumiszobában, és nem vívtak párbajt a háromláncos szarás miatt. Kicsit unalmasabb lett minden.


A párbajozók odasétáltak a széfhez, ahol fegyvert választhattak. Végül rövid mérlegelés után mindketten kiemeltek egy-egy kellően feltöltött habszifont. A párbajsegédek akkurátusan felrázták ezeket, a feleket megkérték, hogy hátukat a másik hátának vetve álljanak meg, majd öt lépés távolság megtétele után, megfordulva tüzeljenek. 

A jelenlévők csak akkor tudták meg, hogy egy habszifon elvisz tíz méterre is. Hatékonyan.

A párbajorvos a tárak kiürülése után odament a felekhez, spatulával és vesetállal, és elkezdte óvatosan lefejteni a habot a párbajozókról. Egy idő után rájött, hogy akár meg is ehetné, amit leszed, és úgy is tett. A párbajbíró megállapította, hogy a párbaj eredményes volt, a felek most már becsületük elvesztése nélkül kibékülhetnek. Ezután a társaság levonult a Három Vidám Hullamosó nevű kiskocsmába - a valódi neve persze nem ez volt -, ahol késő estig ettek-ittak-énekeltek. Többek között ezt:

"Schneider Fáni de azt mondta,
nem kell néki piros szoknya.
Inkább kell neki gígerli,
ki a pöckét ingerli!
Felfektettem a díványra, jól meghergeltem, jól meghergeltem.
Schneider Fáni olyat fingott, majd elszédültem, majd elszédültem.
No, de Schneider Fáni de azt mondta..."

Villanószem ekkor volt utoljára életében felhőtlenül felszabadult és vidám.

Bartók Béla Boulevard: megnyit Újbuda bohém kulturális negyede

simon mondja 2016 április 29.

Hirdetőink a Bartók Béla Boulevard megálmodói, akik remek ingyenes programokkal készülnek nekünk egy hét múlva.

Pezsgő Buda. Ez egy eléggé nyilvánvaló oximoron, amit az utóbbi évek gyakorlata is igazolt. Pest nyüzsög, míg Buda inkább lassan és méltóságteljesen pihen. 

Éppen ezért is izgalmas, ami május elején történik majd a Bartók Béla úton: az itt található galériák, dizájn shopok, kávézók és éttermek összefognak, hogy egy három napos, izgalmas programsorozatnak adjanak otthont. Az eleve tök jó adottságokkal rendelkező utca felbolydul, egy rakás ember jár majd ki-be az üzletekbe, élő zene hangja szűrődik majd ki az ablakokon.

Kosztolányi, Karinthy, Móricz, és az utcában sokat megfordult többi irodalmi nagyság, akik Buda akkori bohém boulevardjának köveit koptatták, most nyilván örömtáncot lejtenének: újra a városrész társadalmi és szellemi központja lehet az utca, még ha csak három napra is.

rg8_2691.jpg

A programok magukért beszélnek:

Kreatív csempézés Portugál módra

A portugál kávé és a pasteis de nata

Miért dobnád ki régi evőeszközödet, fém alkatrészeidet vagy bringaláncodat, ha tudsz belőle ékszert is készíteni?

Rendelj novellát! 10-15 novellából lehet választani a rendelés mellé, felolvassák őket az asztaloknál

Napindító jóga

Képzőművészek szabadon alkotnak lágy zenére, alkalmazkodva a pillanatnyi hangulathoz

photocredit_stiglincz_gabor_18.jpg

Fotó: Stiglincz Gábor

photocredit_stiglincz_gabor_16.jpg

Fotó: Stiglincz Gábor

rg8_2662.jpg

Meg persze egy rakás kiállítás, koncert, workshop és egyéb program (részletek itt). 11 neves művész vállalkozik majd arra például, hogy a Bartók Béla Boulevard valamennyi portáját annak szellemiségéhez, hangulatához igazodva feldobja egy eredetileg oda nem illő tárggyal, így feldíszítve, meghökkentővé változtatva az egész utcaképet. A Gellért Szálló dísztermében egy design aukción később elárverezik a kiállított tárgyakat, a bevételt jótékony célra ajánlják fel. 

De lesz más játékos, mindenki számára látható meglepetés. Diákcsapatok ugyanis miniatűr kerteket készíthetnek, egy-egy virágosládában. A „Fogadj örökbe egy kiskertet” kreatív alkotói pályázatra több mint 50 iskolás csapat jelentkezett, végül 37 alkotás valósul majd meg 19 különböző helyszínen. A kertek már most folyamatosan készülnek, és kerülnek ki a helyükre.

kiskert_pagony_3.JPG

Szóval nagyon jó lesz, a fenti lista a huszada sincs annak, ami várható. Az ajánló több pontjában felbukkanó portugál párhuzam pedig nem véletlen: az Eleven Tavasz idén Portugáliáról szól, a kóstolók, a kiállítások, a művészek jelentős része erre az országra reflektál. Mi is imádjuk, Lisszabonról itt írtam egyszer posztot, Csaba videóját pedig itt találjátok.

Nekem ráadásul már volt itt korábban egy mediterrán élményem: a La Nube-ban Timi és Ivan, egy magyar lány és egy spanyol fiú elénekelték a vendégeknek a szerelmes dalukat, amit a szakács kísért a gitárján. Felejthetetlen volt. Ja, és a La Nube is részt vesz az eseményben, találkozhattok velük májusban, ha eddig nem tettétek.

Érdemes átböngészni a programot, amit itt érhettek el, és kinézni magatoknak néhány órát valamelyik napon május 6. és 8. között, amikor átérzitek, milyen is lehetne Buda, ha minden nap fesztivál lenne. Mert simán benne van, hogy egyszer újra felpezsdül a környék annyira, hogy lepipáljuk az 1900-as évek elejének itteni kicsapongásait, és Buda újra elkezd pezsegni.

 photocredit_stiglincz_gabor_6.jpg

Óriási Picasso-kiállítás Budapesten

Magyarósi Csaba 2016 április 28.
Címkék: kultúra

Picassóról és az életét bemutató kiállításról írni pokoli nehéz meló. Egyrészt ugye itt van ez a saját legendáján kitartóan építő festő, akinek a fő műve talán nem is a Guernica, hanem maga Picasso. 92 évet élt, amiből 77-ben alkotott, ezalatt annyi korszakon halad át, vagy inkább annyi korszakot hozott létre (“én nem kísérletezek, hanem csinálok”), hogy alig volt olyan irányzat, amire ne lett volna hatással. Ezt elemezni szívás, ami kiderült a tegnap tartott tárlatvezetésből is, a háttérben gyerekeket vezető művészettörténész ugyanis végig szabadkozott, X szerint ez úgy volt, Y szerint meg amúgy, és mindezt jellemzően felülírja Picasso, aki elég gyakran nyilvánult meg magával kapcsolatban brutális és tiszta egyszerűséggel ahhoz (“én nem fejlődök, én vagyok”), hogy mindenféle elemzőtől ellopja a show-t.

download-1_aspx.jpeg

És ahogy a festő nem egyszerűsíti meg a dolgunkat, úgy maga a kiállítás sem, hiszen itt nemcsak egy korszakot látsz, hanem az egész életmű minden fontosabb állomását, 77 évnyi hihetetlen munkát, kezdve a Picasso előtti Picassótól, amikor még különféle művészek hatása alatt úgy festett, mint akárki más, csak éppen már 15 évesen jobban, mint a legtöbb festő élete csúcspontján, aztán viszonylag hamar megtalálta a saját hangját, amit újra és újra áthangszerelt és a huszadik század eseményeire reagálva létrehozta a Picasso-galaxist.

Ami látszólag nemcsak a fejében létezett, hanem tőle függetlenül valahol igazából is: Picasso témái tökéletesen földhöz ragadott sztorik, ő nem allegóriákat meg szellemi eseményeket festett meg, nem szürreális gondolatfutamokat, hanem nőket, férfiakat, háborút és dugást. Megfogható, tök emberi dolgokat, amik a legegyszerűbb hegyi kecskepásztort pont úgy foglalkoztatják, mint az egyetemi professzort, és persze főként a minden közt félúton alkotó Picassót.

A módszer volt nagyon különleges, Picasso teremtményei csak megjelenésükben különböztek mindattól, amit megszokhattunk, viszont ezek a torz alakok (a kiállítás fő témája is az “alak”) egyáltalán nem tűnnek absztraktnak, megfoghatatlannak, légneműnek, inkább mintha egy nagyon is létező világ furcsa lakói lennének.

download_aspx.jpeg

Viszont ez az alternatív realitás a túlzásaival, kifordultságával borzasztó kifejező tud lenni, hiszen amíg egy realista festmény háborús ábrázolása csak megszokott tragédiákat mutat be, addig Picassónál folyton változik, éppen ezért megszokhatatlan a dráma. Ettől lesz olyan erős a Guernica, és így mond el hihetetlenül sokkal a szexualitásról a Csók. Miközben ugye faszorrú és pinaszájú, egybemosott torz alakok üzekednek rajta. (mielőtt bárki szofisztikáltabb kifejezéseket követelne, itt a kép:)

the-kiss-1925_jpg_large.jpg

Igen, a festőnek nagyjából mindenről a bikaviadal, a halál és a dugás jutott az eszébe, de leginkább a dugás, még kilencven évesen is, áldja az ég, amitől annyi élet van a képeiben, hogy a kiállítás végére jojózni kezd a szemed, és persze alapvetően szaporodni akarsz.

A Nemzeti Galéria kiállítása óriási esemény remekül megírt infotáblákkal, jól időzített fotókkal és életrajzi elemekkel, az egész kellően fontos és grandiózus ahhoz, hogy legalább egyszer kötelező legyen megnézni július 31-ig.

(A két első fotó: MTI)

süti beállítások módosítása