Picassóról és az életét bemutató kiállításról írni pokoli nehéz meló. Egyrészt ugye itt van ez a saját legendáján kitartóan építő festő, akinek a fő műve talán nem is a Guernica, hanem maga Picasso. 92 évet élt, amiből 77-ben alkotott, ezalatt annyi korszakon halad át, vagy inkább annyi korszakot hozott létre (“én nem kísérletezek, hanem csinálok”), hogy alig volt olyan irányzat, amire ne lett volna hatással. Ezt elemezni szívás, ami kiderült a tegnap tartott tárlatvezetésből is, a háttérben gyerekeket vezető művészettörténész ugyanis végig szabadkozott, X szerint ez úgy volt, Y szerint meg amúgy, és mindezt jellemzően felülírja Picasso, aki elég gyakran nyilvánult meg magával kapcsolatban brutális és tiszta egyszerűséggel ahhoz (“én nem fejlődök, én vagyok”), hogy mindenféle elemzőtől ellopja a show-t.
És ahogy a festő nem egyszerűsíti meg a dolgunkat, úgy maga a kiállítás sem, hiszen itt nemcsak egy korszakot látsz, hanem az egész életmű minden fontosabb állomását, 77 évnyi hihetetlen munkát, kezdve a Picasso előtti Picassótól, amikor még különféle művészek hatása alatt úgy festett, mint akárki más, csak éppen már 15 évesen jobban, mint a legtöbb festő élete csúcspontján, aztán viszonylag hamar megtalálta a saját hangját, amit újra és újra áthangszerelt és a huszadik század eseményeire reagálva létrehozta a Picasso-galaxist.
Ami látszólag nemcsak a fejében létezett, hanem tőle függetlenül valahol igazából is: Picasso témái tökéletesen földhöz ragadott sztorik, ő nem allegóriákat meg szellemi eseményeket festett meg, nem szürreális gondolatfutamokat, hanem nőket, férfiakat, háborút és dugást. Megfogható, tök emberi dolgokat, amik a legegyszerűbb hegyi kecskepásztort pont úgy foglalkoztatják, mint az egyetemi professzort, és persze főként a minden közt félúton alkotó Picassót.
A módszer volt nagyon különleges, Picasso teremtményei csak megjelenésükben különböztek mindattól, amit megszokhattunk, viszont ezek a torz alakok (a kiállítás fő témája is az “alak”) egyáltalán nem tűnnek absztraktnak, megfoghatatlannak, légneműnek, inkább mintha egy nagyon is létező világ furcsa lakói lennének.
Viszont ez az alternatív realitás a túlzásaival, kifordultságával borzasztó kifejező tud lenni, hiszen amíg egy realista festmény háborús ábrázolása csak megszokott tragédiákat mutat be, addig Picassónál folyton változik, éppen ezért megszokhatatlan a dráma. Ettől lesz olyan erős a Guernica, és így mond el hihetetlenül sokkal a szexualitásról a Csók. Miközben ugye faszorrú és pinaszájú, egybemosott torz alakok üzekednek rajta. (mielőtt bárki szofisztikáltabb kifejezéseket követelne, itt a kép:)
Igen, a festőnek nagyjából mindenről a bikaviadal, a halál és a dugás jutott az eszébe, de leginkább a dugás, még kilencven évesen is, áldja az ég, amitől annyi élet van a képeiben, hogy a kiállítás végére jojózni kezd a szemed, és persze alapvetően szaporodni akarsz.
A Nemzeti Galéria kiállítása óriási esemény remekül megírt infotáblákkal, jól időzített fotókkal és életrajzi elemekkel, az egész kellően fontos és grandiózus ahhoz, hogy legalább egyszer kötelező legyen megnézni július 31-ig.
(A két első fotó: MTI)