English

Egy nap a városban

Budapest gyógyfürdői: Dagály

szucsadam 2014 április 12.
Címkék: budapesti fürdők

Sorozatunkban most egy fiatal gyógyfürdőt látogatunk meg: a Dagályt 1948-ban alapították, és csak 1970 óta minősül gyógyfürdőnek.

P1200142.JPG

6-b_1.jpg

Egy előttem fekvő 1980-as kiadású könyvben Budapest leglátogatottabb gyógyfürdőjének nevezik, ahová nemcsak nyáron, a téli hidegben is özönlenek az emberek. Itt egy kép a Fortepanról, 1969-ből, amikor ennek nyilván minden sora igaz volt:

1969.jpg

Mivel hatalmas alapterületű a komplexum, mind  teljes ingatlan alapterületét, mind a medencék négyzetméter-adatait vizsgálva, így aztán kíváncsi voltam, mi most a helyzet.

P1200066.JPG

Tömeggel már nem találkoztam. Viszont békével igen. Itt sikerült konzerválni egy kis darabot abból a világháborúk előtti, őszinte nyugalomból.

Tovább olvasom

A Borsó meg a héja

Magyarósi Csaba 2014 április 10.
Címkék: gasztro

Vannak átütő helyek, amikről egyetlen pillanat alatt el tudjuk dönteni, hogy írjunk-e róluk, vagy sem. Az elmúlt hetekben találtunk két ilyen szendvicsezőt és egy lepényest, egyetlen másodpercig sem volt kérdés, hogy érnek-e posztot, vagy sem.

De az ilyesmi ritka, általában a szó sem lehet róla, az érdektelen vagy az elmegy kategóriákba tévedünk be, ezekből aztán nem is lesz cikk. És néha találunk olyat, mint a Borsó meg a héja, ami billeg, és a pillanatnyi hangulatunk dönti el, hogy írunk-e róluk, vagy sem.

Hát ebből most véletlenül pont lett.

DSC00936.JPG

DSC00921.JPG

DSC00924.JPG

Mert nincs vele semmi baj. A koncepció jó: alapvetően friss zöldségekre építenek, amiket, legalábbis azt állítják, reggelente szereznek be a piacról. Kár, hogy odabent már főként előre csomagolt szendvicseket és salátákat találsz. Nincs ezzel persze semmi gond, a tálalás nem írja felül a koncepciót, jöhet minden csomagolt étel alapanyaga frissen reggel a piacról, csak épp a frissesség érzete tűnik el, ha gondosan zacskózott szendvicseket veszel le a polcról.

A levesválaszték is jó, négyféle volt, amikor náluk jártam a korianderes zöldséglevestől a frankfurtin és a sonkás, kelbimbós baconos krémlevesen át a kakukkfüves csiperkésig. Én ezt kóstoltam némi reszelt sajttal, és a leves tényleg jó volt, frissnek is tűnt, még ha nem is volt szélsőségesen karakteres. De azt gondolom, hogy a célközönség nem is szereti a túl karakteres leveseket.

DSC00927.JPG

Végül jött a szendvics: pesztós, rukkolás, aszalt paradicsomos csirkemelles. Hát most nem pont ezek az idényzöldségek, de a szendvics kétség kívül finom volt. Karaktere ennek sem volt sok, de jó ízléssel rakták össze, a csirkemell nem volt túl száraz, sőt, az egész könnyen csúszott, ami ilyen hús mellett kisebb bravúr.

DSC00930.JPG

DSC00933.JPG

Borsó meg a héja
Budapest, Király utca 6.
H-P: 11-19:00

Ha csak egy kiállítást nézel meg, ez legyen az: brutális Derkovits a Nemzetiben

Magyarósi Csaba 2014 április 09.
Címkék: kultúra

Az elvárhatónál kevesebb magyar festőért rajongok, de ez nem a magyar festők hiába, csak az enyém. Így alakult. A nagyon kevés közt viszont elég jó helyen áll Derkovits Gyula, akinek Halárus című képe kábé másfél éve ott van a desktopomon.

Gyula_Derkovits,_fish_seller,_1930.jpg

Sok nem történik vele: időnként megnézem, találok egy újabb remek részletet, aztán bezárom, de nem tudom kitörölni, túl izgalmas, túl értékes a delete gomb megnyomásához. Úgyhogy néhány munkafáljlal és egy fogalmam sincs, honnan előkerült, de hasonló státuszt élvező Sophie Marceau-képpel együtt bérelt helye van az asztalomon.

Éppen ezért majdnem annyira izgalomba jöttem fél éve a Derkovits-kiállítás hírére, mintha Sophie jelentkezett volna be egy délutáni teázásra.

A helyszín a Magyar Nemzeti Galéria, ott nyílt meg múlt héten a kiállítás, amit egészen július végéig tudtuk megnézni. Sőt, kérem, hogy nézzétek meg!

109325_derkovits_gyula_kiallitas.jpg

Egyrészt, mert maga a kiállítás is szenzációs. Olyan szeretettel, alapossággal, odafigyeléssel állították össze, hogy az is eltölt majd bent legalább két órát, aki úgy általában felesleges energiapazarlásnak tartja a festészetet. A kiállítás első szintjén ugyanis régi dokumentumokból, emléktárgyakból bontják ki Derkovits életét, amin keresztül egy egész korszak, a múlt század első évtizedei rajzolódnak ki. A kommunista mozgalmaktól az elképesztő nyomoron át van itt minden, egészen addig az újságcikkig, ami a festő halálát mutatja be. Kiderül belőle, hogy feleségével négy virslit osztottak be egy hétre, hogy folyton éheztek, hogy Derkovits őrületesen nehéz természet volt, aki túl büszke volt ahhoz, hogy adományt fogadjon el, aki megvetette a burzsoáziát, aki a legnagyobb nyomor közepén sem volt hajlandó ár alatt eladni a képeit, de aki mélységesen lenézte azokat, akinek volt pénzük jó áron megvenni őket - nem is nagyon volt gondja a tömeges megrendelésekkel.

Annak ellenére, hogy már kortársai is az egyik legjobb festőnek tartották és a nekrológok mind elismerték kivételes tehetségét.

Az emeleten aztán belehelyeznek minket a korszak hangulatába: egy rövid és izgalmas történelmi áttekintéssel, amin párhuzamosan látjuk a festő életét, a világpolitikai eseményeket és a nemzetközi művészeti világ legizgalmasabb fordulatait, majd néhány hatalmas korabeli poszterrel a hátunk mögött felkészültünk arra, hogy megismerjük Derkovits képeit.

Amik alapvetően a nyomorról szólnak. Meg arról, hogy a nyomor szar. De a gazdagság se jó, sőt, az még visszataszító is. Ettől persze még nem lesz jó szegénynek lenni, egy pokol az élet, egy siralomvölgy, de a szegénységnek legalább van méltósága, tartása, a gazdagságnak meg csak zsírfoltja. És ez nagyjából igaz az állatokra is, amik vagy elcsigázott, rövidesen kiszenvedő igavonó barmok, vagy elkényeztetett, gerincüket vesztett ölebek. Ahogy Derkovits a saját életében sem találta az egyensúlyt, úgy a képeiből is egy általános kiábrándultság szakad a nézőre, mázli, hogy közben a korszak egyik legnagyobb festőtehetsége volt, ezért a képei nem simán lehangolóak, hanem drámaian azok.

109334_derkovits_gyula_kiallitas.jpg

utolso-vacsora-10102-35556.jpg

Derkovits_Gyula_1928_D_zsa_sorozat_V._D_zsa_a_v_rfokon_497x440_fametszet.jpg

Akár azt a festményt nézed, amelyiken egy darab hal van a tányérra dobva, és amelyiken a hal aranyozott pikkelye idézi fel az ikonfestészet Szent-ábrázolását, akár az Utolsó vacsorát, amelyiken Derkovits az asztalfőnél Jézusként társalog egy drámaian izgalmas kubista képen a testvéreivel, esetleg a Dózsa-rézkarcot, aminél nehéz kifejezőbben ábrázolni a munkások tömbszerű erejét és haragját, vagy a kedvencemet, a Halárust, nehéz kivonni magad a festő zsenialitása alól. Vagy rávenned magad arra, hogy befejezd a szemlélődést, hogy aztán újra kezd egy másik képnél.

Nézzétek csak meg újra ezt a festményt:

Gyula_Derkovits,_fish_seller,_1930.jpg

Ikonográfia nélkül, pusztán a formai világ szemlélésével is leköt vagy negyed órán keresztül. Aztán elkezded elemezni a kereskedő püffedt, elégedett vonásait, a burzsoázia kegyetlen arcát, aminek ki van szolgáltatva a hal is, és a mérleg üveglapján tükröződő festő is. Aki vagy meg tudja venni a halat, vagy nem, a mérleg nyelve az arc szimmetriatengelyében még nem döntötte el, merre leng ki, de az biztos, hogy a kés mindkét részvevőt fenyegeti: csak a kereskedő jár jól, mindenki más veszít.

És ez csak az eleje. És ez csak egy kép. És a kurátorok olyan nagyon sokat segítenek abban, hogy magadtól megértsd az üzenetet. És közben ott vannak a kortársak művei, Reichental brutálisan erős Munkanélkülijei, Mészáros László Tékozló fiúja, aminél kevés erősebb szobor készült a huszadik században Magyarországon, Klaudinyi László cigiplakátja és a többi: semmiképp se hagyd ki a Nemzeti Galéria Derkovits kiállítását, mert a legjobbak közül való.

Derkovits. A művész és kora
Magyar Nemzeti Galéria
2014.04.03-2014.07.27.
Belépő: 2400 Ft
K-V: 10:00-18:00

A Nyugat.hu-ról származó két fotót készítette: Mészáros Zsolt.

Külföldiek Budapesten: Mark Rimmel, a brit sztárdizájner

Magyarósi Csaba 2014 április 07.

Sorozatunk negyedik részében is a városban élő külföldieket mutatjuk be: miért nálunk, mit szeretnek itt, miért maradnak, miért jó Budapest egy külföldi szemével. A sorozat további érdekessége, hogy nem az Egy nap a városban blog két szerzője írja, hanem Böjtös Kinga, a Vizitkártya blog szerzője, aki építészek, belsőépítészek, bútor-és tárgytervezők munkáiról tudósít. Itt van Kinga oldala, olvassátok, de előtte még jöjjön a cikk:

“A Mariott hotel ablakában állva, a budai panorámában gyönyörködve fordult meg a fejemben, hogy bárcsak itt, ezen a csodaszép folyóparton élhetnék!” – mesél első budapesti élményéről a korát meghazudtoló energiájú Mark, aki az „Eragon legenda” c. film forgatása alatt szerette meg végleg a magyar fővárost.

DSC02178_átméretezve.JPG

Ekkor már 40 évnyi szakmai múlt volt a háta mögött, tucatnyi nemzetközi filmben dolgozott a látványterven. Ezek közt voltak olyan szuperprodukciók is, mint a „Halál a Níluson”, az „Apám nevében”, a ”Jobb lábam”, a „Szerelem a kolera idején”, vagy a „Hell Boy II.”.

A nemzetközi filmiparba a könnyűzenétől vezetett az út, ahol látvány-és enteriőr terveit olyan neves előadók használták divatfotózáshoz, vagy videóklipekhez, mint Kate Bush, Bryan Adams, vagy Matt Bianco. Az 1986-os MTV Music Awards gálán kitüntetett „Simple Minds” klip hatására figyelt fel munkájára a tévés-és filmes szakma.

Felsorolni sem lehet, hány filmtörténeti ikonnal – Chaplin, Marlon Brando, Liz Taylor, Judi Dench, Anthony Hopkins, Dany Day Lewis, Ewan McGregor - került munka-, sőt baráti kapcsolatba. A legendás időkről kézzel írott levelek, személyes ajándékok, eredeti forgatókönyvek és filmes kellékek árulkodnak, melyeket a kincseskamrára emlékeztető lakásában mutatott meg nekem.

Mert a meghatározó pesti impulzus után Mark rövidesen és véglegesen Budára költözött Londonból, hogy egy százhúsz éves műemlék épület emeleti lakásában rendezze be filmtörténeti múzeumnak beillő otthonát, és az erkélyéről csodálhassa meg a dunai panorámát. Onnan aztán naponta átsétál valamelyik dunai hídon, hogy reggeli kávéját a pesti oldalon fogyassza el és hosszú belvárosi sétái során sorra fényképezze a kirakatüvegek fényében visszatükröződő épületeket.

Máskor saját tervezésű csodaszép ékszereit közszemlére téve, a hétvégi designpiacokon élvezi a nemzetközi forgatagot, ahol rendre begyűjti az elismerést a női vásárlóktól. Én is a Gozsdu udvar vasárnapi kirakodó vásárán ismertem meg és lettem törzsvevője ennek az örök optimista, hihetetlen életutat bejárt angol úrnak.

További részleteket Mark kalandos életéről, első ékszerterveiről, a londoni árvaházi évekről és Paul Mc. Cartneyről a Vizitkártya blogon „Englishman in Budapest” címmel olvashattok még.

De aki személyesen is találkozna Mark Rimmellel, a két lábon járó filmtörténeti lexikonnal, jöjjön el első budapesti kiállítására április 9-én 18 órakor a Döbrentei téri „Asztalka” cukrászdába, ahol régi divatrajzai és legújabb ékszerei is láthatók majd:

9 milliárdunkba került Budapest két legidegesítőbb helyszíne

Magyarósi Csaba 2014 április 05.
Címkék: városkép

Látom, hogy igényes lett a Várkert Bazár. Hogy milyen szépek a fülkepavilonok boltozataiban a Zsolnay-kerámiák, a megtisztult oroszlánok, hogy milyen féltő gonddal restaurálták az eredeti körülményeket. Hogy fotókról próbálták lekopizni az elmúlt évtizedekben megsemmisült tereptárgyakat. Csodás erőfeszítés, és még csak az sem zavar, hogy konkrétan egy lépcsősort kaptunk a héten: nincs mögötte semmi, csak egy kies dűlő, egy elszáradt domboldal. Nem sikerült időre befejezni a felújítást, így a lépcsősor a semmihez vezet, aminek a közepén egy zenekar játszik.

Esküszöm: nem zavar. Majd elkészül, majd kitalálják, hogy mire lesz jó, majdcsak lesz valami. Lényeg, hogy haladnak, a mostani állapot is sokkal jobb, mint a felújítás előtti, még akkor is, ha végkép nem lesz a lépcsősor mögött semmi, csak egy újabb lépcső, fel a várba.

DSC01359.JPG

Ami viszont bosszant: az a fajta elviselhetetlen kontroll, amivel szembesülsz, ha megpróbálod megnézni a semmit a lépcsősor mögött. Két út van felfelé, ezek szimmetrikusak, viszont csak az egyiken mehetsz fel, a másikon csak lejöhetsz. Elindulsz jobbra felfelé, mert miért ne, de visszazavarnak. Átmész a másik oldalra, felgyalogolsz, aztán amikor felérsz, figyelmeztetnek, hogy csak akkor hagyd el a lépcsősort, ha kibámészkodtad magad, mert vissza már nem mehetsz, csak a másik oldalon.

Megpróbálsz odafent körülnézni, észreveszed, hogy az északi oldalon nincs semmi. Mozgólépcsőre pattannál, de elmondják, hogy jól gondold meg, mert vissza már nem engednek, körbe kell menned a fél városon, ha megint a Várkert Bazárba akarsz jutni. Szóval nem mentem fel a mozgólépcsőn. Sebaj, nézzük meg a déli oldalt, ott mintha lenne valami kiállítás: hehe. Ne nézzük meg. Nem lehet megnézni. Nem lehet fentről bemenni. Le kell sétálni (a jó oldalon), végighaladni a Várkert Bazár mellett, aztán a fogadóépületnél, a déli csücsöknél újra próbálkozgatsz. Elindulok lefelé (a jó oldalon), figyelmeztetnek, hogy ha egyszer elindultam, nincs visszaút, csak a másik oldalon.

Köszi.

Lesétálok, végigcaplatok az épületsor mellett, megpróbálok feljutni a déli épületrészbe, de ott megint feltartóztatnak: csak csoportosan, kísérővel. Kivárom a kísérőt, indul a csoport, de megállítanak, mert én vagyok a tizenhatodik, csak tizenöten férnek be egyszerre. Később újra próbálkozhatok.

Itt ment el a kedvem az egésztől. Tök jó, hogy elkészült a Várkert Bazár, és aki hétvégén edzőtáborokat idézően jól szervezett körülmények közt akar gazos domboldalakat nézni, ki ne hagyja ezt a látványosságot, a többiek viszont biztos találnak ennél jobb elfoglaltságot is maguknak.

De rosszabbat is, ha épp arra van gusztusuk, és ez a másik, mostanában átadott köztérrel, az Erzsébet térrel kapcsolatos. A héten írtam már, hogy jópofa lett, pontosabban tök olyan, mint volt, de már az is nagy eredmény, mert amúgy remek kialakítású, jó hangulatú terület volt ez, lényeg, hogy most ne hagyják lerohadni.

Hát nem hagyják: kiderült ugyanis, hogy igazak azok a pletykák, amik szerint a városvezetés igazi emberekkel berendezett panoptikumot akar kialakítani a térből. Behajtottam bringával, csak úgy löktem magam, de két másodpercen belül ott volt egy biztonsági őr, aki udvariasan, de megkért, hogy szálljak le. Ez is túlzott korlátozásnak tűnt, de meg tudtam indokolni: a biciklik, deszkák sokat tettek azért, hogy az Erzsébet tér úgy lerohadjon, ahogy, most megpróbálnak ennek elébe menni. Oké, még akkor is, ha szemétre való az a burkolat, ami nem képes elviselni egy nyugodtan haladó biciklit.

De ha már így összemelegedtünk, rákérdeztem, hogy igaz-e, hogy már inni sem lehet a téren. Ez azért fontos kérdés, mert a környék pont a szabadtéri iszogatástól volt jó. Százak ültek ki takarókkal, hoztak sört, bort, amit üvegpohárból ittak, pontosan olyan szörnyen viselkedtek tehát, mint bármelyik fiatal egy európai fővárosban. Ez volt a város egyik legjobb hangulatú, legszabadabb pontja, még úgy is, hogy én például soha egy kortyot sem ittam, mert nem úgy jött ki a lépés, de épp elég jól éreztem magam attól, hogy mások felszabadultan szórakoznak körülöttem.

Na most ennek vége.

DSC01314.JPG

De nem azért, hogy óvják a környezetet, ami eleve nevetséges érv lenne, hiszen rendes karbantartással a világ összes fővárosában képesek úgy üzemeltetni parkokat, hogy azokban emberek vannak és dolgokat csinálnak. Hanem azért, hogy megmaradjon a közpénzből felújított terület egyik bérlőjének a haszna. Ha ugyanis a park környékén üzemelő kocsmákban veszed a piát, és ezt számlával tudod igazolni (mindjárt sírok), rektálisan is elfogyaszthatod az italod, senki sem fog cseszegetni. 

CHAMPAGNE.jpg

És bár az Index cikke szerint egy tegnap reggeli eligazításon azt mondták az őröknek, hogy hagyják békén a nyugodtan iszogatókat, délután erről nem tudott a téren senki.

Nem nagyon szoktam panaszkodni, imádom Budapestet, esküszöm, ennek a két felújításnak is örülök, de ennél a élvezhetetlenségig fokozott katonás fegyelemnél még az is sokkal jobb volt, amikor sárkupacok között kerülgettük a cigarettacsikkeket és a sörös flakonokat. Éppen ezért remek lenne, ha tényleg békén hagynák az ártalmatlan szórakozókat az Erzsébet téren, és ha a végleges átadás után fel lehetne sétálni a Várkert Bazárba bármelyik oldalon, csak úgy!

süti beállítások módosítása