Kábé egy éve futottam össze Makány Mártával egy rendezvényen, aki megkérdezte, melyik helyekre járok rendszeresen, hol vagyok törzsvendég? Erre gyorsan tudtam válaszolni: sehol. Mindig újabb és újabb dolgokat próbálok ki, és ha van is egy-két hely, ahová visszajárok időről időre, azt nem nevezném törzshelynek.

“De hát az nem jó, kell hogy legyen törzshelyed” - mondta.

Lehet, nem tudom. Szerintem ez egyéniségfüggő. Az biztos, hogy nem tudok kibújni a bőrömből, és ha van lehetőségem rá, inkább egy ismeretlen területet fedezek fel, minthogy egy minden nap látott dolgokat ismételjek. Megpróbáltam, de nem ment. 

Viszont megértem azokat, akik törzshelyet választanak maguknak, mióta a Coffecatben jártam, még inkább.

A hely 10 éve nyitott ki először, akkor még a Nagymező utcában, Semiramis néven. Zsuzsi - a hely megálmodója - Berlinből jött haza éppen, ahol építészként dolgozott, és ott teljesen rákattant a kávézókra, meg a jó kávéra. Annyira, hogy még hétvégén is U-Bahnra szállt, hogy a belvárosban a kedvenc helyén ihassa meg a latte macchiatóját. Itthon a legtöbb helyen akkor még szar kávét lehetett kapni (na jó, túlnyomórészt még ma is), úgyhogy miután Zsuzsi bepöccent, hogy nem ihat egy jót, nyitott egy helyet gyorsan. Akkor még nem volt Facebook-kampány, meg Egy nap a városban, úgyhogy úgy szereztek vendéget, ahogy tudtak: az utcáról beeső emberek tartották fenn a helyet.

A pultot a barátokkal eszkábálták össze, a kávégépet Zsuzsi lízingelte, és várt. Volt, hogy egy nap 24 kávét főzött csak le. Aztán egyre többen jöttek vissza, és egyre érdekesebb törzsvendéggárda kezdett kialakulni. Később a vendégkör 95 százaléka visszajáró volt, és Zsuzsi ekkor már 500 embert ismert név szerint, és tudta fejből, hogyan isszák a kávéjukat.

2011-ben, amikor Zsuzsi elhagyta a kávézós életet, az egyik törzsvendég, Gábor vette át a boltot. Ő a Malévnál dolgozott 12 évig légiutas-kísérőként, pont idejében dobbantott. A szimpatikus, nyílt tekintetű, törzsvendégből lett kávézós bővítette a választékot, szendvicsekkel, sütikkel, narancsdzsúzzal. A vendégkört már ismerte a pult másik oldaláról, úgyhogy szinte átmenet nélkül ment tovább az üzlet.

Idén márciustól Budapest három Michelin-csillagos hely lett. Elsőként 2010-ben a Costes, majd egy évvel később az Onyx kapott csillagot - tartják azóta is a színvonalat, ezt is ismerjük el gyorsan -, most pedig a Sas utcai étterem lett befutó. Naná, hogy kíváncsi voltam az új budapesti csúcskonyhára.

Az asztalfoglalás simán ment három hétre előre, korábbi időpontokkal nem érdemes próbálkozni jelenleg.

Nem sokkal az érkezésem után már láttam is, miért szeretem a Borkonyhát. Össze is szedtem egy csokorba:

Lazaság

Míg az Onyx csillagánál annak örültünk, hogy végre magyar séfeket ismertek el, a Borkonyhában az a jó, hogy egy első pillantásra átlagosnak tűnő étterem jutott az élmezőnybe. Nincs feszengés, különleges, egy ritmusra végrehajtott tálalás, neobarokk stukkók és fehér kesztyű.

A pincérek pörögnek, de vidámak, közvetlenek, simán nekiállnak viccelődni velünk, ha rákérdezünk egy-egy étel származására. Persze vannak ennél lazább Michelin-csillagos helyek is a világban (Hongkongban például, ahol a gyorskajáldák is simán juthatnak ilyen elismeréshez), de a Borkonyha akkor is egy nagy lépés nekünk. Nem kell ezt vallásként kezelni, ez csak étel - ez az üzenet.

Borok

Az étterem nevéből is kitalálható, hogy a borválasztékára igen büszke. Nézzük csak a pult mögötti falat:

Gondolom sokan láttátok, hogy felbukkant egy ismerős a város központjában, az Erzsébet téren:

Tegnap azt az információt kaptam, hogy ma délelőtt 10-től indul be az óriáskerék, a Sziget Eye. Az alap jegyár idén is 2400 forint lesz, 140 centi alatti gyerekeknek 1500. A tavalyi felülésemről itt írtam.

Én leginkább az óriáskerék hozadékát szeretem: a kabinok alatt, a fűben ilyenkor egy szöget nem lehet leejteni, megy a borozós-dumálós-fetrengős piknik késő éjszakáig. Jó befeküdni a kivilágított kerék alá, és egy olyan felszabadult hangulat vibrál ilyenkor a levegőben, amitől fantasztikus érzés akár csak végigsétálni a téren.

Egyébként a tó körül még nagyobb az élet, mint korábban, és ahogy láttam, az alkoholfogyasztás tiltása sem ment át minden esetben a gyakorlatba. Én nagyon örülök neki, ha nem sikerült ezt a hangulatot egyelőre szétcseszni, azért egy csapat folyamatosan inzultáló smasszer gyorsan elnépteleníthetné a környéket. De nem akarok tippeket adni.

Beülsz egy előadásra, elkezdődik egy bóhózatízű, harsány komédia. Nézed egy darabig.

Aztán valaki hátulról beüvölt: állj, ez így nem jó! A rendező előrejön a nézők közül, és elkezdi újra elismételni, hogyan kell előadni a jelenetet. A színpadon lévő színészek megállnak, figyelnek, vitatkoznak a karakteren, a szövegen, bejön a súgó, kész a káosz. Aztán eljátsszák újra. Aztán még egyszer, és így, szép lassan bontakozik ki az eredeti darab, ami már nem is annyira érdekes. Meg egyébként is, nem sokat ér, sokkal izgalmasabb a színészek vitája egymással.

De nem ennyi az alapötlet, ez még csak a kezdet. A második felvonásban megfordul a díszlet, és mindennek az inverzét láthatjuk. Aki az első felvonásban a színpadon volt, a másodikban a díszlet mögött, aki pedig korábban kisétált a jelenetből, most besétál ebbe az újba. Persze vannak itt egyéb bonyodalmak: féltékenység, szerelmi háromszögek, elrontott sorsok, vegytiszta őrület. Van egy 2,5-dik felvonás is, ez tökéletes meglepetés, nem is mondok semmit.

A Függöny fel! előadás tehát darab a darabban, és mint ilyen, nagyon szórakoztató. Amikor először zökkentenek ki az első "síkról", még idő kell, hogy színészeket játszó színészeket láss. Aztán mikor ez megvan, megint csavar egyet az író, aztán még egyet, egy pillanatra sem ül le az érdeklődés. Közben persze lehet röhögni a harsány poénokon, amik egy része szándékos ripacskodás, másik része véletlen, és azért akad a helyzetből adódó kifinomultabb poénok is.

Michael Frayn riporterből lett drámaíró a mű szerzője. Úgy jött a darab ötlete, hogy nagyon unatkozott egy előadáson, és elmerengett azon, hogy a színfalak mögött mennyivel izgalmasabb lehet az egész. Ott, ahol a színészek egymással beszélgetnek, konfrontálódnak, ahol az élet zajlik, nem a vásári majomkodás. Ez még 1982-ben történt, 1992-ben filmet is forgattak belőle, most pedig, 2014-ben még mindig játssza Budapesten, most már a második színház is. És nem is csodálom, simán megnézem még egyszer, ha ki akarok kapcsolni.

A Függöny fel! egyébként egyszerre szolgálja ki a színházba járó emberek igényeinek teljes spektrumát. Akinek vicces, hogy Papp János letolt nadrággal üvölt, vagy Cserna Antal altesti tornázik, az már ebben is megtalálja a szórakozását. Aki ennél többre vágyik, ezeket csak kelléknek nézi, és darab színfalak mögött zajló eseményire koncentrál. Nagyon karót nyeltnek kell lenni ahhoz, hogy semmit sem tudjunk kivenni magunknak belőle. Na nem valami mélyen szántó gondolatot, egyszerűen csak egy jó nevetést. Itt csak ez a cél.

Annyira komolyan gondolják a minden igény kielégítését, hogy fogják az egyébként gyönyörű színésznőt, Ágoston Katalint, és a huszadik percben megfosztják a ruháitól, és a darab végéig úgy is hagyják. Mutatom, miről van szó:

Néhány évvel ezelőtt egy felüljárón sétáltam lefelé Pesterzsébeten, amikor beszakadt alattam a betonlépcső, és majdnem eltűntem a mélységben. Lefotóztam, keresgéltem a neten, kitaláltam, kinek kell elküldeni, onnan végül továbbirányítottak, hogy nem ők az illetékesek és így tovább. Pár nap múlva már javították, de sok időbe telt rájönni, kihez kell fordulnom.

Ma már odáig jutottunk, hogy van ennek egy sokkal okosabb megoldása: a jarokelo.hu. Már másfél éve üzemel, és úgy tűnik, működik a dolog.

A weboldal tulajdonképpen egy köztériprobléma-bejelentő felület, amin a lakosság meg tudja osztani az általa észlelt hiányosságokat. De eddig még csak egy sima fórum lenne, ennél többről van szó: önkéntes munkatársak felveszik az illetékes szervvel a kapcsolatot a probléma megoldásának ügyében, és végig nyomon követik a megoldási folyamatot. Így nekünk tényleg csak be kell jelentenünk a problémát, és egy jó fej csapat kibulizza, hogy legyen is belőle valami.

Milyen kár, hogy egy közbülső, érdekképviseleti szervnek, oldalnak kell ehhez létrejönni, nem?

Viszont nekünk is nevelő hatású az oldal. Azt üzeni, hogy ha valami nem tetszik, bajunk van, akkor ne magunknak és másoknak morogjunk miatta, hanem annyit legalább tegyünk meg, hogy itt töltjük ki a haragot. Vagy fel. És lehet, hogy csodálatos módon megoldódik.

Egy adott bejelentett ügy oldalán találunk fotót, a probléma helyét, a fejleményeket és az eset státuszát. Megjelennek kapcsolódó események és kommentek is, ahol megvitathatjuk egymással a probléma súlyosságát és megoldási javaslatait.

Mivel már több mint 1100 ügyet oldottak meg az önkéntesek, ennek örömére elkértem egy top10-es listát, melyek voltak számukra a legérdekesebbek. Íme: