Nyár végén voltam ezen a helyen, aminek már annyi neve volt az utóbbi években, hogy a legújabb nyitás után látszólag el sem nevezték: tudtam róla, hogy ott van, de fogalmam sem volt, hogy hívják. Még most is bizonytalan vagyok, annyi van kiírva a bejárat fölé, hogy Konyha, érjük be ennyivel.

Hetente változó ebédmenü van, 3-4 levessel és főétellel, kétféle desszerttel, szóval egy héten akár többször is be lehet hatolni ismétlések nélkül az objektumba. Ráadásul elég változatos a kínálat: amikor én voltam, megfért egymás mellett a jókai bableves és a cukkini krémleves, a húsos pirog és a csirkecurry citromos rizzsel. Mivel harminc fokos nyár volt, a könnyebb fogásokat választottam, szóval elsőként egy édesburgonya krémleves futott be:

És olyan volt, amilyenre számítottam. Semmi vad íz, de kellően karakteres ahhoz, hogy különbözzön az átlagos levesektől, azonosítható, de visszafogott fogás. És elég laktató is, még jó, hogy nem valami sóletet rendeltem főételnek, hanem a csirkecurry-t:

Igazi könnyű nyári fogás volt ez is, kicsit keményre főtt, de azért a citrom miatt nagyon izgalmas rizzsel és olyan visszafogottan curry-s csirkével, hogy még a válogatósok is megeszik, de a bevállalósabbaknak is ízlik. Ugyanaz, mint a leves, karakteres, de nem túlzottan. A csirke rendben volt, bár a hatalmas adag citromfű a cucc tetején volt az egész fogás legütősebb része.

A szilván eton mess meg egyenesen szenzációs volt, bár már tele voltam, amikor kihozták, ebből a desszertből simán tudtam volna enni még egyet:

Konyha
Budapest, Madách Imre út 8
06306333608

Bankunk számára az Ön számlavezetése 537 forintba kerül. Hogy mennyit fizet nekünk, Önre bízzuk : fizethet 0 forintot, 100-at, 600-at vagy 1000-et is. Ha 537-nél többet fizet, hozzájárul a bank eredményességéhez, stabilitásához, de nem muszáj.

A fenti gondolatokkal egészen hihetetlen módon egy bank weboldalán találkozunk, mintha egy önkéntes alapon működő, kísérleti színház perselyénél állnánk, ahol elfog minket a felelősségvállalás érzése. Hirdetőnk a MagNet Bank, aminél nem ez az egyetlen különleges ajánlat.

A KAP Kártyaprogram például arról szól, hogy a kártyás fizetéseink után egy általunk megnevezett civil szervezetnek juttathatunk el pénzt. A bankkártya típusától függően ez 1-3 ezrelék lehet vásárlásonként, százezer forintonként tehát 100-300 forint – amit ráadásul a bank fizet. Támogathatunk családsegítőket, hajléktalanokat segítő alapítványokat, kutyamentőket, beteg gyerekeken segítő civileket és hasonló célokat. 150 szervezet közül lehet választani, de ez sem egy zárt kör, hanem bármikor becsatlakozhatnak új tagok, egy jelentkezési lap kitöltésével.

A MagNet Bank 2010 óta civil szervezeteknek ajánlja fel a nyeresége egy részét. A bank ügyfelei minden évben tájékoztatást kapnak arról, mennyivel járultak hozzá a nyereségességhez, és lehetőségük nyílik arra, hogy valamely civil szervezetet támogassanak a rájuk eső nyereség 10 százalékával. Idén 39,4 millió forintról rendelkeztek a bank ügyfelei, összesen 70 szervezetnek küldve pénzt, ennél csak 2010-ben volt magasabb a támogatás összege: akkor csaknem 44 millió forint került szétosztásra.

Nem tudom, miért hangzik olyan különösen mindez. Lehet, hogy azért, mert egy banknál a kezelésiköltség-minimalizálás és a legjobb hitelkonstrukció mellett már elfelejtettünk más szempontokat nézni. Különösen ilyeneket. De az is fura, hogy mennyire kellemes érzés kiszabadulni a trükkös “itt kevesebb, ott több” táblázatok megfejtéséből, hogy mennyivel kevésbé érezzük magunkat átverve annak ellenére, hogy nem feltétlenül látunk egy csomó nullát a költségeknél. Itt az van, hogy “igen, ez egy nyereséges cég, amit természetesen az Ön pénzéből termelünk ki. Hogy mennyire vagyunk nyereségesek, az Öntől függ, de elszámolunk a pénzzel, és együtt költjük el egy részét”.

Igen, azt hiszem a büszkén vállalt átláthatóság a másik zavarba ejtő dolog. És nem is azért, mert elszoktunk tőle: még csak nem is szoktunk hozzá.

Disclaimer: a MagNet Bank az Egy nap a városban blog hirdetője

István nem is ide akart költözni: eredetileg Újlipótvárosban keresett lakást, de ott csak olyanokat talált, amikben hosszúkás a nappali. Minél nagyobb, annál csőszerűbb, mert a környéken általában csak egy dimenzióban növelték az építtetők a szobák terét (true story, nálunk pont ez van).

Aztán egészen véletlenül eltévedt a Batthyányi tér környékére, és belefutott egy őrülten jó elosztású, tágas bauhaus lakásba. A ház 1937-ben épült és azóta nem is nagyon nyúltak a homlokzathoz, a bombák is elkerülték, szóval jó állapotban vészelte át ezt a közel nyolcvan évet.

A lakás persze romos volt, a néni, akitől megvették, évtizedek óta nem költött komoly felújításra, a vécébe meg egy állólámpát is nehéz lett volna berakni, olyan apróra méretezték, hülye helyen voltak ajtók, szóval akadt benne logikátlanság bőven, de már ekkor látszott rajta, hogy kiváló alapanyag: tágas, szellős szobák, körbejárható alaprajz, remek kilátás, minimális változtatásokkal tökéletessé tehető felépítés.

Volt, ahol komolyabban beavatkoztak: a régi cselédszoba-konyha-kamra-kombóból egy nagyobb gyerekszobát csináltak, a konyhát átvitték a nappaliba, megnöveltél a wc méretét, de egyébként nem bántották a lakást, megtartották az eredeti ablakokat, ajtókat. És felszedték ugyan a régi parkettát, de a talaj elrendezése után vissza is tették, szóval most nemcsak szép, de csöndes is. 

Utána már csak jól ki kellett találni a szobák színét, és hangulatos, saját tárgyakkal berendezni a lakást (például egy Dürer-fametszet alapján készített füstüveg szekrénnyel és néhány hasonló személyes tárggyal) és már készen is voltak. Szóval varázslat nélkül teremtettek egy szellős, szerethető, tágas otthont. 

Persze költeni azért kell rá: a lakás 22 millióba került, a felújítás 12-be, de a végeredmény egy nagyjából kompromisszummentes kégli Budán olyan kilátással, hogy a Parlament adja a másikat. És sikerült elérni az eredeti célt is, hogy színes, régimódi de mégis új lakást hozzanak létre, ahogy a franciák szokták. 

Ha te is szeretnél átverések nélkül, a legmegbízhatóbb, tehetséges stáb segítségével menő lakást magadnak úgy, hogy nem merülnek fel felesleges költségek, nézd meg az Egy nap a városban blog új szolgáltatását, az Én menő lakásomat, ahol közvetlenül is elérheted a legmegbízhatóbb kivitelezőket és legötletesebb belsőépítészeket. 

Egy enyhébb októberi estén az Oktogonnál találkoztam valakivel. Miután mindent megbeszéltünk, hazaindultam, de eszembe jutott valami. Arra gondoltam, hogy megint megpróbálom, működik-e Budapest legjobb képessége: a meglepetés. Az az elméletem ugyanis, hogy ha kellően nyitottan, de különösebb cél nélkül sétálsz Budapesten egy-két órát, olyan dolgokat találsz meg, amiket egy átlagos napon nem. Váratlan helyzetekbe keveredsz, vagy találsz egy új kedvenc helyet. Számtalanszor bizonyítottam már az elméletet, de már rég nem teszteltem így a várost.

A kérdés most az volt, tud-e meglepetést okozni arrafelé is, amerre senki sem gyalogol?

Elindultam az Andrássyn a Városliget felé, majd az első utcán jobbra, elkanyarodtam a Hunyadi tér felé, ahol a kedvenc piacom árusai pakolnak ki szombatonként. Három srác csapódott be elém, hangolták magukat az estére, utánuk sétáltam. Nézzük, hová mennek. A tér másik oldalán, az elhagyatott Hunyadi kisvendéglő mellett élénk, zajos tömörülés volt látható. Vagy öten cigiznek a Hopfanatic söröző bejárata előtt.

Egyszer már jártam itt, de akkor egy dohos pincekocsma hangulatát árasztotta a hely, és annak ellenére sem volt kedvem maradni, hogy egyébként kitűnő söröket kínáltak a kézműves sörfőzdétől és másoktól. Most azonban látszott, hogy felújították a helyet - vagy legalábbis a pultot -, ami ugyan még mindig kicsit dohos szagú, de már szívesebben maradtam.

A társaság csendesebb fiatalokból, és néhány hozzám hasonló szemüveges, félkopasz értelmiségiből állt, vegyes volt tehát a felhozatal.

Bevásároltam néhány üveg sört, megcsodáltam a csapokat, beszélgettem kicsit a pultossal. 400-ért adták a Primator Premiumot, amit a világ legjobb lágerének mondanak, és a boltokban is ennyibe kerül. Rohadt jó cucc, főleg nekem, aki az odacsapós ale-eket annyira nem is szeretem. Ennek ellenére a Hopfanatic Bitterfly-a is nagyon bejött, meg a White Hops. Hazafelé beugrom majd gyakran erre, ha sörözni támad kedvem egy esti film mellett. Beülni nincs annyira kedvem, a lambériával meg a szaggal nekem ez még mindig inkább egy italmérőre emlékeztet, keresem, hogy hol lehet cetlit venni, amit a kocsmárosnak adok a fröccsért.

Pár házzal arrébb egy leszakadt redőny mögül, az ablakon keresztül fény szűrődött ki. Odabent nagyban folyt a csokoládékészítés, ahogy kell, fehér köpenyben, kalapban. A ChocoDeli táblát viselő műhelyben a késői műszak ment, a kíváncsiságomra kinyitotta a kulcsra zárt ajtót a cukrász. Vele is beszélgettem kicsit, aztán továbbmentem. Fél óra sem telt el, és bebizonyítottam, hogy még mindig működik. Ha nekiindulsz a tök sötétnek, akkor is találsz valami izgalmat, vagy új kedvenc sört.

Ezért izgalmas ez a város.

Én nem szeretem a musicaleket, a világból ki lehet kergetni velük. Két eset volt, amikor megváltoztattam a véleményemet. Az első az Avenue Q című zseniális darab, amit már sajnos nem játszanak, és ami megváltoztatta az életemet. Azóta, ha valami kissé kellemetlen élmény ér, magamban elkezdem magam elé dúdolni a mű főcímdalát: “az életem szaaar”. És máris jobb.

A második eset, amikor jól szórakoztam egy musicalen, szintén a Centrálban volt, múlt héten, a Broadway felett az ég című darabon.

“Magyarország legszarabb musicalje” - így hirdetik, emiatt pedig mindenki kíváncsi lesz rá. Nem teljesen érthető, miért, mert ha egyszer nem szeretem a musicalt, a legrosszabbat végképp nem akarom látni. Viszont az önirónia mindig vonzó, saját magunk megjósolt bukása vonzza a nézőket.

Hölgyeim és Uraim, én most épp belebukok abba, hogy megfelelően átadjam, miről szólt a darab. Mert nem tudom.

Nem tudom, hogy a cselekményt írjam le, vagy a stílusparódiát elemezzem. A cselekmény természetesen gyilkosságok, dráma, és az egész hátterében egy árva színházsegéd lány, aki mindenkit megöl, aki egy rossz szót szól a primadonnára. Ha a stílusról írok, akkor ennyit mondok: “szerelem, szenvedély, projektor, lézer, szárazjég”. Egyenként idézőjelben, mert a szenvedélyen nevetünk, a lézerről és projektorról csak beszélünk, a darab teljesen díszletek nélkül megy le.

De ez így van jól. Egy kicicomázott színpadon talán túl komolyan venné magát a darab. Nem veszi: a nézők röhögnek a túljátszott jeleneteken, túlénekelt zenei betéteken (Botos Évának külön gratulálunk a “szar” című ária begyakorlásáért, tökéletes volt), a kényszeredett drámán, és itt-ott egy kis aktuálpolitikai beszóláson.

Szóval stílusparódia, annak pedig kitűnő. Viszont néha ellaposodik. Néha nem érezzük, hogy komolytalankodna, várjuk a következő kikacsintást, de egy ideig nem jön. Mindez picit megtöri a ritmust, szétcincálja. Gondolkoztam, miért lehet, és két okot látok rá: