Az életem szaaaaaar, az ééletem szaaaar.

Ezt dúdolom már napok óta (Évi legnagyobb örömére), és ha hallanátok a dallamát, azt is tudnátok, hogy abszolút jókedvemben teszem ezt. Pedig így visszaolvasva ez tényleg nem látszik.

Ezzel a dallal kezdődik A mi utcánk - Avenue Q című darab, amit a Centrál Színházban néztem meg a múlt héten. A fentiekből következik, hogy az Avenue Q egy musical.

Tudom. Én is homlokráncolva néztem, hogy zenés darab, meg hogy 2 óra 40 perces, meg hogy Muppet Show-szerű bábokkal beszélgetnek a színészek. Basszus. A legtöbb embernek ez bőven elég, hogy véletlenül se vegyen jegyet ide, általában nekem is, most pedig azzal a határozott szándékkal írom a posztot, hogy minden épeszű érv ellenére mégis rábeszéljek mindenkit, menjen el. Mert én ilyen jól régen szórakoztam.

(Az életeem szaaaar)

Na, hát először is lássuk, kik szerepelnek a darabban. Néhány jó hangú és nagyon laza színész, akik láthatóan nemhogy nem unják, de egyenesen élvezik az egészet az elejétől a végéig, felszabadultak, úgy játszanak, mint a gyerekek. Ők egy amerikai lepukkant környék kis utcáján laknak mindenféle szőrös izékkel, akik ugyanúgy munkába járnak, esznek, pornót néznek és vedelnek a részegségig, mint bárki más. Ebből ne csináljunk ügyet, így van és kész.

Ott van mindjárt Rod:

(SPOILER) Rod meleg, de nem vallja be senkinek. Vonzódik a lakótársához, aki emiatt végül az utcára kerül. Vagy ott van Kate mumus, aki egy fontos munkanap előtt leissza magát, és egy őrületeset kefél az udvarlójával. Jó kérdés, hogy miért itta le magát, valójában nem akarta, de két elbűvölően aranyos mackó tukmálta rájuk a piát, akik mindig sírnak, ha valaki nem az alkoholban keresi a megoldást. Másnap mindezt meg kell magyaráznia a főnökének, Mrs. Baszatlannak. (SPOILER VÉGE)

De nagyon eltaláltak az emberi karakterek is, a gondnok Michael Jackson, a pszichológiát végzett, de kínai boltban felszolgáló japán Sente Ste és a többiek. És noha a bábos asszociációk miatt könnyen valami avittas, gyerekeknek való cukorszirupot vizionálunk, nagyon gyorsan kitörlik belőlünk ezt a szereplők. És ez az első musical, ahol egyszer sem hangzott el a fejemben, hogy "natessék, ezek már megint kornyikálni fognak".

Aki azonban akár csak South Park-i mélységeket, találó társadalomkritikát keresne a darabban, ne tegye. Keresse inkább az aktuális témákra - munkanélküliség, hajléktalanság, melegek helyzete, pornóipar, pénztelenség, rasszizmus - reflektáló remek humort, és élvezze, ahogy ezek a gondok okozta gátlások feloldódnak benne.

(Mindenki egy kicsikééét náááciiii)

Hofi mondta, hogy a humort azt ne hagyjad, azt nem vehetik el tőled. Ez a darab pontosan ebben a szellemben született: oké, hogy minden szar, de ne legyünk már annyira mérgesek, mert még a végén nem vesszük észre, amikor valami véletlenül jó lesz. Én legalábbis azt éreztem, mint egy jó masszázs után - a szereplők sorra vették az aktuális társadalmi feszültségeket, feloldották ezeket humorral, majd továbbmentek, sorra ellazítva a hírportálok olvasása után bennem kialakult görcsöket.

Az Avenue Q című Broadway-darab egyébként már jó ideje aktuális, a tengerentúlon már 2003 óta játsszák, ott a legjobb musical, a legjobb librettó és a legjobb zene Tony-díját nyerte el 2004-ben. Magyarországra 2009-ben érkezett meg az átdolgozás, ami fenti leírásból láthatóan fergetegesen sikerült. Aki tehát egy előítélet-masszírozással egybekötött szórakoztató görcsoldásra vágyik, annak kötelező darab. Mi máris a második körre vesszük a jegyeket, mert eszünkbe jutott néhány barát, akiknek feltétlenül látniuk kell ezt.