Egy enyhébb októberi estén az Oktogonnál találkoztam valakivel. Miután mindent megbeszéltünk, hazaindultam, de eszembe jutott valami. Arra gondoltam, hogy megint megpróbálom, működik-e Budapest legjobb képessége: a meglepetés. Az az elméletem ugyanis, hogy ha kellően nyitottan, de különösebb cél nélkül sétálsz Budapesten egy-két órát, olyan dolgokat találsz meg, amiket egy átlagos napon nem. Váratlan helyzetekbe keveredsz, vagy találsz egy új kedvenc helyet. Számtalanszor bizonyítottam már az elméletet, de már rég nem teszteltem így a várost.

A kérdés most az volt, tud-e meglepetést okozni arrafelé is, amerre senki sem gyalogol?

Elindultam az Andrássyn a Városliget felé, majd az első utcán jobbra, elkanyarodtam a Hunyadi tér felé, ahol a kedvenc piacom árusai pakolnak ki szombatonként. Három srác csapódott be elém, hangolták magukat az estére, utánuk sétáltam. Nézzük, hová mennek. A tér másik oldalán, az elhagyatott Hunyadi kisvendéglő mellett élénk, zajos tömörülés volt látható. Vagy öten cigiznek a Hopfanatic söröző bejárata előtt.

Egyszer már jártam itt, de akkor egy dohos pincekocsma hangulatát árasztotta a hely, és annak ellenére sem volt kedvem maradni, hogy egyébként kitűnő söröket kínáltak a kézműves sörfőzdétől és másoktól. Most azonban látszott, hogy felújították a helyet - vagy legalábbis a pultot -, ami ugyan még mindig kicsit dohos szagú, de már szívesebben maradtam.

A társaság csendesebb fiatalokból, és néhány hozzám hasonló szemüveges, félkopasz értelmiségiből állt, vegyes volt tehát a felhozatal.

Bevásároltam néhány üveg sört, megcsodáltam a csapokat, beszélgettem kicsit a pultossal. 400-ért adták a Primator Premiumot, amit a világ legjobb lágerének mondanak, és a boltokban is ennyibe kerül. Rohadt jó cucc, főleg nekem, aki az odacsapós ale-eket annyira nem is szeretem. Ennek ellenére a Hopfanatic Bitterfly-a is nagyon bejött, meg a White Hops. Hazafelé beugrom majd gyakran erre, ha sörözni támad kedvem egy esti film mellett. Beülni nincs annyira kedvem, a lambériával meg a szaggal nekem ez még mindig inkább egy italmérőre emlékeztet, keresem, hogy hol lehet cetlit venni, amit a kocsmárosnak adok a fröccsért.

Pár házzal arrébb egy leszakadt redőny mögül, az ablakon keresztül fény szűrődött ki. Odabent nagyban folyt a csokoládékészítés, ahogy kell, fehér köpenyben, kalapban. A ChocoDeli táblát viselő műhelyben a késői műszak ment, a kíváncsiságomra kinyitotta a kulcsra zárt ajtót a cukrász. Vele is beszélgettem kicsit, aztán továbbmentem. Fél óra sem telt el, és bebizonyítottam, hogy még mindig működik. Ha nekiindulsz a tök sötétnek, akkor is találsz valami izgalmat, vagy új kedvenc sört.

Ezért izgalmas ez a város.