Elég régi marketingfogás, hogy az üzletek a bejáratuk fölé kiakasztanak egy táblát, vagy tárgyat, ami kifejezik az ajtó mögött kínált áruk vagy szolgáltatások körét. Tulajdonképpen középkori maradvány (a Kiscelli Múzeumban látható jó sok megőrzött budapesti példány), mégis a mai napig használják a figyelemfelkeltés ezen eszközét Budapesten is, hogy jó messziről lehessen látni: még érdemes gyalogolni.
Akkor:
Most:
"Jó bornak nem kell cégér!” - tartja a mondás, ami arra utal, hogy egy jó termék vagy szolgáltatás eladja magát, és odavonzza a visszatérő, vagy hallomásból odatévedt új ügyfeleket, anélkül, hogy bármi jelezné a világ felé a bent található kincseket. Ez igaz is, de érdemes kiegészíteni a mondást ezzel:
“…de egy jó cégérrel sok rossz bort el lehet adni”.
És mennyivel olcsóbb megbízni egy “cégérest”, mint kialakítani és tartani egy jó minőséget, ugye.
Nekem pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy a budapesti vállalkozások egy része a mondás második, általam költött felét kezdte el magáévá tenni. Ugyanis egyre különösebb helyeken futok bele dizájnos, megtervezett, jobb minőségű táblákba, logókba a bejárat felett, miközben odabent ugyanaz a közepes, vagy alacsony színvonalú munka folyik, mint előtte. De egy pillanatra még engem is becsapnak, kíváncsiságomban én is leszállok a járművemről, hogy bekukucskáljak. Én mondjuk gyorsan visszapattanok az “Egy nap a városban rutin” miatt, de mások rosszabbul járhatnak.
Néhány éve posztoltam a Facebook oldalunkra ezt a képet a Dob utca elejét található étteremről. Nagyon régi beidegződést láthatunk a fotón, az úgynevezett táblafétis jelenségét, ami azt mondatja a hely tulajdonosával, hogy minél több táblát tesz ki a bejárata köré, annál nagyobb lesz a forgalma.
(Ebben a tekintetbe a csúcstartó azonban még mindig a lillafüredi pisztrángozó)
Szóval arra jártam a napokban, és megláttam, hogy valami megváltozott. Az Arany Hordó étterem bejárata körül erősen megcsappant a táblák száma. Nem tudom, hogy új tulajdonos lett-e a helynek, vagy a réginek magyarázta el valaki, hogy kettessel kezdődik az évszám, de sokkal barátságosabb lett az eredmény.
Sőt, egy egészen modern, jó minőségű, sokat sejtető fotókkal ellátott tábla is kikerült.
Oké, van még mit fejlődni:
Közben a koncepció láthatóan változatlan, Az Arany Pince továbbra is Arany Pince, egy alig ismert Dob utcai pinceétterem, ami leginkább az erre járó turistatömegeket képes bevonzani, most már talán jobb hatásfokkal.
Van azonban más probléma is a budapesti cégérekkel, ami még jobban összezavar. Mutatom, Türkiz Pont:
Láthatjuk, hogy a dizájnos keret és felirat vagy egy dizájner rutinmunkája, vagy valami tíz euróért letöltött sablon, amit egy gyorsnyomdában valósítottak meg ilyenre. Nincs ezzel baj, hacsak az nem, hogy valamiért megindult a nyálelválasztásom a láttán. Pedig láthatjuk, nem kéne.
Miért van ez? A dizájnerek jól tudják: bizonyos formájú és rajzolatú formák passzolnak egy bizonyos mondanivalóhoz, míg mások más érzetet hordoznak magukban. És míg ez a forma tökéletesen passzol mondjuk egy bonbonárus, fagylaltozó, szappanüzlet vagy akár egy modern hipszterkovács cégérébe, egy műkörmösnek kevésbé áll jól. Stílusidegen, fura, disszonáns.
Ez a két trend uralkodik ma a budapesti cégérpiacon: a magasabb minőséget sejtető táblák és a stílusidegen stock artok, és noha látszólag javul ezzel az utcakép, és kellemesebb környezetben sétálhatunk, mégis összezavar az új látvány. Eddig simán eligazodtunk: ránéztünk egy bejáratra, és nagyjából belőttük, mit kapunk bent. Most újra kell ezt tanulni, és nem biztos, hogy sikerül eligazodni valaha a kialakuló dizájnkatyvaszban.