Mivel futásban nem vagyok jó, a konditermet unom, elhatároztam, hogy kipróbálom Budapest különlegesebb sportolási lehetőségeit, minden hónapban valami mással próbálkozom. De nem akármikkel: általában átlépem a komfortzónámat, és tökéletesen érthetetlen választásokat mutatok be. Előző hónapban például falat másztam, tériszonyosan.

Most meg elmentem haladó cross training edzésre úgy, hogy két éve alig sportoltam valamit.

(A kép edzés után készült, MIUTÁN értelmet lehelltem a tekintetembe.)

A Cross Training és a CrossFit edzések neve eléggé hasonló, könnyű összekeverni őket. Korábban összesen annyit tudtam ezekről, hogy ha valaki két perc beszélgetés után arra tereli szót, hogy mennyire megváltozott az élete az edzésmódszere miatt, akkor ő a CrossFit.

A Cross Training annyiban hasonló, hogy ott is kiscsoportos foglalkozásról beszélünk, magas intenzitással, kihívást jelentő célokkal (értsd: a beled kidolgozod, minél gyorsabban), de nincs benne olyan, számomra kevés vonzerőt kibocsátó edzésforma, mint mondjuk az olimpiai súlyemelés.

Megnéztem, mely edzőtermek esnek útba hazafelé a Sportkártya elfogadóhelyek közül, ahol van cross training, és a gép az Asia Center-beli Victory Fitnesst dobta ki. Ejha, nem gondoltam volna, hogy ott ilyesmi lehet, arra meg végképp nem számítottam, hogy ilyen jó a hely:

Saját terasz, új gépek, az egész hely eléggé ropogós még, így aztán kevesen is vannak, minden napszakban. Kártyatulajdonosként bármikor bemehettem, és akármelyik órára bebocsátást kaptam: a recepciónál az alkalmazás segítségével becsekkoltam egy gombnyomással, és már adták is a kölcsön belépőkártyát, meg a szekrénylakatot (azért sem fizettem külön).

A helyen van kezdő cross training óra és haladó. Na most, a dolog úgy esett, hogy nekem a haladó időpontja felelt meg. Így aztán úgy oldalogtam oda az edzőhöz, hogy lehetőleg még az első vezényszó előtt elejét vehessem a cserebogár-vergődésem miatti utólagos bocsánatkérésnek. Így előre kértem elnézést, de a fickó kedves volt, és a társaim sem tűntek úgy, mint akik átharapnak egy lámpaoszlopot. Gondoltam, laza lesz.

Na, azt azért nem mondanám.

Nem volt semmi eget rengető, talajgimnasztika, saját súly feladatok - ami nekem volt a legnehezebb, így 100 felé -, de ezeket olyan ritmusban, olyan kevés pihenővel, hogy egy idő után feladtam, és csak nézegettem a plafont. Néha rápróbáltam, hátha van már ott izom, ahol azt hittem, hogy van, de nem válaszolt senki.

Amúgy a közösség jó, mosolygós arcok, az egész hely akár belvárosi is lehetne. Terminátorokkal nem találkoztam, ide mindenféle arcok és testek járnak mozogni. A futópadok is könnyen kezelhetőek, automata programokban és manuális változtatásban is jók, de a hely igazi előnyei mégis az órák, világos, üveges, panorámás termekben. 

És ne felejtsük el a napozási lehetőségeket:

A Cross Traininget egy intenzív majdnem-személyei-edzésnek fogtam fel, annak tök jó, figyelnek rád, hajtanak, mint a lovat, az eredmény pedig nyilván nem maradhat el. Amint az izomláz elmúlik, és végzek a sörömmel, elmondom, mit jelent ez centiben.

Létezik egy kártya, amivel ti is pont azt tehetitek, mint én: hétfőn jógázni, kedden crossfit, szerdán kajak és így tovább. A sorozat szponzorai ők lettek, a kártya birtokosaként ti is felfedezhetitek Budapest sportolási lehetőségeit. A Victory Fitnessbe ingyen juthatsz be a Sportkártyával, és nemcsak ide, de országosan közel 400 elfogadóhelyre mehetsz díjmentesen vagy nagy kedvezménnyel.

Nagyon restellem, hogy eddig tartott. Először 2016-ban autóztam ki Budafokra, hogy meglátogassak egy IQ Food nevű helyet, ahol találkoztam Majával, egy lengyel származású, a magyart nagyon bájosan beszélő, fejkendős hölggyel.

A sütijei is finomak voltak, de leginkább a személyéből áradó őszinte, sarkig tárt derű maradt meg. Mint akinek már oviban is + volt a jele, árasztotta magából a pozitronokat (hogy természettudományokban jártas olvasóimat újfent őrületbe kergessem).

Becsületemre legyen mondva, készültem hozzá nagyon, de az ok, ami miatt nem jutottam el sosem, talán a legnagyobb hátránya is egyben Maja boltjának. Egy fél nap kell, hogy beugorjunk hozzá, nagyjából akárhonnan, ha pont nem Budafokon élünk.

Ő egy lokális személyiség tehát.

Ha bemész a Magyar Nemzeti Galéria főbejáratán, azon belül a bejárattól jobb oldalon található időszaki kiállítási teremsorozatba, akkor egyszer csak egy különös ajtót vehetsz észre az egyik falon.

Nem tűnik túlságosan ősinek, pedig egy eléggé régóta érintetlen termet rejt a lépcsősor, amit mögötte találunk. Egészen konkrétan nincs az egész palotában még egy olyan belső tér, ami egy az egyben átvészelte volna a második világháborút, érintetlenül.

Stílszerűen egy kriptát találunk itt.

Ahol most műalkotásokban gyönyörködhetünk, ott 1769-ben egy frissen befejezett templom állt, a Szent Zsigmond vártemplom. Ez alatt helyezkedett el ez a kripta, ami akkoriban még az Oroszlános udvarból egy külön bejáratot kapott. De nem igazán tudták, mihez kezdjenek ezzel a templommal és kriptával: a király ugye Bécsben, próbálták hasznosítani, ahogy tudták, még az angol kisasszonyok apácarendjének is odaadták az egészet néhány évre. Mégis, 1777-ig mindössze 10 halotti anyakönyvi bejegyzés történt itt.

Később jött az ötlet, hogy a kriptát megkapja a nádor és családja. A nádor, a király helytartója, a legfőbb méltóság, aki maga is Habsburg, megérdemli. A nádori kripta lett tehát a Habsburg ház nádori ágának hivatalos temetkezőhelye, az első ide temetett halott József nádor és harmadik feleségének közös gyermeke volt, aki csecsemő korában elhunyt.

És azóta, egészen máig, ennek a Habsburg családi ágnak minden halottja ide került.

Ahogy leérkezünk a lépcsőkön, egy apró kápolnába érünk, ahol egy felszentelt oltár is áll, lehet misézni. A mennyezet festése elképesztő, ahogy a márványnak tűnő falak is. Csak ha közelebb megyünk, és megvizsgáljuk a műemlékesek szolid lyukjait a falon, láthatjuk, hogy szó sincs márványról. Ez műmárvány, abból viszont a legszebb, amit valaha láttam.

A plafon mintáit a ravennai mauzóleumról másolták, a falak a firenzei Medici kápolnát utánozzák. A sírkőszobrokat Zala György, Stróbl Alajos, Sennyei Károly faragta.

Itt fekszenek József nádor feleségei (az ortodox, a református és az evangélikus is), gyermekei, öccse, és az azóta elhunytak. Noha eltelt kétszáz év, és a tulajdonosi viszonyok azóta picit átrendeződtek, a palota ezen pontja még mindig a család birtokában van (ma is Budapesten él az egyik leszármazott, aki egyszer maga vezetett itt tárlatot, saját rokonairól). Saját kulcsuk van a kriptához, amit a múzeum rendelkezésére bocsátottak, de amikor ide szeretnének látogatni, bejelentkeznek, és tiszteletüket adják a halottaknak.

József nádor ugyan Habsburg volt, de az itt élők magyarnak tartották. Rokonai kinevették, “Rákóczinak” csúfolták, fiát, József Károly főherceget pedig “cigányos jóskának” becézték. Ő volt ugyanis az, aki kiadta az első cigány-magyar szótárt. Ilyeneket és hasonló érdekességeket tudhatunk meg a múzeum minket kísérő, szakavatott képviselőjétől. Egy biztos: József nádor maga több mint 50 évig vezette az országot a király távollétében, ennyi idő alatt nyilván felsorolni is nehéz lenne az érdemeit, meg úgy az egész életét és intézkedéseit (egy különös döntéséről épp nemrég írtam egy posztot), mindenesetre sokat mond el az a tény, hogy a kripta közepén található, hatalmas egész alakos szobrát némi méltatlankodással fogadták Bécsben.

A hivatalos értelmezés szerint ugyanis a korona fölé tartja védelmező kezét. Viszont az a kéz, a mozdulat, és ahogy a saját kalapját a hóna alá csapva áll a királyi szimbólum felett, azt sejteti, hogy talán nem is védelmező mozdulat ez. Talán inkább a koronáért nyúl, hogy a saját fejére tegye?

1945-től a kriptát nem őrizték, az ország vezetése méltatlannak érezte, hogy foglalkozzon egy ilyen történelmi emlékkel. Ennek megfelelően 1973-ban be is törtek a kriptába, a csontokat szanaszét szórták, és elmentek. Mivel semmi nem tűnt el, a sejtések szerint a burzsoázia elleni akció lehetett, a tetteseket nem kapták el.

A kriptát az az Egy nap a városban túráin velünk is meglátogathatod: ha elhozod a munkatársaidat velünk túrázni Budapesten, és szeretnéd, érintjük ezt a helyszínt is több tucat másik mellett, és a legjobb falatokat kóstolva, a legérdekesebb ajtókon bekukucskálva építhetitek a csapatot. Bár kicsit morbid dolog kriptákat említeni a kajálással egy mondatban, de mi azért vagyunk remek programszervezők, mert morbid társaságok igényeit is ki tudjuk elégíteni. Alig várjuk már például, hogy temetkezési vállalkozóknak készítsünk személyre szabott túrát. Szóval ha jönnél velünk felfedezni a várost kollégáiddal, keress minket.

Társasjáték-berkekben kevés akkora durranást lehetett hallani az elmúlt években, mint A Mars terraformálása. Egészen furcsa módon született ez a játék: tizenhat testvér hozta létre, akik természettudós apjuk házi társasjátékaival játszottak gyerekkoruk óta. És mivel a játékok otthon készültek, a testvérek folyamatosan javítgatták, fejlesztgették. Így amikor elhatározták, hogy ugyanezt megcsinálják nagyban is, egy vállalkozást építenek erre a szenvedélyükre, már megszokott pályán mozogtak.

Ez érvényes egyrészt a játékmenet kidolgozására, a játékélmény maximalizálására, de ugyanígy érvényes a természettudományi pontosságra. A Mars terraformálása ugyanis egy 2315 körüli sztorival indító sci-fi, amiben az emberiség a Marsot veszi célba, és próbálja lakhatóvá tenni. A terraformálás azonban nem rugaszkodik el a valóságtól: valódi tudományos áttöréseket, valódi megoldásokat gondoltak tovább a kártyákon, és a testvérek állítják, hogy a játék során bevetett technológiák is léteznek. Van olyan kártya, ami épp az egyik készítő testvér - aki egyébként kémikus - szakterületét villantja fel.

Az eredmény egy rakás díj, a társasokban alapoldalnak számító BoardGameGeek toplistáján jelenleg az 5. legjobb társasjáték, stratégia kategóriában pedig a negyedik helyen szerepel. Nem csoda, hogy az itthon kiadó Reflexshop gyorsan lefordította magyarra.

Kíváncsi voltam, minek köszönheti ezt az elismerést a játék, ami első ránézésre egy bonyolult területfoglalós stratégiai táblának tűnik, persze azt már megtanultam, hogy első ránézésre csak a francia krémest lehet megítélni. A játékélmény megismeréséhez szigorúan játszani kell, és a társasjáték nem hagy sokáig kétségek között.

Az első lépés ugyanis, hogy kiválasztjuk, mely céget vagy szervezetet képviseljük majd a játék során. Két kártyát kapunk, ebből kell az egyik mellett letenni a voksot, de ne úgy képzeljétek el, hogy ez valami egyszerű döntés.

A választás nem csak az induló tőkénket, és a játék során folyamatosan rendelkezésre álló képességünket vetíti előre, de erkölcsi dilemmát is okoz.

Én például választhattam egy ultramenő, modern gondolkozású, energiában utazó vállalat, valamint a régi marsi telepesek közösségéből kinőtt konzervatív szerveződés között. Olyan volt, mintha a Tesla és SZOT Üdülők Baráti Társasága között kellett volna választanom, én persze a kezdő tőkét látva elég nagy marha voltam, hogy a második mellett tegyem le a voksom. És fura módon ez később az egész viselkedésemre rányomta a bélyegét.

Az első egy órában nagyjából a szabályokat fogadtuk be, amikről kiderültek, hogy logikusak, épp ezért könnyen tanulhatóak. Megtanultuk a körökre osztott generációváltás mikéntjét, és tényleg kissé elfogódottan vettük tudomásul, hogy amikor mindenki végez a saját tevékenységeivel (körönként két akció hajtható végre, de ha újra ránk kerül a sor, elvileg addig ismételgethetjük ezt, amíg csak tudunk akciót végrehajtani), szóval ha végeztünk mindennel, az adott generáció

meghal.

Minden egyes generációváltás után elképzeltük, hogy a marsi kolónián tényleg felcseperedtek a gyerekek, és átvették szüleik helyét. És minden generáció a szüleik érdemeit aratja le, hiszen amit az előző generációban elértük a termeléskapacitás bővítésén, azt a következő nemzedék kapja meg első körös útravalóul. Valamint a szüleik ki nem használt lehetőségeit (akció- és eseménykártyák), és saját lehetőségeket is, saját akciók megvásárlására.

A játék irányát nagyban meghatározza az - sőt, főleg ez határozza meg -, hogy ki milyen habitusú, és az elsőre bonyolultnak tűnő kártyákból mit tart megvásárlásra érdemesnek. Maga a kártya mindegyike 3 M€ (megakredit), ami nem sok, de a kijátszásuk újabb, általában nagyobb összeg. Ez lehet néhány megakreditől egészen 40 megakredit feletti összeg is, amit csak később, a játék vége felé tudunk előcsalni. Akkor viszont nagyot üt.

Felbukkannak a játék során makrogazdasági attitűdjeink is, amikről azt sem tudtuk, hogy vannak. Egy adott kártyával elég olcsón lecsökkenthetjük mondjuk az energiatermelésünket, hogy cserébe gyorsan elfogyó, azonnal felhasználható energiát kapjunk. Ez olyan, mint egy nagy állami hitel: a későbbi generációk terhére, az ő kontójukra növeljük a pillanatnyi gazdagságot, amivel hazárdírozunk. Ha bejön, a végeremény persze az unokáinknak is jobb lesz. Ha nem, akkor így jártunk.

Én például azon kaptam magam, hogy kezdem átvenni az általam kiválasztott Tharsis Köztársaság nevű szociális közösség vélt attitűdjét. Elkezdtem elavult technológiákat bevetni, pl. atombomba, az újonnan városokat alapító játékostársaim ellen nem túl barátságos lépéseket tettem. A célom az lett volna, hogy minél több saját várost alapítsak, és a többiek is azért terjeszkedjenek: ehhez képest a játék képe úgy alakult, hogy alig változott meg a Mars felszíne, így nem tudtam előnyömre kovácsolni a képességem.

Min múlt ez? Rengeteg dolgon: milyen cégekkel versenyeztem, nekik mi volt az érdekük? A többi játékosnak milyen lapok tetszettek meg? Mennyi lehetőségük volt építkezni, növényeket telepíteni, vagy épp pénzzel megvásárolni különféle javakat?

A játék célja, hogy a Mars lakható legyen: a hőmérséklet felemelkedjen átlag 8 fokra, az oxigénszint pedig 14% legyen, valamint kellő mennyiségű óceánt találhassunk a felszínen. Aki ezekben a projektekben eredményt ér el a játék során, növeli a terraformálási rátáját. A játék végén az nyer, akinek a legmagasabb ez a mutatója.

Csakhogy egy csomó más tényező is befolyásolja ezt.

Én például a játék utolsó körében messze a legmagasabb mutatóval bírtam, rengeteget tettem a Mars élhetővé tételéért. Csakhogy mások jól helyezkedtek a táblán, vagy épp ügyesen választottak kártyákat, amik egymásra hatására a végén elhúzhattak mellettem. A játék nagyon bonyolultnak tűnik elsőre, és a szabályok sokasága visszariaszthat minket, de valójában ez csak a látszat. Az első játék után rájöttünk, hogy nem kell tudni pontosan mindenről, hogy micsoda. Érzéssel is lehet játszani, és amikor elénk kerül a lehetőség, úgyis rájövünk, hogy

jaaaa, erre vártunk eddig.

Két óra tiszta játék után pedig már nagyjából minden világos. Egyébként meg a játék második felében már nagyon sokfelé kell figyelni, nézzétek csak:

Tuti, hogy elfelejtünk valamit, és az optimális akciósorozathoz képest más utakat járunk majd. Lehet, hogy hosszútávon nekünk lesz igazunk. Végül is ki a fene tudja, hogyan lehet lakhatóvá tenni a Marsot?

A játék megvásárolható a kiadónál, a Reflexshop pesti vagy budai üzletében. Javaslom, hogy a budai üzletben próbáljátok ki a játékot, vagy kérjétek segítséget az ottani eladóktól, akik mesterei már a társasnak. Sokkal gyorsabb, sokkal élvezetesebb lesz az első próba. Ha pedig már mesterei lettünk a táblának, elérhetőek a kiegészítők is, így a Mars másik oldalán és a Vénuszon is elkezdhetjük kiépíteni a kolóniákat.

Disclaimer: a Reflexshop az Egy nap a városban partnere.

Korábbi posztok a Hónap Játékában:

A hónap játéka - Metal Earth R2-D2 és C-3PO
A hónap játéka: KLANK
A hónap játéka: Összeszerelni egy igazi tekerőlantot!
A hónap játéka - A Tiltott Sziget és Tiltott Sivatag

Bocs, nem tudtam felvenni. Egy művészeti telepen, egy régi sörgyár tetején volt egy megbeszélésem, de ami a legfurcsább, hogy mellettünk, a tetőn, egy lila Zsigulit polírozott két különös arc, a fiún úgy emlékszem, rózsaszín póló volt pandamackókkal.

Ezek a mondatok az én számat hagyták el tegnap délután, hazafelé az autóban telefonálva. Magam is meglepődtem rajta, teljesen álomszerű volt már akkorra a jelenet. Ez velem történt? Tényleg? Háztető, zsiguli, sörgyár, pandamackók?

Tekerjük vissza kicsit az időt. Oké, autóban ülök, megyek Budafok felé, hogy találkozzak Majával, a helyi sütikészítő és szeretetosztogató hölggyel, akit a világ legkedvesebb emberének tartok immár két éve, mióta egyszer elkeveredtem hozzá.

Nemsokára megírom majd, mi történt vele azóta.

Maja megmutatta nekem a háttérkonyháját, még erre is emlékszem. Lementünk a Duna felé, ahol a régi Haggenmacher sörgyár területén parkoltunk le. Ez a terület ma Art Quarter Budapest néven fut, nagyon izgalmas művészteleppé változott, itt alkotnak kis- és nagy kreatív nevek, de erről szintén majd később.

Felmentünk a tetőre, ahol Maja konyhája van, ez is stimmel.

Ott pedig már folyt a Zsiguli-polírozás.

Forgatáskövető tányérok is kerültek a kerekek alá: