Átmész a haverodhoz, eldobod a zoknit az ágyról, fogod a gitárját, és játszol valamit. Aztán ő is bejön, és ő is játszik valamit. Aztán rájössz, hogy ez nem a haverod lakása, és életedben nem láttad még ezt a gitárt. Sem az embert a másik hangszernél.

Koncertre menni általában azt jelenti, hogy a színpad felé fordulva bámuljuk a zenészt, és befogadjuk a hangokat. Az azért egyáltalán nem gyakori, hogy valaki lakásában ülünk le arra az ágyra, ahol pár óra múlva a házigazda alszik, és itt hallgassuk egy órán keresztül négykezes zongoradarabokat.

De ez Budapest, és számomra pont ez az egyik legizgalmasabb arca. Hogy ez is előfordulhat. A lakásszínház, a lakásétterem mellett létezik a lakáskoncert intézménye is, amikor az egyik művész felajánlja az otthonát a nézőknek és az előadóknak, válogatás nélkül engedi be az embereket oda, ahol eszik, alszik, ahol a szemüvegét hagyta, a ruháit hajtogatta össze, és az emléktárgyai sorakoznak a polcokon.

A négykezes koncert Madaras Sándorhoz tartozó két keze írt nekem erről az előadásról, ami az izgalmas Kultúrfürdő elnevezésű kezdeményezés része. A levélben ez állt:

...Az én fellépésem aug. 16-án lesz, ahogy írod "az imádnivaló Cserne Klári" lakásában, oda kifejezetten meg is hívlak.

Klári volt az egyik színész abban a darabban, amit életem legizgalmasabb színházi előadásaként reklámozok azóta is. Amikor márciusban ráaggattam az imádnivaló jelzőt, tudtam, hogy még visszahallom majd valamikor. Hát tessék, öt hónap kellett hozzá.

Naná, hogy mentem.

A lakás a Török utcában volt, az első emeletre sétálva már sejtettem, melyik lesz a bejárat.

Odabent már rengeteg ember volt, én felmásztam a galériára, ahol egy franciaágyon már zoknira vetkőzve gubbasztottak az emberek. Leültem én is az ágy szélére, így már hatan foglaltuk a karzatot. Először azt gondoltam, megtaláltam a VIP-helyet, de aztán megpillantottam lent a zongora mellett egy hintaszékben üldögélő fickót. Egyértelműen ő a nyertes.

A tömegen keresztül beverekedte magát a szobába Kemenes András, a Zeneakadémia professzora és Madaras Sándor, aki saját bevallása szerint mérnök, csak szeret zongorázni. Ő hívott el a koncertre. Egy ideig őket néztem, hallgattam, aztán újra leültem. Elkezdtem lefoglalni a szemem.

Közben azon gondolkoztam, hogy miért szeretek egy koncert közben másra is figyelni, miért élveztem annyira, amikor egy orgonakoncert közben a sípokig sétálhattam, vagy miért jó nekem, hogy most a polcon sorakozó könyvek címeit olvasgathatom, miközben szól a zene. Azt az elméletet gyártottam, hogy így a zene elemzés nélkül hatolhat be a fejembe. Ha nem foglalom le magam, akkor elkezdem szétszedni, megrágni és összerakni a hangokat, hangzatokat, ezek egymásra hatását és egymásól következését. Ez egyébként szintén egy nagy zenei élmény, de van, hogy nem erre vágyom. Csak arra, hogy a zene azt a részemet foglalja le, amire valójában készült: a tudat alatti területeket.

Az éneklő borz, Nem akartunk tengerre szállni, A vadhattyúk, A varázsló halála, Előre Vaknyugatnak, Galambposta, Az elfelejtett álom.

Közben vége lett Schubert Divertissement à la Hongroise című darabjának, amit megítélésem szerint mértani pontossággal (a szó tisztán pozitív értelmében) és élvezhetően adott elő a mérnök és a zenész. Ezután hat kis darabot adtak elő Schönbergtől, annak ellenére, hogy egy Schubert-előadáson voltunk. Ez volt a kakukktojás, várták, ki állítja meg őket. Mindenki nagyon udvariasan hallgatott, de a végén azért csak rájuk szóltak, hogy ez mi volt, uraim. Vicc volt.

Következett az A-dúr rondó, majd a H-moll variációk, Kemenes András szerint a legelégikusabb, egyben a legszebb darab a koncerten. Azt vettem észre a végére, hogy már nem kell lefoglalnom az elemzésügyi központot a fejemben, a zene ellenállás nélkül folyik be a helyére, én meg egy pontra bámulva, mozdulatlanul ülök. Percekig nem is tudtam, hol vagyok.

Aztán észrevettem. Tapsoltam.

Hülye hasonlat, de ez a koncert olyan volt nekem, mint a nagymama lekvárja. A kereskedelmi forgalomban lehet silány és nagyon jó minőségű lekvárokat kapni, lehet sokkal szegényesebb, de akár sokkal kifinomultabb is, mint a házi, ez utóbbi viszont egy külön kategória. A lakáskoncert esetében nemcsak a zene volt meghatározó, nem az akusztika és a közönség fülének maximális kiszolgálása volt a legfontosabb szempont. Tök kellemes, családias hangulatot teremtettek, zsíros kenyérrel, házi szörppel, beszélgetéssel, Schuberttel. Ez így együtt egy recept, azzal a különös érzéssel fűszerezve, hogy egy idegen lakásában ülök, az ő ágyán.

Ezek az olyan kezdeményezések, amiknek semmi köze a pénzhez, amik a gazdaság és a pénztárcánk aktuális állapotától függetlenül teszik jobbá Budapestet, ilyenekkel még akkor is el tudnánk látni magunkat, ha minden színház és koncertterem egyszerre zárna be valamiért. És amíg a művészek úgy gondolják, jó ötlet pár száz forintos adományból 10-30 embernek örömet szerezni, addig nem lehet probléma senkinek, hogyan kapcsolódjon ki esténként.

Ha szeretnél előre tudni az ilyen eseményekről, megtudni, hová látogatunk majd el, és mit érdemes kipróbálni, hogy jól érezd magad Budapesten, csatlakozz a facebookos csoportunkhoz, hogy minden fontos írásról értesülj.