A teremben valahol elrejtettünk egy orgonát - mondta Varnus Xavér a Bartók Béla Hangversenyterem hatalmas sípjai alatt. Balra sandítottam, a tőlem egy méterre álló hangszerre. Rájöttem, hogy ennél jobb helyre nem is foglalhattam volna széket.

A titkos orgona mögött egy ideges fiatalember ül. Xavérral készül együtt játszani, a Művészetek Palotájának híres termében, naná, én is ideges lennék. Ahogy a főorgonából megérkezik a jelzést adó motívum, az előttem álló, bedobozolt, kisméretű sípok is megszólalnak. A teremben máshol ülőknek úgy hangzik, mintha ez a hang fentről, távolról érkezne, mintha a mennyországgal felelgetne a művész, én viszont ez esetben a mennyből kukucskáltam le. Ez a gondolat megerősítette bennem az egész este lebegő hangulatát.

Tudtam, hogy egyszer majd eljövök a Bartók Béla Hangversenyterembe, meghallgatni ezt a hatalmas hangszert, és kíváncsi voltam a híres Mozart: Requiem orgona-jazz-feldolgozásra is, de végül az ötlettől a megvalósításig alig három óra telt el. Győrben megláttam, hogy aznap kerül sor a Varnus Xavér esete Mozarttal című előadásra, és hogy van még néhány jegy, megváltottam a helyemet, vonatra szálltam. Legyőztem a kényszert, hogy elkezdjek telefonálni, ugyan jöjjön már el valaki velem. Tudtam, hogy jobb lesz egyedül.

A harmadik emeleti, oldalsó karzatra másztam fel, itt voltak azok a székek, amikre a webes foglaló rendszer szerint már csak én voltam hajlandó jegyet venni. Így utólag nem tudom, miért idegenkednek tőle az emberek. Ha a koncert közben felállok, sétálok, senkit sem zavarok meg vele. Elsétáltam egészen az orgonáig, idáig értek fel ugyanis a 13 méter magas orgonafülkében elhelyezett 6804 síp legnagyobb példányai. Szinte meg tudtam őket érinteni a kezemmel.

Eszembe jutottak azok a színházi előadások, amiket évekkel ezelőtt a világosítók helyéről néztem végig. Amikor a művészbejárón mentem be, a díszletrendezőkkel iszogattam valahol a félhomályos karbantartó folyosók valamelyikén, aztán fentről, a nézők feje fölül, lopva néztem meg az előadást. Nem nekem játszottak a színészek, ezúttal valaki másnak, az alattam ülő, rajtam kívül álló közönségnek.

Ahogy a karzaton sétáltam, itt is ez az érzés kerített hatalmába. Közben felcsendült Antalffy-Zsiross Dezső Halottak szigete című darabja. A kivetítő Böcklin: A holtak szigete című képét rajzolta ki a nézők elé, a két mű együtt alkotta meg Varnus Xavér fejében a kész művet. Ez a darab tetszett a legjobban, az a rész, ahogy a csónak közeledik a sziget felé, és a kromatikus harmóniák egyre őrültebb egymásutánban váltják egymást, és amikor az ember már azt kérdezné, hogy tényleg ilyen borzalmas-e a halál, a kakofóniából először bátortalanul, majd hullámszerűen, egyre egyértelműbben buknak fel a tiszta kvintek és a megnyugtató akkordok.

Mindezt nem hivalkodóan, a hatalmas orgona az előadás első felében nem adta ki a hangját istenigazából. Megmutatta viszont, hogy mennyire halkan is lehet rajta játszani, és milyen különleges hangokat meg lehet vele szólaltatni, olyanokat, amik egy templomban biztosan elvesznének. A halottak napja alkalmából tartották a koncertet, a hivalkodásnak nem lehet helye az előadásban - így tervezte az orgonista, és nyert. A halk zenétől ünnepélyes hangulat futott végig a termen. Ez a csendes előadás Pikéthy Pastoraléjából, a már említett Halottak szigetéből, Lisznyai Szabó Gábor Fantázia egy ősi zsidó dallamra darabjából, Kovács Szilárd Változatok egy magyar népénekre című művéből, valamint Kodály Agnus Deijéből állt össze.

Utóbbinál az előadás már a színpadon folytatódott, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság közreműködésével. A szünet után megérkeztek az ütős hangszerek is, és megkezdődött Mozart Requiem-átdolgozásának előadása. Itt már kiengedte a levegőt a sípokból rendesen az orgonista, így kaptunk ízelítőt ebből is.

Én közben odafent tovább sétáltam, megtaláltam egy rejtett járatot, ahonnan a függőleges hangvető falakra, és a rajta elhelyezett véletlenszerűnek tűnő kiszögellésekre láttam rá.

Közben arra gondoltam, hogy Mozartot most sem sikerült megszerettetni velem. Viszont a Halottak szigetének akkordjai még mindig visszhangoztak a fejemben. Szép keddi megünneplése volt ez a hétfőnek.