Szeretem a Lucullus kajálós estjeit, mert általában remek hangulatúak, és még pont azelőtt véget érnek, hogy elhánynám magam: Wang mesternél 21 fogást tömtek belénk, a Maharaja étteremben meg 11 félét kóstoltunk meg, ehhez képest már-már megnyugtatóan fapadosnak tűnt a múlt pénteki öt olasz étel.

Elsősorban nem is a vacsora volt érdekes (arról csak evés közben derült ki, hogy jó), hanem a helyszín: a kajabarát társaság ugyanis kibérelt egy ötödik kerületi, körülbelül harminc négyzetméteres lakást, ami csak a kajálásról szól. Tíz négyzetméter a bejáratnál található konyha, a maradék meg arra való, hogy ott fogyasszuk el, amit az előbbiben elkészítenek. HK, Hidden Kitchen, így nevezték el az étteremlakást, és hát, ha úgy vesszük, teljes kudarcot vallottak: az utcáról nézve persze valóban nem látszik a konyha, a lakást viszont uralja. Ami a sütő mellett történik, arról minden vendég értesül, ha nem is a látásán, akkor a hallásán, szaglásán keresztül pillanatok alatt értesül minden eseményről.

Persze ez volt a cél: olyan helyszínt akartak, ahol a vendég belelát az ételkészítésbe, ahol nem választja el a szakácsot és a fogyasztót egy áthatolhatatlan fal, hanem ahol az emberiség két nagy csoportja találkozik és megosztja egymással tapasztalatait. A vendégek elsajátíthatják a fogásokat (bizonyos estéken ez nemcsak bónusz lesz, hanem cél is), a séfek meg válaszolhatnak a leghülyébb kérdésekre is, miközben emberfeletti harcot vívnak a hatféle hússal, zöldséggel, körettel, ami egyszerre készül a fazekakban.

Múlt pénteken Horváth T. Csaba volt a séf, aki évekig a Fausto's-ban tanulta az olasz konyhát, ehhez igazodott a menü is, ami a következő volt:

Miközben a fogásokra vártunk, Dórával megismerkedtünk a körülöttünk ülőkkel, ami remek mulatságnak bizonyult: nyolc ismeretlen arc ült közöttünk, akikkel a közös érdeklődés miatt egyből megtaláltunk a hangot. Egy ilyen evős-ismerkedős estét valószínűleg pont azért nehéz elhibázni, alapvetően mindenkinek jó a hangulata, hiszen az evés boldogsággal tölti el az embert, és legszívesebben keblére ölelne mindenkit. Persze a kajálós sztorik csak az előjátékot jelentik, segítenek átlendülni a kezdeti nehézségeken, de fél órával később már konkrétan tudjuk, hogy mivel foglalkozik a szembenülő lánya, hogy tőle balra a lány ajándékküldő szolgáltatást üzemeltet, még jobban balra meg komoly moszkvai élettapasztalatokkal, valamint hazai pr-titkokkal találkozhatunk, és így tovább.

A jó hangulat persze megszakadt volna, ha az ételek fertelmesek, de ezek is jól sikerültek. A kedvenc kétség kívül az előétel, az antipasti volt, a bruschetta fokhagymás-paradicsomos fehérboros koktélrákkal, meg balzsamecetes mozzarellini salátával és koktélparadicsommal.

Ügyes volt alul a kenyér, hibátlanul volt elkészítve rajta a paradicsom, amibe ügyesen keverték bele a fokhagymát és az egész kompozíciót feldobta, kicsit eltávolította az unalmas bruschetta-vonaltól a fehérbor meg a koktélrák.

A tészta, azaz a pasta, a mascarponés-szárított paradicsomos spaghetti prosciuttóval közel ilyen rajongást váltott ki az asztaltársaságból:

Nekem például másnap reggel, amikor az edzőterem medencéjében úszkáltam, olyan élesen villant be az íze, hogy azonnal enni akartam belőle. Igaz, a nagy sietségben gyöngyhagymából például valakinek alig, másnak meg túl sok jutott, de a tésztára már olyan jóbal voltunk az egy órája még vadidegen emberekkel, hogy boldogan osztogattuk egymásnak a hiányzó alkatrészeket.

A második fogás, a secondi piatti, a salttinboca Romana zsályás sertéssszűz, rizottóval ezek után nekem már nem tudott annyit adni:

Persze kezdtünk jól is lakni, ami kiválóan megmutatja, hogy a nagy éttermek többfogásos vacsorái miért kis adagokból állnak össze: nem a spórolás miatt, hanem hogy mindegyik ételt hasonló lelkesedéssel tudjuk megsemmisíteni. Erről a tényérről talán a rizóttót emelném ki, remek volt a textúrája, és az íze is jól oldotta a némileg száraz sertésszűz komolyságát.

Végül jött a desszert, a dolce, ami ricottás erdei-gyümölcsös mousse volt, és amivel önmagában nem volt sok baj, de utóbb a menüsor leggyengébb szereplőjének bizonyult: nekem sem a mousse, sem a mellette található gyümölcskrém nem szerzett emlékezetes pillanatokat.

Összességében azonban finom volt a vacsora, a hely meg egyenesen remek: van még itt mit dekorálni, alakítani, kitalálni, de az alapkoncepció rendben van, amit az első este bizonyított. A HK-ban ugyanis jobb, oldottabb a hangulat, mint egy átlagos étteremben, és az arra fogékony közönség rálát az ételkészítés folyamataira is, ami az elsajátítható tudás mellett önmagában is szórakoztató tevékenység.