Tovább robog, nem áll meg Budapest legszebb lépcsőházait bemutató sorozatunk, ezúttal a Deák Ferenc utca 21-be néztünk el.

A Ferenciek terén találkoztam ezzel a két fiatalemberrel, akiknek a játéka megint egyértelműen leragasztotta a sarkamat a lépcsőfeljáró előtt. Azt se bántam, hogy fent vár rám valaki, aki már ekkor eléggé fázott - ő bizonyára bánta, de hát ez a muzsika hatalma.

Valahogy meghallottam a zeneakadémiai ujjakat, és ráhibáztam, legalábbis a brácsás esetében. Nem tudták megmondani, mikor lehet menni az aluljárós koncertjükre, "ad hoc jelleggel" érkeznek, ha van kedvük.

A díszburkolat már nyomokban látható, de nehéz elképzelni, hogy áprilisra elkészülnek.

Még tavaly novemberben írtam a Kiskörút felújításáról, akkor elég messzinek tűnt a befejezés várható időpontja, de azóta elfordult alattunk az időkerék, és hirtelen karnyújtásnyira került: április harmincadika már csak alig két hónap, a jelenlegi állapotokat elnézve nehéz is elképzelni, hogy nemsokára így néz ki a most még a szétbombázott Drezdára emlékeztető környék:

Ezzel együtt már látni a fejlődés jeleit, a Rákóczi és a Dohány utca közti szakaszra ugyanis végre díszburkolat került. Koszos még, épp csak lerakták a köveket, de az tisztán látszik, hogy a porréteg alatt ugyanaz van, mint az Astoria és a Kálvin között, végre lesz egy egységesen felújított része a városnak (több ilyen kéne).

Itt van néhány kép díszburkolattal, árnyékkal, kosszal:

Azt persze nehéz elfelejteni, hogy a Dohány utca meg a Deák közti szakasz még mindig darabokban van, és most nehéz is elképzelni, hogy ha több hónap alatt csak a Dohányig jutottak, hogyan fejezik majd be időre a hátralévő körülbelül hússzor ekkora részt. De legyünk optimisták, és induljunk ki abból, hogy a közművek elrendezésével foglalkoztak eddig, és az aszfalt eldolgozása, a fák elültetése meg a díszburkolat odavarázsolása már a munka könnyebbik része, és mégis átadják a Kiskörutat április harmincig.

Én szurkolok neki, mert nagyon tetszik, amit a terveken látok.

Nem tudom, ki mennyire emlékszik a nyolcvanas évekbeli Páva-reklámra a tévéből. Egy női arcot mutattak nagyon közelről, az arc már-már nem is emlékeztetett emberre, úgy el volt maszkírozva, a félig ember, félig páva látványa mellé valami hátborzongatóan betépett énekhang érkezett, "páva, páva", na hát én ekkor sikítva rohantam ki a szobából. Minden egyes páva-reklámnál. Egy ideig nem is merészkedtem vissza a tévé elé ilyenkor, és minden reklámblokk rettegéssel telt. Hogy mikor jön a páva.

Ahogy Woody Allen mondaná, ettől a pillanattól fogva tudtam, hogy nem lesz belőlem egészséges felnőtt.

Amikor 25 évvel később, nemrég megpillantottam a Black Swan plakátját, ez a rég elfelejtett emlék egyszerre előugrott, de ezúttal az ijedség és félelem helyét enyhe és kellemes borzongás vette át, ami a lapockáimtól haladt az állkapcsaim felé. Ha ehhez hozzávesszük a számos dicsérő kritikát, felsorolhatatlan számú díjat és jelölést, az imdb-s 8,5 pontot és a Rotten Tomatoes 88 százalékát, persze, hogy mindenáron meg akartam nézni.

A film egy Hattyúk tava balettelőadás előkészületeiről szól, és Nina Sayers (Natalie Portman) átalakulásáról, ahogy a tökéletes fehér hattyú megtalálja magában a fekete párját - akkor, amikor a rendező már feladta, hogy sikerül előcsalogatni. Pszichothriller, sötét, mély, és nagyon izgalmas alkotás, aminél utólag nem is tudom megállapítani, színházban ültem-e vagy moziban.

És ehhez persze Natalie Portman is nagyon kellett. El lehetett volna cseszni a filmet egy hajszálnyival rosszabb alakítással - persze ekkor is egy jó pszichotriller lett volna, de nem ekkora mozi -, Portman viszont véletlenül éppen ezzel a filmmel szándékozott színészóriássá válni.

És ezt a szerepét pont azért lehet nagyon tisztelni, mert hatalmas energiákat áldozott rá - és valószínűleg pont ezért játszotta el ilyen kitűnően. Már 2000-ben tervezték a rendezővel, Darren Aronofskyval, hogy fogatnak egy balettfilmet. Portman gyerekkorában balettozott (kábé akkor, amikor a Leon a profit készítették), de ahhoz, hogy maga tudja végigcsinálni a nehezebb mozdulatok kivételével a film színpadon játszó jeleneteit, kemény edzésre volt szükség. Egy évvel a forgatás előtt nekikezdett Mary Helen Bowers balettanárral, heti hat nap, napi öt óra edzéssel. Aztán a napi 12-14 órás forgatások előtt és után. Először Portman testét kellett megdolgozni, konkrétan a belső combjából kellett lefaragni annyit, hogy egyáltalán képes legyen megcsinálni a legfontosabb mozdulatokat.

Ahogy a tegnapi poszt arról szólt, hogyan lehet beleugrani egy szerepbe, majd kiugrani onnan, a Black Swan esetében a szélsőséges elmélyülésről lehet beszélni. És nemcsak a sztoriban valósul ez meg, nemcsak Nina Sayers merül egyre mélyebbre a hattyú szerepében, de Portmannek is meg kellett találni a mélységeit. Ahogy haladunk egyre mélyebbre Nina Sayers bomló elméjében, úgy lett egyre nagyobb a félelmem, hogy a színésznő eléri a határait, és következik a Naomi Watts-os sikoltozás meg nyálcsorgatós sírás, de nem. Végig uralni tudta a szerepet, és a nagyszerű rendezéssel, operatőri munkával és persze a moziba csalogató, a háttérből folyamatosan operáló zenével és hangeffektettel megtámogatva hosszú idő óta a legjobb mozit hozta össze.

Bár Magyarországon sikerült a Valentin-napi romantikázós moziáradat környékére tenni a bemutatót, nem javaslom senkinek, hogy a film megnézése után bármilyen tervet szőjön a könnyed beszélgetésre. Ez egy olyan film, aminél a stáblistától is katarzisod lesz a végén. Mától megy a mozikban.

Ha színházba szeretnénk menni Budapesten, főleg egy ismertebb, sokat ígérő előadásra, nagy valószínűséggel hónapokkal előre le kell foglalni a jegyeket. Spontán színházba ugrásra, aktuális hangulatunk alapján választásra kisebb kamaradarabok esetében van lehetőségünk, persze ennek megfelelően félve nyúlunk ehhez az opcióhoz. Mi lesz, ha fél óra után menekülnénk, de nem lesz közel a kijárat?

Az ismeretlenbe ugrottunk bele mi is múlt héten, a Ráday utcában sétálva. Sörözés helyett Csabával a Stúdió K Színház egyik előadására vettünk jegyet inkább, lesz ami lesz. A Magam asszonya vagyok című darabbal kapcsolatban biztató volt, hogy már a plakát szerint a 6. évadot megélt előadásról beszélünk, aggasztó viszont, hogy Charlotte Von Mahlsdorf története olyannyira kamaradarab, hogy már monodráma. Egyetlen színész, Várnai Szilárd játssza el a felbukkanó 35 karaktert.