Nem tudom, ki mennyire emlékszik a nyolcvanas évekbeli Páva-reklámra a tévéből. Egy női arcot mutattak nagyon közelről, az arc már-már nem is emlékeztetett emberre, úgy el volt maszkírozva, a félig ember, félig páva látványa mellé valami hátborzongatóan betépett énekhang érkezett, "páva, páva", na hát én ekkor sikítva rohantam ki a szobából. Minden egyes páva-reklámnál. Egy ideig nem is merészkedtem vissza a tévé elé ilyenkor, és minden reklámblokk rettegéssel telt. Hogy mikor jön a páva.
Ahogy Woody Allen mondaná, ettől a pillanattól fogva tudtam, hogy nem lesz belőlem egészséges felnőtt.
Amikor 25 évvel később, nemrég megpillantottam a Black Swan plakátját, ez a rég elfelejtett emlék egyszerre előugrott, de ezúttal az ijedség és félelem helyét enyhe és kellemes borzongás vette át, ami a lapockáimtól haladt az állkapcsaim felé. Ha ehhez hozzávesszük a számos dicsérő kritikát, felsorolhatatlan számú díjat és jelölést, az imdb-s 8,5 pontot és a Rotten Tomatoes 88 százalékát, persze, hogy mindenáron meg akartam nézni.
A film egy Hattyúk tava balettelőadás előkészületeiről szól, és Nina Sayers (Natalie Portman) átalakulásáról, ahogy a tökéletes fehér hattyú megtalálja magában a fekete párját - akkor, amikor a rendező már feladta, hogy sikerül előcsalogatni. Pszichothriller, sötét, mély, és nagyon izgalmas alkotás, aminél utólag nem is tudom megállapítani, színházban ültem-e vagy moziban.
És ehhez persze Natalie Portman is nagyon kellett. El lehetett volna cseszni a filmet egy hajszálnyival rosszabb alakítással - persze ekkor is egy jó pszichotriller lett volna, de nem ekkora mozi -, Portman viszont véletlenül éppen ezzel a filmmel szándékozott színészóriássá válni.
És ezt a szerepét pont azért lehet nagyon tisztelni, mert hatalmas energiákat áldozott rá - és valószínűleg pont ezért játszotta el ilyen kitűnően. Már 2000-ben tervezték a rendezővel, Darren Aronofskyval, hogy fogatnak egy balettfilmet. Portman gyerekkorában balettozott (kábé akkor, amikor a Leon a profit készítették), de ahhoz, hogy maga tudja végigcsinálni a nehezebb mozdulatok kivételével a film színpadon játszó jeleneteit, kemény edzésre volt szükség. Egy évvel a forgatás előtt nekikezdett Mary Helen Bowers balettanárral, heti hat nap, napi öt óra edzéssel. Aztán a napi 12-14 órás forgatások előtt és után. Először Portman testét kellett megdolgozni, konkrétan a belső combjából kellett lefaragni annyit, hogy egyáltalán képes legyen megcsinálni a legfontosabb mozdulatokat.
Ahogy a tegnapi poszt arról szólt, hogyan lehet beleugrani egy szerepbe, majd kiugrani onnan, a Black Swan esetében a szélsőséges elmélyülésről lehet beszélni. És nemcsak a sztoriban valósul ez meg, nemcsak Nina Sayers merül egyre mélyebbre a hattyú szerepében, de Portmannek is meg kellett találni a mélységeit. Ahogy haladunk egyre mélyebbre Nina Sayers bomló elméjében, úgy lett egyre nagyobb a félelmem, hogy a színésznő eléri a határait, és következik a Naomi Watts-os sikoltozás meg nyálcsorgatós sírás, de nem. Végig uralni tudta a szerepet, és a nagyszerű rendezéssel, operatőri munkával és persze a moziba csalogató, a háttérből folyamatosan operáló zenével és hangeffektettel megtámogatva hosszú idő óta a legjobb mozit hozta össze.
Bár Magyarországon sikerült a Valentin-napi romantikázós moziáradat környékére tenni a bemutatót, nem javaslom senkinek, hogy a film megnézése után bármilyen tervet szőjön a könnyed beszélgetésre. Ez egy olyan film, aminél a stáblistától is katarzisod lesz a végén. Mától megy a mozikban.