Ha színházba szeretnénk menni Budapesten, főleg egy ismertebb, sokat ígérő előadásra, nagy valószínűséggel hónapokkal előre le kell foglalni a jegyeket. Spontán színházba ugrásra, aktuális hangulatunk alapján választásra kisebb kamaradarabok esetében van lehetőségünk, persze ennek megfelelően félve nyúlunk ehhez az opcióhoz. Mi lesz, ha fél óra után menekülnénk, de nem lesz közel a kijárat?

Az ismeretlenbe ugrottunk bele mi is múlt héten, a Ráday utcában sétálva. Sörözés helyett Csabával a Stúdió K Színház egyik előadására vettünk jegyet inkább, lesz ami lesz. A Magam asszonya vagyok című darabbal kapcsolatban biztató volt, hogy már a plakát szerint a 6. évadot megélt előadásról beszélünk, aggasztó viszont, hogy Charlotte Von Mahlsdorf története olyannyira kamaradarab, hogy már monodráma. Egyetlen színész, Várnai Szilárd játssza el a felbukkanó 35 karaktert.

Ez pedig azért ijesztő, mert beugrik egy kép, ahogy a felvételin a színész magára ölt egy-egy karaktert, amire éppen kérik, de ekkor még nem az látszik, milyen lesz a szerepben. Ekkor még csak következtetni lehet rá, hiszen az elmélyülés, a szerep viselése, méretre szabása még csak ezután jön. Nem cserélhet ruhát valaki 35-ször egyetlen előadás alatt, ezt gondoltam, ahhoz már zsenialitás kell.

És azt is tudtuk, hogy nem egy Beugró-szerű előadásról van szó, ahol mindezt szórakoztatóan adják elő, hanem Doug Wright amerikai drámaíró világhírű darabjáról, ami Charlotte von Mahlsdorf (született Lothar Berfelde) berlini transzvesztitáról és az ő életét kutató íróról, Doug Wrightról szól. Arról az ideáról, ahogy Wright látta a berlini Gründerzeit Museum alapítóját, a magát nyíltan melegnek valló Lothart, amint tűsarkúban "egy vékony ösvényen sétált a világ két legelnyomóbb rendszere, a náci és a kommunista diktatúra közepén", és arról, ahogy ez az idea megdől. Kiderül, hogy Charlotte a Stasi ügynöke volt, jelentett, és emiatt letartóztattak embereket. Így élte túl.

Érdekes, hogy az előadás előtti beszélgetés során két témát érintettünk Csabával, az egyik az Adaptáció című film volt, annak a zsenialitása, ahogy a forgatókönyvíró beleírja magát is a darabba, a másik az utcazenészek időnként hamis hegedűjátéka. Ezzel kapcsolatban azt emeltem ki, hogy az időnként becsusszanó fals hangnál van sokkal mélyebb hamisság, ami akár pontos játékkal és ritmussal is együtt járhat. A nagy játéknak, annak, hogy az előadón keresztülszűrve átfolyjon a fejünkbe az eredeti mű minden mélysége, olyan összetevői vannak, amiknek nem sok köze van a 100 százalékig pontos fogáshoz.

Mindez azért érdekes, mert az előadás alatt, az első egy órában többször eszembe jutottak ezek a gondolatok. Egyrészt Doug Wright, az író miatt, aki magát is belehelyezi a darabba, nem félve saját szexuális irányultságainak bemutatásától, valamint Várnai Szilárd, a színész miatt is, aki - úgy éreztük -, kicsit döcögősen kezdett bele a szerepbe, szerepekbe. Egyik pillanatban Charlotte, a lámpa átvált, hirtelen már egy náci katonatiszt, egy pillanattal később megint Doug Wright. De a váltások az elején még túl harsányak, túl teátrálisak voltak, ami nem illett annyira a 30-40 fős nézőtér elé, elnyomta a meghittséget.

A kezdetben becsusszanó hamis hangok ellenére darab második felére már teljesen magával ragadott, ami a színpadon történt (megvalósul a felsőbb harmónia), megszoktam, hogy a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le egyetlen emberről, miközben egy sor másikat látok. Várnai Szilárd úgy tudott párbeszédet folytatni magával, vagy megvizsgálni egy láthatatlan tárgyat, hogy az agyam tökéletesen kiegészítette a látottakat, így félig-meddig már nem is a színpadot néztem. Ahogy bontakozik ki a dráma, Charlotte meghurcolása, Wright rajongásának elmúlása, úgy merülünk egyre mélyebbre a szerepekben a színésszel együtt, aki ezen mélységek elérése után is egyetlen pillanat alatt rázza ki a könnyet a szeméből, és csap az asztalra ordítva. Saját magának könyörög az életéért, miközben már a puskát is majdnem elsüti magára.

A 35 szerep természetesen nem egyenrangú, a két főszereplő részletesebb megformálása mellett is Charlotte az igazán hangsúlyos. Ez azonban olyan jól sikerült, hogy az utolsó jelenet, ahogy Várnai Szilárd begörbített háttal, Charlotte szomorú arcával visszanéz, még mindig itt van előttem. Szóval végül nagy élmény volt, még az ötvenediken túl is sok előadást kívánunk az alkotóknak.