Megtaláltam a tökéletes budapesti színházat. Minden szempontból ebbe a városba illik: a színpad egy belvárosi, romos bérház, a színészek lelkes, gyakorlatilag ingyen dolgozó, végzős színművészek, a darab pedig arról szól, hogy folyamatosan meglepjenek.

Akik a Facebookon követnek minket, láthatták, milyen választ kaptam a Pamlényi Pál Postás Panoptikum előadásra jegyet foglaló e-mailemre:

Köszönjük, hogy jelezte nekünk, hogy kapcsolatba került a 49-es csomaggal. Reméljük, hogy az ön segítségével közelebb kerülünk a csomag kézbesítésével kapcsolatos rejtélyekhez. Biztosak vagyunk benne, hogy az Ön jelenléte nagymértékben segíteni fogja munkánkat.

Még biztosabb lettem benne, hogy noha rászerveztem a szombat délutáni előadásra egy másik programot, mégis csak ezt kell választanom. A helyszín a Fogasház, az épp bezárás rémével fenyegető Tűzraktérhez hasonló alkotóműhely, ahol az elhagyatott bérházban művészek laknak és dolgoznak, alul egy kocsma működik, néha koncert, előadások, kiállítás, filmklub és hasonló kulturális nyalánkságokat szerveznek, nem feszengősen, a sarokban a pókháló, a plafonon a beázás nyoma simán elfér.

Hát ide érkeztem én:

Múlt héten írtam itt az Egy nap a városban blogon arról, hogy a Budapest-Prága-harcban bizony vesztésre állunk, de megígértem azt is, hogy rövidesen beszámolok a kilábalás esélyéről. Arról az útról, amin végigjárva lehetőségünk nyílik arra, hogy Budapest a régió meghatározó városa lehessen, ami elsőként jut a turisták eszébe, amikor kelet-európai úticélt keresnek.

Az adottságok jók: Budapest belvárosa Prágával összevetve jóval nagyobb, a Körút vonaláig, Budán a várig mindenképp a klasszikus city-ről beszélhetünk, sőt, Pesten akár a Dózsa György útig, a Hősök teréig, a Városligetig is tágíthatjuk ezt képzeletbeli határt. A területen belül elképesztő mennyiségű érdekesség található, ezért tud működni ez a blog is: épületek, múzeumok, boltok, sugárutak, fürdők találhatók itt olyan sűrűségben, hogy számos főváros megirigyelhetné azt.

Csak sajnos romos állapotban, ami az egyik gátja annak, hogy egy virágzó, élhető városnak tűnjön Budapest: még a Kiskörút vonalán belül is ritka a szépen renovált ház, a Kiskörút meg a Dózsa György közt viszont már alig találni ilyet. Ez egy adottság, amit csak kinőni lehet, amire nincs azonnali gyógyír.

Egy másik, még fontosabb körülményre viszont van megoldási javaslat: a fontos látványosságok összekötése. Az elmúlt években számos olyan felújítás történt Budapesten, ami nemcsak árnyalatnyival, hanem mélységében is képes volt élhetőbbé tenni a várost, elég csak az Új Főutcára, vagy a Kiskörút, esetleg az Erzsébet híd pesti hídfője gondolni, ezek azonban szigetként élnek a városban, nem adnak ki egy olyan szervezett egységet, ami alapján azt hihetni a turista: valódi koncepció van a városban. 

A Szeretem Budapestet mozgalom (SZEBU) viszont pont ezen ügyködik. Civil szervezetként jöttek létre még a 2000-es évek első felében, ahová pártállástól függetlenül csatlakozhatott bárki, aki tenni akart a főváros szépítéséért. Viszonylag közel ülnek a tűzhöz, tagjaik közelről ismerik a városvezetést, csak még nincs akkora társadalmi bázisuk, nem ismerik annyian a terveiket, hogy komoly sikereket tudjanak elérni. Pedig létezik egy szuper Budapest-koncepciójuk, amivel akár a régió egyik legélhetőbb fővárosát varázsolhatnák ebből az 525 négyzetkilométerből. 

De lássuk, pontosan miről van szó: egy komplex városrendezési tervről, ami átalakítaná a belvárost, átadná azt a budapestieknek, élhetőbbé, szerethetőbbé tenné, valamint összekötné a fontosabb pontokat, így aztán a turistáknak is sokkal érdekesebb lenne a város: mindenki szívesebben látogat egy olyan helyre, ahol szeretnek élni a lakók, mint oda, ahol csak a túlélésre játszanak. Nem is húzom tovább, inkább megmutatom ezt a képet, amin világosan látszanak a koncepció részletei:

Szeretem a Centrál éttermet, mert sok pénz öltek bele, itt találkoztam először azzal a budapesti polgári miliővel, amiről korábban csak könyvekben olvastam, amit mostanában már csak fotókon ér felidézni. Az ételek kevésbé nyűgöztek le, közepes, vagy annál valamivel jobb fogásokkal találkoztam itt, de a nagyvonalú belső tér, az udvarias kiszolgálás és a hatalmas desszertpult együtt meggyőzött arról, hogy érdemes néha benézni ide. Szóval nem maradhatott ki az Egy nap a városban ebédmenüs sorozatából sem.

Pechükre a kerület legbunkóbb pincére szolgált ki, akinek aznap inkább emésztőgödröt kellett volna ásnia, esetleg bombát hatástalanítania, de biztosan nem emberekkel foglalkoznia.

Már a belépéskor megtalált magának, elém állt és kérdőn nézett rám. Nem megkérdezte, mit akarok, csak bámult és nem engedett tovább. Beismertem, hogy ebédmenüt szeretnék enni, mire a helyemre kísért, miközben rosszkedvűen letegezett: engem ne tegezzen egy a pincér, én sem tegezem őt. Amikor visszajött felvenni a rendelést, kimondottan az idegeire mentem azzal, hogy rákérdeztem, melyik fogás mit jelent, még sosem fordult elő, de egy kicsit sem rejtett pofavágást csíptem el, amikor egy pohár vizet kértem, a fickó hangosan nyögött, amikor a mellettem ücsörgő bácsika tollat kért tőle és egyébként meg vidáman bazmegolt és kurvaanyázott, miközben egyik asztaltól a másik felé rohant. Elhiszem, hogy nehéz napja volt, de ment volna inszeminátornak, ha nem bírja magát az emberek előtt moderálni.

Térjünk át a többire: az atmoszféra hétköznap délben is kiváló, óriási a belmagasság, az étterem kialakítása kellemes, a vendégsereg meg leginkább nemzetközi.

Elsőre frankfurti levest kértem, ami tök jó volt: dús az íze, tele káposztával meg virslivel, nem egy könnyű kis bevezető ez, ránézésre inkább olyan, ami még vagy fél napon keresztül próbál bosszút állni azért, mert elfogyasztottam. A frankfurti leves a remek házi kenyérrel nekem nagyon bejött, olyan, mintha egy francia, vidéki nagynéni készítette volna, amit főleg azért tudok, mert van egy francia, vidéki nagynéni, aki emlékeim szerint főzött már nekem valami hasonlót.

A második fogás, amire barátomnak, a pincérnek hála vagy tíz percet vártam, hentes tokány volt párolt rizzsel, ez a tányér már kevésbé volt meggyőző.

Kicsit hideg volt az étel, és bár az alapanyagok elfogadhatók voltak, a koncepció alig valamivel volt jobb a menzaminőségnél, csak néha éreztem úgy, hogy a szakács komolyan megerőltette magát és a minimumnál többre törekedett. A hússzaft jó volt, de a ragu elbírt volna még némi szalonnát és bár a köret tetejére pakolt paradicsom ügyes kiegészítője lett az ételnek, a rizs alatta semmilyen hatást nem tudott kiváltani belőlem.

Végül következett a desszert, ami a centrálos hagyományoknak megfelelően remek volt: került keserű meg nagyon édes süti is a tányéromra, ezeket váltogatva egész izgalmas befejezést kapott az ebéd.

És akkor számoljunk: két fogás 1200, három 1590 forintba kerül, ami egyáltalán nem olcsó, de valahol meg kell fizetni azt, hogy a belvárosban, elképesztő díszletek között eszünk. Az Olimpiában is hasonló árakkal találkozunk, csak ott pont fordítva gondolkoznak: náluk nem a helyet, hanem az ételt kell megfizetni, ami viszont a Centrálban nem volt kiemelkedő, csak az átlagosnál valamivel jobb. A trükk viszont csak a végén érkezik, ugyanis a Centrálban a Rubenhez hasonló módon szervizdíjat számolnak fel, csakhogy

1: itt sokkal kevésbé észrevehetően van ez feltüntetve menükártyán
2: a magasabb alapár miatt a tíz százalékos pluszdíj is több
3: faszkorbácsot adtam volna ennek a pincérnek, nem borravalót

Összességében 1781 forintot fizettem a három fogásért, szóval majdnem pont sikerült beleférnem az 1750 forintos keretbe, fantasztikus környezetben ettem hol átlagos, hol az átlagosnál érezhetően jobb fogásokat, amiket egy kicsit bunkó állattenyésztő hozott ki, és amikkel meglepő módon hosszú órákra jóllaktam.  

Ha érdekelnek a színvonalas ebédelőhelyek, vagy csak szeretnéd megtudni, hogy mit érdemes megnézni Budapesten, hova érdemes ellátogatni, csatlakozz a facebookos csoportunkhoz, ahonnan az Egy nap a városban minden fontos írásáról értesülsz.

Pár hete, amikor még hideg volt, egy hetedik kerületi épület tetején mászkáltam, ami nem tartozik a leggyakoribb elfoglaltságaim közé. Jobban meggondolva még az életben nem csináltam korábban ilyesmit, egyszerűen fel sem merült, hogy ki tudnék nézni egy háztetőn. Megérte ideáig várni, mert olyan látványban volt részem, amire nem számítottam: Budapest felülről egyszerűen csodásan fest.

Persze mázlim is volt, tiszta volt az idő, az alkonyat miatt érdekesebb volt a felhők színe, mintha délben jártam volna arra, a füstölő kémények meg olyan elemei voltak a tájnak, amiket csak télen lehet elcsípni. Szóval egy tiszta, hideg naplemente kellett, amiből talán, ha tíz van évente, de óriási mázlival sikerült elcsípnem pont ezt a pillanatot. Jó mulatást:

A kérdés főleg a rendszerváltás óta érdekes: azelőtt a kutya sem látogatott nyugatról keletre, aki mégis, az a Balaton felé vette az irányt, aztán leomlott a vasfüggöny, a német, brit, olasz turisták nem féltek többé attól, hogy a határra érve szovjet katonák kutatják majd át a testüregeiket imperializmus után kutatva, és megindult a turistaáradat.

Sajnos nem hozzánk: Budapesten ugyan sok a turista, de valamiért Prága lett az első számú utazócélpont a keletre tévedőknek. A gyönyörűen felújított belváros, az átfogó városfejlesztési koncepció, a vendégbarát környezet és a mérsékelt árak együtt megtették hatásukat: Prága lett "a" keleti város. Emlékszünk ugye még arra a könyvre, amit Budapestről írtak, de a cseh fővárosról nevezték el, hogy mérhető eladásokat lehessen produkálni? Hát sajnos ez most a helyzet: hozzánk 2,2 millió turista jön évente, hozzájuk húszmillió.

Kíváncsi voltam, hogy miként gondolnak a külföldiek Prágára és Budapestre, ezért felkerestem néhány nemzetközi utazós fórumot, ahol a résztvevők azt vitatták meg, merre induljanak: hozzánk, vagy a csehekhez. Főleg arra voltam kíváncsi, mi szól az egyik és mi a másik mellett.

A Fodors.com és a Tripadvisor tematikus topikjaiban például három az egy arányban Prágát ajánlottak az utazóknak Budapesttel szemben.

Prága mellett főleg a csodálatosan felújított belvárost hozták fel, míg a Budapest mellett érvelőknek elsősorban a megfogható történelem, az élő, lélegző, valóságos város tetszett.

Sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy Budapest központját máig nem sikerült felújítani, nehezményezték a nagy, sötét, omladozó házakat, azokat az ötvenes években felhúzott irodaépületeket, amik egyeseket "Gestapo-főhadiszállásra" emlékeztettek. Volt, akinek a széthulló város élménye olyan sokkoló volt, hogy soha többé nem szeretne visszatérni.

A kevés rajongó egy része meg pont ezt szerette a városban: a folyamatot, ahogy épül, szépül, hogy az elmúlt évtizedek mély nyomot hagytak minden homlokzaton, hogy a magyarok kemény munkával építik azt újjá, amit a második világháború és az utána következő negyven évnyi diktatúra lerombolt. Ezzel együtt szeretik a nyüzsgést, hogy Budapesten nemcsak turistákat, de helyieket is látni, meg persze odáig vannak a kulturális és éjszakai életért.

A felújított cseh városközpont azonban folyton visszatérő aduász, ami miatt "Prága legalább milliószor jobb, mint Budapest", hogy sokkal inkább kiszolgálja a turisták elvárásait. Ugyan kisebb, kevesebb a látnivaló, de kompaktabb is, hiszen a belvárost olyan ügyesen alakították át, hogy gyalogosan is el lehet érni mindent, amit érdemes.

Nálunk ugyan több napot lehet eltölteni, mert több a látnivaló, ráadásul a fürdőket is érdemes végigjárni, úgy tűnik, mintha csak a kalandvágyók vágnának neki Budapest felfedezésének. A sima turisták, akik rengeteg pénzt költenek, arra kíváncsiak, hogy mit látnak, ha kilépnek az utcán. Ha omladozó házakat, átgondolatlan városfejlesztést, nehézkes közlekedést, akkor csalódottan távoznak. Ha a városmag ideális, európai körülményeket sugároz, a turista marad, szétnéz, megismer és hajlandó felfedezni a település izgalmas, de elsőre láthatatlan rétegeit is.

Bár összességében Prága nyeri ezt a versenyt, érdemes a kritikák mögé látni: azt szinte mindenki elismeri, hogy nálunk sokkal több a látnivaló, és aki eljött, az szerette, hogy a középkori városmagon kívül egy élő, lüktető, a történelmi korokon átívelő várost talált, de az omladozó központot majdnem mindenki nehezményezte, ahogy az is kiderül a kommentekből, hogy Budapest nincs definiálva. Prágáról egyből konkrét érzések, benyomások jutnak az eszünkbe, míg a magyar főváros csak úgy van, koncepció nélkül tengődik, nincs kitalálva, nincs értékekhez társítva.

Pedig zseniálisak az adottságaink, ezért egy hét múlva a poszsorozat második, befejező részében azt nézzük meg, hogy milyen elképzelés van a belváros felújítására, átalakítására, definiálására.