Elég szkeptikus voltam a Március 15. tér felújításával kapcsolatban, sőt, igazából arra gondoltam, hogy ebben a formában felesleges az egész: a terület most szinte láthatatlan, a dunai oldalról csak a kocsik járnak arra, aki a korzón sétál, az szinte biztosan nem jut el déli irányba idáig, a Váci utca felől meg a piaristák zárják el várfalszerűen a kilátást: halott zóna ez, egy gépeken tartott, testből kiemelt szerv.

View Larger Map

Nem is nagyon foglalkoztam a felújításával. A párhuzamosan futó projektről, a Kiskörútról rendszeresen beszámoltam ki tudja, hány posztban, de a testvérberuházásról, ami ugyanabban az időszakban, hasonló koncepció mentén hasonló térelemekkel operál, valahogy elfelejtkeztem. Aztán olvastam, hogy átadták, gondoltam elmegyek lefotózni, ahogy egy unalmasan felújított tér áll üresen a belváros alaposan leválasztott részén, de csalódnom kellett: a kiemelt szervet visszaoperálták a betegbe és elkezdett funkcionálni.

A Váci utca felől érkeztem, aminek a Piarista köz előtti részét szintén felújították, nekem tetszik az új díszburkolat.

Aztán átmentem a piaristák belső udvarán, pedig az egyik oldalról magánút-feiratú táblák fogadtak, a másik oldalról meg ez:

Aki tudja, hogy utóbbi mit jelent, árulja már el, nekem úgy tűnt, mintha arra akarnál felhívni a figyelmünket, hogy nem sétálóövezet, ne mászkáljon arra senki, ami tökéletesen abszurd ötletnek tűnik a belváros közepén, éppen ezért javaslom, hogy ezek után aki csak teheti, ezen az átjárón keresztül közelítse meg a teret.

Főleg, mert nagyon hangulatos az útvonal, jól néz ki, ahogy a boltíveken át előbukkan az Erzsébet híd, meg a Március 15. tér.

Julcsival Anakin Wasok street art kiállításának nyitóestjén ismerkedtem meg (tudjátok, az orgiás), akkor mesélt nekem arról, hogy rövidesen ő is megnyit egy kiállítást, amin okvetlenül ott kell lennünk. Kevésbé pornográf, de ha módunkban áll, menjünk el.

Módunkban állt, de időközben megváltozott a megnyitó dátuma, amiről mi nem tudtunk, így egy nappal az esemény előtt értünk a Doblo Wine Bar-ba (Dob utca 20), ahol a művész épp a képeit rakosgatta fel. Pontosabban pont akkor helyezte el az utolsó képet, amikor beléptünk, szóval a megfelelő időpontban a megfelelő helyen voltunk.

Korábban már írtam, milyen nagy élmény volt nekem az első magyar mesemondó fesztivál, amin új ismerősöket, barátokat szereztem. Az egyik ezek közül Wayqui volt, a perui vándor mesemondó.

Így amikor a fesztivál után megtudtam, hogy Budapesten marad még néhány napra, rögtön késztetést éreztem, hogy megmutassam neki a várost és hogy megvendégeljem egy vacsorával. Emlékeztem, mit mesélt Wayqui Peruról és az ottani vendégszeretetről, hogy van egy külön ünnep, amikor egy kis falu lakói az egész országból érkező vendégeket plusz a turistákat vendégül látják, szórakoztatják napokig, és ha valaki nem fogadja el az ajándékokat, szomorúak lesznek, mert egész évben arra az ünnepre tettek félre pénzt. Ehhez képest én csak egy vacsorával készültem, de annak ellenére sem éreztem elegendőnek egy marhapörköltes estét, hogy Wayqui egyébként kíváncsi volt a magyar ételekre.

Főzni nem tudok, de ismerek egy rakás jó éttermet, elkezdtem válogatni ezek közül. Amikor feltűnt a lehetőségek között a Borssó étterem, amit már régóta ki akartam próbálni, eszembe jutott, hogy a magyar és a francia konyhához is kötődik, ami egy perui számára szintén unikum, ráadásul néhány hete vásároltam a Bónusz Brigádtól két 12 ezer forint értékű kupont a helyre 5500 forintért. Pont egy ilyen alkalomra tartogattam, kinyomtattam a kuponokat, és lefoglaltam az asztalt három főre - nem tudok spanyolul, ezért Wayqui egy barátja is eljött, hogy ne kelljen szenvedni az angol tőmondatokkal.

Voltam ugye pár hónapja a helyszínen, és akkor még azt ígérték, hogy tavasszal átadják a minden elemében jópofa épületet a nagyközönségnek. Eltelt azóta egy teljes évszak, itt a tavasz, aminek ugyan még nincs vége, de az már biztosan látszik, hogy kicsúsznak az időből: nyár, de inkább ősz lesz, mire sétálni lehet a CET-ben.

Ezzel együtt a munka nem állt le, vannak itt fejlemények. Tegnap például megvolt az első tesztje a külső világításnak, valahogy így néz majd ki esténként az épület:

Persze ennél még izgalmasabb lesz a látvány, hiszen ha beköltöznek a bérlők, és nem csak egy üres bálna lesz a parton, meg elkezdenek nyüzsögni az emberek, akkor lehet azt mondani, hogy megérkeztünk, átadták, a mienk.

Ezt a pontot azonban kissé nehéznek tűnik elérni. Az épületnek már tavaly augusztusban késznek kellett volna lennie, de a fejlesztő Porto Investment késlekedése miatt akkor még csak nagyjából emlékeztetett épületre a bálna. Most látszólag készen van, viszont a háttérben sokáig olyan vita zajlott, ami tökéletesen kibogozhatatlannak tűnt erről az oldalról nézve.

A Porto a fővárosi önkormányzatra mutogatott, mondván, hogy az nem volt hajlandó megkötni a közműszerződéseket, az épület ezért nem kaphatott még használatba vételi engedélyt. A főváros meg hárított és a Portót nevezte meg a késlekedés felelősének.

Ráadásul múlt héten volt egy új fordulat is az ügyben, ami úgy tűnt, tovább csúsztathatja a megnyitást: a fővárosi önkormányzat megbonyolította volna az amúgy is nehézkes bérlői rendszert. Jelenleg ugyanis az üzemeltetőnek és a közgyűlésnek is rá kell bólintania a szerződések megkötésére, szóval hogyha Mari néni zöldségest akar nyitni a pincében, arra a Porto mellett a fővárosnak is igennel kell szavaznia.

El tudjuk képzelni, mennyire lehet hatékony ez a rendszer.

Éppen ezért volt életveszélyes, hogy a fővárosi önkormányzat azt tervezte, hogy valamiféle bánatpénzt vezet be, aminek lényege, hogy a bérlőnek előre ki kellett volna fizetnie három havi bérleti díjat, ami az amúgy is magas árak mellett a legtöbb jelentkezőnek vállalhatatlan költséget jelentett volna. A Fővárosi közgyűlés végül a Porto kérésére módosította a javaslatot, így a múlt szerdai ülésen már egy áramvonalasabb előterjesztést fogadtak el.

Ráadásul úgy tűnik, időközben sikerült megkötni a közműszerződéseket is, mert a Porto a napokban beadta a használatbavételi engedélyre a kérvényt, amit szerencsés esetben rövidesen meg is kap az épület. Akkor meg jöhetnek a bérlők, akik elkezdik csínosítani a bálnát, majd ha ők is elkészültek, akkor jöhet a nyitás.

Ezt a tavaszt, sőt, nyarat azonban már buktuk. Ha minden jól megy, augusztusban, de inkább szeptemberben megihatjuk az első pohár borunkat a Duna parton, bármilyen ennél korábbi időpont azonban most esélytelennek látszik.

Az Egy nap a városban blog rendszeres olvasói kívülről fújják már András történetét, úgyhogy a következő bekezdés csak az újaknak szól, a rutinos olvasóink meg ugorjanak a következőre. 

András egy hajléktalan volt a lakásom közelében, aki hiába élt az utcán, ragaszkodott a régi értékeihez: nem hangoskodott, nem zavart senkit, nem kért pénzt, csak elfogadta, és valójában nem is volt hajléktalan: sátrában lakott, amíg össze nem kaszabolták azt. Ekkor újabb sátrat vett, azt meg ellopták. Ősszel kezdett el megindulni a lejtőn, egyre többet ivott, egyre kevesebbszer volt tiszta pillanata. Posztot írtam róla, amire rengeteg felajánlás érkezett, de már nem tudtunk segíteni Andráson, mert váratlanul eltűnt. Ekkor jelent meg a második írás. A harmadikat meg akkor közöltük, amikor előkerült: kiderült, hogy a Menhely alapítvány fogadta be, hogy pár hét alatt drámaian javult az állapota, hogy tavaszig biztosan meg lesz oldva a szállása és hogy előbb-utóbb dolgozni szeretne. Nagy erőkkel kezdett el konyhai kisegítő munkát keresni, de mindenhonnan elküldték, mert nőt akartak alkalmazni, akkor kérte a segítségünket.

Végül aztán befutott egy levél egy hazai gyorséttermi lánctól, amiben leginkább arról volt szó, hogy amennyiben András megfelel a dolgozókkal szembeni legszigorúbb előírásoknak, alkalmazni fogják az étteremben. Biztosak akarnak lenni abban, hogy a rá bízott munkát el tudja végezni, hogy a sztenderdeket betartja, éppen ezért szívesen várják egy felvételi beszélgetésre.

Együtt érkeztünk meg az irodába, menet közben András mesélt egy kicsit a korábbi életéről, és kiderült, hogy még polgáribb életet élt, mint hittem. Évtizedekkel ezelőtt, amikor Németországban dolgozott, és volt rendes munkája, el tudott menni az első feleségével közel egy hónapig tartó tunéziai nyaralásra. Mesélt nekem a Sidi Bou Saidban található kék tetőkről, meg a másik repülős útjáról, Krétáról.

Szóba került a Menhely is, ahol András szerint sokan nem tisztálkodnak. Arról mesélt nekem, hogy ömlik a meleg víz, bármikor le lehetne zuhanyozni, képtelen megérteni, hogy néhányan miért maradnak mégis inkább koszosak, büdösek. Hogy miért nem koldulnak össze legalább némi borotvahabra meg borotvára valót, aztán rakják rendbe magukat. "De ők nem is mennek épp állásinterjúra" - mondtam, amivel nagyjából helyükre is kerültek a dolgok.

A beszélgetés körülbelül negyven percen keresztül tartott és azzal ért véget, hogy András alkalmas a munkára, keresnek neki valami helyet.

Pár nappal később aztán csörgött a telefon, és kiderült, hogy nem tudnak neki állást kínálni: abban a pozícióban, amiben őt el tudták volna képzelni, nincs üresedés és a közeljövőben nem is látszik ilyesmi. András nem adta fel, vagy egy tucat helyen járt, de mindenhonnan elküldték különböző indokokkal. Nem lehet tudni, hogy miért, de nem kapott állást, pedig nem válogatós, bármit elvállal és mindent megpróbál lehetőségeihez képest becsülettel elvégezni. A több hónapig tartó próbálkozás ellenére azonban még csak arra sem kapott lehetőséget, hogy próbára tegye magát. Hogy legalább néhány próbanapra felvegyék, megnézni, hogy mire képes. 

Nem az a baj, hogy hajléktalanok vannak, nem vagyok én kommunista, aki szerint mindenkinek egyformán kéne részesülnie a javakból. Aki nem tesz a boldogulásáért, annak viselnie kell a következményeket. Az viszont már komoly probléma, hogy ha valaki tenni akar és tesz is a munkáért, az elfogadható életkörülményekért, a társadalom annak sem adja meg az esélyt. Lehet persze ujjal mutogatni az utcán élőre, hogy minek iszik, inkább dolgozna, de mennyi esélye van az átlagos hajléktalannak, ha még a tanult, nyelveket beszélő, tettre kész, tiszta András is visszapattan mindenhonnan? 

Elég keserű tapasztalat volt ez a pár hónap, mert úgy tűnik, nincs második esély, a társadalom csak szavakban segítőkész, ám amikor tettekkel is lehetne segíteni, akkor már elfordul. Még ha szereplőnk nem is pénzt, csak munkát kért, tehát aki adna, kapna is egyben.

András még körülbelül egy hónapig lakhat a hajléktalanszállón. Ha addig nem talál állást, nem lesz rendszeres jövedelme, visszakerül az utcára, onnan nézve meg már reménytelennek tűnik a helyzete: ha nem tud tisztálkodni, nem lesz lakcíme, még kisebb esélye lesz arra, hogy bárki alkalmazza.

És akkor pár hónap múlva ő is egy lesz a részeg hajléktalanok közül, akikre az okosok majd ujjal mutogatnak az utcán, hogy egy semmirekellő, lám, dolgoznia kéne, ehelyett egész nap csak piál. És ha jövő télen megfagy az utcán, biztos lesznek olyanok, akik úgy gondolják, ha kicsit is megerőltette volna magát, másképp alakult volna a sorsa.

Jótanácsokkal tele van a padlás.

Ha fel akarod hívni a problémára a figyelmet, nyomj egy like-ot!