Amióta megnyílt az Art on lake, azóta tervezem, hogy csónakba pattanok a Városligeti-tavon és átevezek a műtárgyak között. Sőt, még csak beton és gaz volt a tó helyén, amikor én már petíciókat írtam magamban a városhoz, hogy újra öntsék el vízzel a területet, hiszen potenciálisan ez lehetne Budapest egyik legszórakoztatóbb része. Aztán elkezdték felújítani a télen a jég, nyáron a tó mellett található Műjégpálya épületét, látszott már, hogy valami nagyon menő fog kisülni belőle, a partra remek kávézókat építettek székekkel, babzsákokkal, koktélokkal, a betonteknőt elöntötték vízzel, csónakbérlőt hoztak létre, a tó közepére meg a Szépművészeti Múzeum kortárs művészek bevonásával kiállítást szervezett.

Komolyan mondom, ennél menőbbet jelenleg el sem tudok képzelni.

Vagy talán mégis: azt, hogy mindez még olcsó is. A csónak bérlése fél órára ezer, egy órára 1500 forint, ami tekintettel arra, hogy akár négyen-öten is be tudnak zsúfolódni, tényleg a legolcsóbb szórakozások közé tartozik a fővárosban.

Mi Dórával csak ketten béreltük ki a csónakot, persze csak fél órára, hiszen annyi nyilván elég, aztán amikor 40 perccel később még épp hogy csak elértük a tó másik felét, ahová már behallatszott az állatkert madarainak násztánca, pontosabban az azt kísérő rikácsolás, tudtuk, hogy rá kell majd fizetnünk az ezresre partraszálláskor. (TUDOM, hogy rosszul fogom az evezőt!)

De nem nagyon izgatott minket a dolog, mert annyira jól éreztük magunkat. A belváros közepén csónakázni önmagában is nagyon szórakoztató, a hőség elől a vízbe menekülni minden körülmények közt elfogadható indok. Ráadásul nem is nagyon tudok elképzelni ennél pihentetőbb helyszínt: egy túlzsúfolt nap után mentünk csónakázni, rengeteg munka és néhány feszült tárgyalás volt mögöttem, de tíz perccel a vízre bocsátás után már eszembe se jutott ez a sok marhaság.

És akkor jön a lényeg: hogy itt végül is kortárs kiállítási tárgyak közt szlalomozunk. Fitz Péter, a Fővárosi Képtár igazgatója, Jerger Krisztina művészettörténész és kiállításrendező, valamint dr. Alexander Tolnay, független kurátor remek érzékkel válogatták ki azokat a műtárgyakat, amik nemcsak művészeti értékkel bírnak, de tökéletesen belepasszolnak ebbe a környezetbe, amik szórakoztatóvá teszik a csónakázást. Vagyis pontosítsunk: a művészeket válogatták ki, akik 2009. óta rendszeresen ellátogattak Budapestre, hogy kitalálják, milyen alkotásokat varázsolnak majd a két évvel később feltöltődő tóra.

Ott van például Josef Bernhardt Madarakra várva című műve:

Nagy kedvenc Erik Bindertől a Várakozás:

Kelemen Zénótól a Gömbölyített hurok:

Kicsiny Balázstól a Késleltetett útra kelés, siettetett hazatérés, amiről egy elképesztően fasza képet csináltam:

Laurens Kolks csónakok közé gyanúsan és viccesen beékelődő műtárgya, a Magánnyomozások:

Brigitte Kowanz Light is What we see című műve, amiről nem tudtuk eldönteni, hogy kiállítási tárgy-e, vagy csak néhány elszabadult bója:

Tea Mäkipää Atlantisa egyszerűen kihagyhatatlan:

Anne és Patrick Poirieről a Kis (be)rendezés a vízen:

És a Lehorgonyozva Mimmo Rossellitól, amiről először azt gondoltuk, hogy kitámasztás az éppen ledőlni készülő Vajdahunyad várának.

Számtalan remek darab van még a tavon, azért ezeket válogattam be, mert ezekről készült elfogadható minőségű fotó, de a többi is legalább ennyire szórakoztató, vagy vidám. Arról nem is beszélve, ahogy felfedezzük őket.

Arra bíztatok tehát mindenkit, hogy látogasson ki csajával, barátjával, családjával, rokonaival a tóra, béreljen egy csónakot és szippantson be kicsit a kockázatmentes, nem túlkomolykodó művészetből. Állítólag délelőttönként kevesebben vannak, ami hétvégére is igaz, de ha van is egy kis sor a kölcsönző előtt, az 10-15 perc alatt lemegy, nem kell megijedni.

Amikor kiderült, hogy a Lucullus Bt. orosz estet szervez saját kis konyhalakásában, a Hidden Kitchenben, azonnal mondtam Dórának, hogy erre elmegyünk. Aki ismeri valamennyire a színvonalas budapesti éttermeket, az kóstolta már a francia vagy olasz ízeket, tudja, hogyan főznek a belgák, amikor összeszedik magukat, hogy a kínaiak vagy a japánok mire képesek, amikor levitálás helyett inkább csak főznek.

Van ugyan néhány minőségi orosz étterem is Budapesten, de ezek valahogy kevésbé jönnek szembe, mint a többi európai nemzet konyhája, ráadásul többnyire elég mélyen a zsebünkbe kell nyúlni, ha ezekben akarunk enni.

A Lucullus ezzel szemben hatezer forintért adta a számos fogást, amit a kárpátaljai séf, Vlagyimir B. Korolov készített feleségével. 

Érkezéskor a Lucullust vezető Turóczi Gábor házi cseresznyepálinkájával kezdtünk alapozni, amit utólag nehezen rekonstruálható körülmények közt egyszerűen felhajtottam - kár volt, többet érdemelt volna. Ezután egy jóval kockázatosabb ital, az orosz szagos mügéből készült Tarhun került az asztalra, aminek nemcsak a színe döbbenetes, ízre olyan, mintha egy műanyagipari gyár olvadt alapanyaga ráömlött volna a marcipánföldekre. Színre is meredek.

Rövid várakozás után aztán megérkezett az ukrán céklasaláta, a vinigret és a szahalin halsaláta fekete kenyérrel, a szalat Szahalinszkij. Nagy hibáb, hogy a céklát egyszerűen nem szeretem, éreztem, hogy ezzel az este hátrelévő részében még komolyan meg fogom szívatni magam, a zöldségekkel, hallal bőven ellátott szahalin viszont remek, könnyűnek éppen nem nevezhető, de az estének mindenképp megágyazó saláta volt.

A második fogás ugye a már előbb említett önszopatás folytatása: a borcs po ukrainszki megint céklás fogás, de ebben a levesben annyira tobzódnak az ízek, hogy azon elnyomják a cikis színű zöldséget. Jók voltak a marhahúsdarabok a levesben, a szalonnától kissé füstölt lett az alap, amit a tejföl könnyített, könyékig tunkoltam a fekete kenyérrel a borcsban.

A sztroganoff bélszíncsíkok hajdinával és rizzsel először kicsit megleptek, hiszen valami tejszínes-tejfölös ragura számítottam, ehhez képest csak a fasírt volt körberakva egy színtelen bélszínkörettel, de Vlagyimir elmagyarázta, hogy a sztrohanoff sokféle lehet: alapvetően egy répás bélszínragut jelent, a tejszínes alap nem létszükséglet, és bizony bármit körbe lehet önteni vele.

Amikor túltettem magam ezen a kulturális sokkon, és elkezdtem enni a fogás, pillanatok alatt egy tök üres tányérig jutottam: finom volt a rizs meg a zöldségköret, de engem a hatalmas fasírt a köré öntött bélszíncsíkokkal győzött meg. Jó kis orosz étel, bár gondolom Sztálingrád ostrománál, vagy a holodomor ideje alatt nem ezzel laktak jól a keleti szomszédaink.

Végezetül orosz krémtortát kaptunk, aminek a jóságát az is bizonyítja, hogy nem szeretem az ilyesmit, mégis ízlett.

Az este során kiderült, hogy az orosz-ukrán alapanyagokkal ugyan nem feltétlenül értek egyet, ennek ellenére ha jól készítik el a fogásokat, kimondottan élvezni tudom ezt a konyhát.

Imádom az érdekes árukapcsolásokat, a hagyományos élményeket meglepő környezetben. Ezért is neveztem be a Budapesti Állatkert Zenés Állatkerti Esték programján egy koncertre, kíváncsi voltam, milyen lehet egy ilyen környezetben hallgatni a muzsikát.

Kinéztem Lajkó Félix koncertjét, pontosabban a Lajkó Félix Duó és Dresch Mihály előadását. A fél kilenckor kezdődő koncertre már hétkor lehetett érkezni, másfél óráig be lehetett járni az állatkertet. Igaz, hogy a legtöbb helyre nem jutottunk be, az állatok nagy része már elvonult aludni, azért tanúi voltunk egy férfioroszlán elgyötört tekintetének, ahogy panaszosan nyög két nősténnyel összezárva, akik egyfolytában egymás haját tépik. Aludt volna már ő is szívesen, de láthatóan erre kevés alkalma volt a csajok mellett. Ébren volt még néhány kenguru, madárféleség és egy fóka, a többiek hédereztek.

Azt vettem észre magamon, hogy nem a koncerthez, hanem inkább az alváshoz jött meg a hangulatom, kedvem lett volna befeküdni a jegesmedve mellé, és áhítattal nézegettem minden viszonylag puha és vízszintes felületre.

A Nagy-tó mellett a székeket már kikészítették, a koncert lassan elkezdődött. Az egyébként tényleg festői környezetben felbukkant Lajkó Félix, és határozottan elkezdett reszelni, a lószőr szinte felgyulladt a húrok smirglizésétől, igazi lajkós kezdést kaptunk tehát. A koncerten egyébként nem nagyon volt show-elem, a zenészek leültek a székre, és hibátlanul eljátszották, amit akartak. Lajkó Félix nem jött nagyon révületbe, nekem viszont eszembe jutott egy emlék. Amikor gyerek voltam, és édesanyám este még mosott, a mosógép hangjára voltam kénytelen elaludni. Ebbe a hangba mindenféle dallamokat képzeltem bele, ahogy egyre jobban elnyomott az álom. Ez jutott eszembe, és miközben jobbra mellettem a hatalmas tavi szökőkút vize megállás nélkül susogott, a fejem lehanyatlott, és majdnem elnyomott az álom. A zenészek néha megbontották a ritmust, ettől felkaptam a fejem.

Szerencsére eszembe jutott, hogy sétálni kellene egyet. Évivel körbementünk a tó partján. Én egyébként is élvezem, amikor egy koncertnél nem muszáj egy helyben ülni végig, Varnus Xavér orgonajátékának is adott ez egy kis pluszt számomra (persze amikor olyan darabot játszott, moccanás nélkül hallgattam a székemen).

Vida Pétert, aki a borait kóstoltatta a koncert előtt, már nem találtuk itt, csak az üres üvegek mutatták, mennyi italt tüntetett el a közönség. Bevallom, én egy kortyot sem ittam, valamiért nem szeretem az egyébként többnyire kitűnő minőségű Vida borokat. Először egy csónakba ültünk be a parton, onnan hallgattuk a zenét:

Majd a túloldalon megtaláltuk, amit kerestünk. A tökéletes VIP-helyet, egy padot, ahonnan egyszerre látod a zenészeket a túlparton, a pelikánokat a tóban, ráadásul itt az akusztika is jobb volt, mint a nézőtéren. Körülöttünk egy teremtett lélek sem volt. A koncert hátralévő részét innen néztük végig.

Még három koncert lesz a Zenés Állatkerti Esték programsorozatban, a Hot Jazz Band, a Budapest Bár és a Budapest Klezmer Band játszik augusztusban, én azt javaslom mindenkinek, hogy a VIP-helyen kezdje, hacsak nem ragaszkodik a testközelben muzsikáló zenészekhez. Az állatkerti koncert meg egy remek ötlet, bár ha az állatokat kérdezzük meg, akiket évente hétszer keltenek fel ilyen módszerekkel, biztos nem lennének ugyanezen a véleményen.

Szerettél volna előre tudni erről a koncertről? Csatlakozz facebookos csoportunkhoz, hogy minden írásról értesülj, és lásd, mire érdemes elmenni, mitől érzed jobban magad Budapesten.

Budapestet sokféleképpen meg lehet ismerni. Felkutathatjuk a legjobb helyeket, amiket érdemes megnézni vagy kipróbálni. Kutathatunk a múltban is, könyvtárakban a legtöbb épületnek, térnek, formának megtaláljuk a történetét - ha ezeket megismerjük, új szemmel nézünk körbe a séták alatt. Egy idő után úgy járhatunk, mint Rexa Dezső, Budapest mesemondója a századfordulón, aki egyszer azt mondta egy pesti séta alkalmával: Az az én bajom, hogy mindenről rettenetesen sok minden jut eszembe.

Aztán van egy harmadik arca Budapestnek. A meg nem valósult arca, a majdnem-Budapest, olyan tervek összessége, amiknek csak egy hajszál hiányzott, hogy létrejöjjenek, és ma egy egészen másik városban sétáljunk. Az 1900-as években, Budapest fénykorában, a város építésének lázában pedig rengeteg ilyen született.

Ezek közül is kiemelkedik néhány, amiktől az ember álla is leesik, mert alapjaiban változtatná meg a mindennapokat még ma is. Ilyen például ez:

Ez a Nagykörút akar lenni, az úttest és a járdák helyére vizet és hajókat álmodva. Néhány hónapja posztoltuk ezt a fotót a facebookos oldalunkon a Köztér blog bejegyzését megtalálva. Aztán múlt héten Csaba és én is, egymástól függetlenül botlottunk bele újra a tervekbe, amik a 19. században Velencét varázsoltak volna a belvárosból, a körút helyén egy csatornát kialakítva. Ezen akkor szállítóhajók jártak volna, egy belvárosi rakpartnak szánták tehát a körutat, ma meg nyilván gondolák vinnék ezen körbe a turistákat.

Akkor ugyanis a rakpart nyüzsgő valami volt, hajókon érkeztek az áruk, amiket felszívott a város, a maradékot pedig visszaköpte.

Az akkori rakpartfejlesztések képébe jól illett Reitter Ferenc, a Helytartótanács főmérnökének ötlete az 1860-as években: széles, hajózható körcsatorna építése körülbelül a mai Nagykörút vonalában. Egy 36 méter széles (a mai Nagykörút 45 méter szélességű), rakodásra alkalmas, mesterséges Duna-mellékág, zsilipekkel, 12 híddal.

Valójában mégsem az ő ötlete volt, Kossuth Lajos már 1849-ben elrendelte a csatorna megépítését, de akkor idő nem volt a terv megvalósítására, Reitter esetében pedig a pénz hiányzott. 1865-ben a terveket bemutatta a pesti községtanácsnak, ahol tetszést aratott, de kijelentették: anyagi forrást nem tudtak biztosítani. 1867-ben a közlekedésügyi minisztériumnak mutatták be a terveket, mondván, hogy a csatorna az egész ország érdeke, különben is a Duna szabályozásának része, ez szintén országos jelentőségű ügy: dobjon össze mindenki az építéséért. Beindultak az előmunkálatok, felmérték, mennyibe kerülne a dolog.

A sajtó felkapta a tervet, már szinte mindenki látta, ahogy a csatorna két oldalán épülnek a terveken szereplő paloták, amik ablakaiból az elhaladó hajókat lehet látni. A minisztérium viszont megnézte a becsült költségeket, és megrémült. Nem vállalkozott egy ekkora beruházásra.

1868-ban a Société du Credit Général francia pénzintézet a magyar állam segítsége nélkül is hajlandó lett volna megépíteni a csatornát. Az ajánlatot végül nem fogadták el, de azért nem zárták ki a lehetőségét egy ilyen lépésnek: a terveken szereplő nyomvonalra két évig nem adtak ki építési engedélyt.

Aztán addig vártak, hogy már más tervek kezdtek előtérbe kerülni. Egy belga csoport ajánlkozott a város felújítására, egy Duna-hidat, 2200 házat, iskolát, könyvtárat, vágóhidat, szeméttelepet, lófuttató teret, sugárutat ígértek, plusz egy "félköralakú boulvard-os teret". Ez lett volna a Nagykörút, párizsi mintára, víz, hajók, csatorna nélkül.

A belgákat is visszautasították, mert annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy kisebb várost húztak volna fel, akkoriban mindenki a vállalkozás, építés, spekuláció lázában égett. Nehéz volt kiszámítani a következményeket, ráadásul a gyors növekedést követő krachtól (ami 1873-ban be is következett) is tartottak. Végül csaknem minden megépült a hatalmas tervek közül, csak éppen a város finanszírozásában, apránként.

A csatorna nyomvonalán a hetvenes évek közepétől megindult a Nagykörút építése. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa részére az útvonal kialakítására 1 800 000 koronát, a körúton építkezőknek pedig 15 éves adómentességet biztosított. Megvalósult ez, és ennek mentén a kávéházak városa:

A csatorna ötlete, és részletesen kidolgozott terve pedig végleg elsüllyedt.

Ebbe a posztba azét vágtam bele, mert az elmúlt évben elég sok olyan komment született a blogon, amelyik Budapestet egy gyámságra szoruló, csorgónyálú hülyegyereknek próbálta beállítani. A hozzászólásokból az is kiderült, hogy a város a vidék segítsége nélkül egy pillanat alatt magába roskadna, tönkremenne a BKV, az összes beruházás, minden közszolgáltatás, ha nem pumpálnák ide a vidéken megtermelt pénzt.

Azért zavarnak ezek a kommentek, mert definíciószerűen ostobák: aki kicsit is ért a gazdasághoz, az tudja, hogy a helyzet inkább fordított, a gazdag főváros tartja el a szegényebb vidéket, inkább lemond a nyugati szintű életről azért, hogy Magyarország kevésbé szerencsés régiói is valamennyire élhetők legyen: hogy maradjon pénz rendőrre, kórházra, útfelújításra azokon a településeken is, ahol a költségeket a lakók képtelenek lennének előteremteni.

Tegyük hozzá: jól van ez így, máshogy nem is lehetne. Budapest gazdagságának oka sok összetevőből áll, de tény, hogy egy ekkora vízfej sok esetben elszívja a tehetséges fiatalokat vidékről, amivel a főváros jól jár, a vidék kevésbé: éppen ezért törleszteni kell. És egyáltalán, egy ekkora fővárosnak kötelessége, hogy valamilyen módon segítse az egész ország lakosságát, taps, elismerés tehát nem jár érte, de élősködőnek, gyógyegérnek nevezni Budapestet ettől függetlenül óriási hiba.

Nézzük tehát a számokat: a magyar GDP vásárlóerő-paritáson, tehát azt is figyelembe véve, hogy mennyit ér nálunk, és mennyit mondjuk Németországban, vagy az Egyesült Államokban egy dollár (mennyire elég) idén 220 milliárd dollár körül van, fejenként tehát kábé 22 ezer dollár a GDP-nk. Ez az EU-s átlag közel 69 százaléka, ami nem is olyan rossz eredmény, bár a csehek a 80 és a szlovákok a 74 százalékukkal azért jobban állnak, míg a románok 45 százalékukkal lényegesen rosszabbul.

Ennek a GDP-nek Budapesten termelik meg a közel 40 százalékát, a magyar lakosság egészen pontosan a 17 százaléka hozza össze ezt a pénzmennyiséget. Ebből már egész könnyen ki lehet számolni, hogy az egy főre eső budapesti GDP vásárlóerő-paritáson számolva 51 ezer dollár körül alakul, ami viszont már egy szédületesen magas összeg.

Csak hogy lássunk néhány viszonyítási alapot: az EU átlaga 33 ezer dollár, 40 ezer dollár körül jár Ausztria és 43 ezer környékén Svájc. Ha Budapest külön ország lenne, Qatar, Luxembourg, Szingapúr és Norvégia után a világ ötödik leggazdagabbjának számítana. Lenyomná az USA-t, Kuvaitot, az Egyesült Arab Emirátusokat, majdnem mindent

Persze kár ezt így nézni, a fővárosok mindig sokkal gazdagabbak az egész országnál, de Európa nyolcadik legnagyobb fővárosa ebben a kategóriában sem vérzik el, hiszen Bécs 72 ezer dollárral vagy London 66 ezer dollárral már alig előz meg minket, de Párizs, Róma vagy Madrid például már ugyanabban a ligában játszik mint mi.

A magyar főváros tehát gazdag, az országhoz képest talán túlságosan is az: ennek okairól lehet vitatkozni, de az biztos, hogy remekül eltartja magát és amennyire ereje engedi, segít a vidéken is. Minden nap látjuk, hogy nincs olyan kiváló állapotban, mint Párizs vagy Róma, pedig a megtermelt javak szempontjából körülbelül hasonlóan jól van eleresztve, valószínű tehát, hogy azoknál azért valamivel lelkesebben adakozik a közösbe.

Lényeg, hogy Budapest elég menő, jól prosperál, és ennek azért lehet örülni, és kár ezt a várost bántani, mert a számok alapján erre egyszerűen nem szolgált rá.