Amikor kiderült, hogy a Lucullus Bt. orosz estet szervez saját kis konyhalakásában, a Hidden Kitchenben, azonnal mondtam Dórának, hogy erre elmegyünk. Aki ismeri valamennyire a színvonalas budapesti éttermeket, az kóstolta már a francia vagy olasz ízeket, tudja, hogyan főznek a belgák, amikor összeszedik magukat, hogy a kínaiak vagy a japánok mire képesek, amikor levitálás helyett inkább csak főznek.

Van ugyan néhány minőségi orosz étterem is Budapesten, de ezek valahogy kevésbé jönnek szembe, mint a többi európai nemzet konyhája, ráadásul többnyire elég mélyen a zsebünkbe kell nyúlni, ha ezekben akarunk enni.

A Lucullus ezzel szemben hatezer forintért adta a számos fogást, amit a kárpátaljai séf, Vlagyimir B. Korolov készített feleségével. 

Érkezéskor a Lucullust vezető Turóczi Gábor házi cseresznyepálinkájával kezdtünk alapozni, amit utólag nehezen rekonstruálható körülmények közt egyszerűen felhajtottam - kár volt, többet érdemelt volna. Ezután egy jóval kockázatosabb ital, az orosz szagos mügéből készült Tarhun került az asztalra, aminek nemcsak a színe döbbenetes, ízre olyan, mintha egy műanyagipari gyár olvadt alapanyaga ráömlött volna a marcipánföldekre. Színre is meredek.

Rövid várakozás után aztán megérkezett az ukrán céklasaláta, a vinigret és a szahalin halsaláta fekete kenyérrel, a szalat Szahalinszkij. Nagy hibáb, hogy a céklát egyszerűen nem szeretem, éreztem, hogy ezzel az este hátrelévő részében még komolyan meg fogom szívatni magam, a zöldségekkel, hallal bőven ellátott szahalin viszont remek, könnyűnek éppen nem nevezhető, de az estének mindenképp megágyazó saláta volt.

A második fogás ugye a már előbb említett önszopatás folytatása: a borcs po ukrainszki megint céklás fogás, de ebben a levesben annyira tobzódnak az ízek, hogy azon elnyomják a cikis színű zöldséget. Jók voltak a marhahúsdarabok a levesben, a szalonnától kissé füstölt lett az alap, amit a tejföl könnyített, könyékig tunkoltam a fekete kenyérrel a borcsban.

A sztroganoff bélszíncsíkok hajdinával és rizzsel először kicsit megleptek, hiszen valami tejszínes-tejfölös ragura számítottam, ehhez képest csak a fasírt volt körberakva egy színtelen bélszínkörettel, de Vlagyimir elmagyarázta, hogy a sztrohanoff sokféle lehet: alapvetően egy répás bélszínragut jelent, a tejszínes alap nem létszükséglet, és bizony bármit körbe lehet önteni vele.

Amikor túltettem magam ezen a kulturális sokkon, és elkezdtem enni a fogás, pillanatok alatt egy tök üres tányérig jutottam: finom volt a rizs meg a zöldségköret, de engem a hatalmas fasírt a köré öntött bélszíncsíkokkal győzött meg. Jó kis orosz étel, bár gondolom Sztálingrád ostrománál, vagy a holodomor ideje alatt nem ezzel laktak jól a keleti szomszédaink.

Végezetül orosz krémtortát kaptunk, aminek a jóságát az is bizonyítja, hogy nem szeretem az ilyesmit, mégis ízlett.

Az este során kiderült, hogy az orosz-ukrán alapanyagokkal ugyan nem feltétlenül értek egyet, ennek ellenére ha jól készítik el a fogásokat, kimondottan élvezni tudom ezt a konyhát.