Decemberben még gőzerővel folyt a lakásfelújításunk, amikor költöznünk kellett, mert az albérletünkbe új lakók érkeztek. Az új lakás falán száradt a festék, minden helyiségben ajtólakk-szag volt, bizonyos szobákba nem léphettünk be, mert még nedvesen csillogott a parketta, ám ezek együtt sem voltak annyira zavarók, mint a régi, leharcolt kilincsek (nyilván túlzok).
Gyorsan kerestem egy fémcsiszolót, akkor ismertem meg Hetényi Péter galvanizálót Terézvárosban, akinek még az apja kezdte el a szakmát a kis pincehelyiségben, 1957-ben. Ide léptem be én is tavaly év végén gyanútlanul, elkezdtünk beszélgetni, aztán pillanatok alatt egy izgalmas családregény közepén találtam magam.
A sztori egyébként 1957-nél is régebbre nyílik vissza: eredetileg még Schulz Endre kezdte itt a galvanizálást, aki 56-ban disszidált, tőle vette át a sztahanovista papa az üzletet és virágoztatta azt fel. A kis Péter ebbe a környezetbe született bele, és fel sem merült benne, hogy bármi mással foglalkozzon: felidézi, ahogy gyerekkorában beletúrt a csillogó fémtárgyakkal teli ládákba, és úgy érezte, mintha kincset talált volna. 1979 óta, 33 éve dolgozik Podmaniczky utca 47 alatt, és 1987-ben, édesapja halála után vette át a műhely vezetését, ami végig a hagyományokra épített. A legutolsó időkig ugyanott volt a krómkád, az elszívó, az összes fontos berendezés, ahová annak idején Schulz úr rakta. A legutóbbi időkben azonban a hivatal felszámolásra kötelezte az egész galvanizálót, napi százezer forint büntetés terhe mellett.
Szóval felszámolták.
A galvanizálás annyira nem a 21. századi hétköznapok része, hogy röviden leírom, miről van szó: fognak egy régi, kopott fémtárgyat, azt belehelyezik egy kádba, amiben sárgaréz, nikkel, vörösréz, vagy a javítandó tárgy anyagának megfelelő fémtáblák vannak. 1,5-2 voltos áramot vezetnek a kádba, aminek hatására a lemezekből kiválnak a részecskék és bevonják a behelyezett tárgyat. Ez lehet akármi: kilincs, fogantyú, lámpa, de Hetényi Péter néha szórakozásból fémmel von be gyermekcipőt, vagy egy megszáradt skorpiót. Az ilyesmit komoly előkészületek után napokig kell a kádban hagyni, míg egy hagyományos fémtárggyal 10-20 perc alatt végeznek.
Vagyis végeztek. Január óta ugyanis nem galvanizálhatnak tovább, egy több mint fél évszázados sztorinak szakadt vége a szigorúbb előírások és a házban lakók miatt. Hetényi úr elmeséli, hogy már vagy húsz éve próbálták bezáratni kis üzemét az első emeletiek mérgező gőzökre, halálos vegyi anyagokra hivatkozva, de harcolt a galvanizálóért, ahogy apjai is annak idején, amikor megszólták a maszekolás miatt. Újabb és újabb vizsgálatokkal bizonyította, hogy nem veszélyes a lakókra a munkája, ám végül tavaly olyan szigorú tanúsítványokat kértek tőle, hogy a dokumentációhoz szükséges vizsgálatok árát nem tudta volna már kifizetni. Így inkább lezárta a galvanizáló részleget: belátta, hogy nem harcolhat tovább, ha meg is szerzi a dokumentációt, a belvárosból előbb-utóbb akkor is mennie kell.
Nem jártak jobban a többiek sem, tavaly öt városi galvanizálót zártak be, akadt köztük harmadik generációs családi vállalkozás is a Nagydiófa utcában. Most már csak ketten foglalkoznak ilyesmivel: működik egy műhely egy nagyobb ipartelepen a Soroksári úton, és egy kisebb a belvárosban, de az védettséget élvez, mert ott készülnek a honvédségnek, a lovas rendőrségnek a kardok, sőt, még az a díszkard is a kis műhelyben született, amit Putyinnak adtak ajándékba. Pótolhatatlan, ezért nem zárhat be. A többinek viszont menniük kellett.
Hetényi egyébként szívesen költözne ipari parkba, szerinte is inkább odavaló ez a munka, de a szigorú ipari parki előírások miatt 30-40 millió forintba kerülne a költözés, annyit meg sosem termelne ki a műhely. Így a régi szakmák halálra vannak ítélve: a különféle hatósági előírásoknak csak nagyon drágán lehet megfelelni, miközben pénz alig van bennük.
A csúcson hatan dolgoztak a műhelyben, Hetényi úr édesapja, anyukája, keresztapja, két szakmunkás és egy inas, majd ő maga is. Voltak süketnéma csiszolók is: "Nem hallottak, nem tudtak beszélni, nekik a kezükbe volt az érzék. Megtanultam a jelbeszédet, ha kellett, mutogatva káromkodtam velük, de nem nagyon kellett, mert csodálatosan dolgoztak".
Ma már csak ketten vannak a félig lezárt műhelyben. A csiszoláshoz egy gép is elég, amellett ülnek és dolgoznak.
Megkérdezem, mi a jó ebben a szakmában. "A változatosság" - mondja Hetényi úr. Annyiféle tárggyal találkoztak: dolgoztak fogorvosi műszerekkel, krómoztak nőgyógyászati eszközöket, a cigányzenekar hangszereit, a brácsa lábát, vagy a furulya fejét, és Magyarország legrégebbi csillárkészítő dinasztiájával, az 1901 óta dolgozó Grünbergerékkel közösen alkották meg az Operettszínház csillárját.
De Hetényi úr nem bánkódik. Sajnálja a régi szakmáját, szerette csinálni, de most csiszol, és azt is élvezi. Elővesz egy ezüstpoharat és néhány perc alatt rutinos mozdulatokkal fényesre csiszolja. Ebben a munkában is megtalálja az örömöt: azt, ahogy széppé válnak az elhasznált tárgyak.
Hetényi úr lánya egészségügyi területen helyezkedett el, de nagyon szeretné átadni a tudását. "Ha fiúunokám lesz, biztosan megtanítom arra, amit tudok. Még mindig van értelme ennek a munkámnak. Rozsda mindig is volt, és amíg lesz oxidáció, van miért dolgozni. Nagyon szomorú lennék, ha velem együtt kihalna ez a szakma."
