Annyira megnyílt az ÉS a Kempinskiben, hogy én például rögtön három meghívót kaptam rá. Egyet most hétfőre, azzal csábítottak, hogy aznap működik először az étterem, annál igazibb megnyitó nem van. Aztán nem sokkal később meghívtak múlt péntekre, ugyanoda, Blog.hu partira, így vált pillanatok alatt komolytalanná a legigazibb hétfői megnyitó. Aztán amikor igent mondtam a bulira, befutott egy harmadik meghívó is, péntek délre. Ekkor már szédültem, és kiszálltam a hullámvasútból. Jó lesz az péntek este is.
A hely mögött az a Zsiday Roy áll, aki már három éttermet üzemeltet a várban, a 21-et, a Pest-Budát és a Pierrot-t, és ő nyitotta tavaly szeptemberben a Spílert is a Gozsdu udvarban. Akkor még igazából poénnak szántam, de azzal zártam a cikket, hogy szerintem Roy házról-házra haladva meghódítja majd Buda után Pestet is, és tessék, kinek lett megint igaza: itt a második hely. Egyébként ha már nagyzási hóbortnál tartunk, Roy következő projektje egy újabb étterem lesz a várban, gondolom három hely nem elég, addig nem nyugszik meg, amíg nem lesz az övé utolsó kis lángosos is.
Na de ÉS. Nézzétek csak meg a képeket, ez a hely ugyanúgy ki van találva, mint a Spíler, ez is a nemzetközi trendek és a hazai motívumok aranymetszésében található (ennek így nem feltétlenül van értelme). Jók a csempékre festett állatok, jók a bútorok, a színek, nemcsak Fender Csaba remek képein néz ki így a hely, hanem a valóságban is:
Tök jó, hogy van a magyar halakra építő Halkakas, de azért ezek mégiscsak tengeri halak:
A TheBigFish ott van az Oktogon mellett, és azok üzemeltetik, akik a budaörsi halpiacot is. Így biztosítva van a remek alapanyag, és a jó halas étel, mint a jó steak is, 95 százalékban az alapanyagról szól. A maradék 5 százalék csak annyi, hogy a szakács nem rontja el, amit készen kapott.
Aztán Dzsidzsi Csekey írt a helyről, és mindenféle katasztrófákról számolt be, hiányos kínálatról, íztelen halakról, el is vette egy időre a kedvem a kísérletezéstől. Abban bíztam, hogy a problémák nagy része kinőhető, és néhány héttel később már jobb lesz a helyzet, úgyhogy végül csak most szombaton próbáltuk ki a TheBigFish-t.
Rég jelentkezett utoljára a sorozat, de ez nem jelenti, hogy elfelejtettem volna a küldetést: megkeresni a legjobb budapesti szusit. A tökéletes falatot azoktól, akik a tökéletes falat létrehozására törekednek. Több helyen is próbálkoztam az utóbbi időben, aminek a blogon nem volt nyoma, ugyanis egyik sem volt valami nagy élmény. Inkább hervasztó. Magasra tettem a lécet az elején Okuyamával, ezután pedig elkezdtem kevésbé ismert vagy dicsért helyeken kísérletezni. A sejtés beigazolódott: jó szusit nem kapni középszerű helyeken, véletlenül sem.
A szusi ugyanis kényes cucc. Látszólag apróságokon múlik: melyik rizst vásárolod meg, hogyan bánsz vele főzés során/után, milyen szusiecetet használsz, hol veszed a halat, hogyan vágod fel, milyen mozdulatokkal formázod meg a nigrit. Ezek azonban csak látszólag apróságok, valójában ezeken múlik, hogy a szusiból középszerű halas rizsfalatkák lesznek, vagy valami katarzisféleséget okozó tökéletes alkotások jönnek létre. Ha csak az előbbit kóstoltam volna, egyáltalán nem is szeretném a szusit, és ugyanolyan értelmetlen sznobériának gondolnám, mint az ismerőseim nagy része.
Akik rendszeresen olvassák a blogot, azoknak feltűnhetett, hogy Csaba már írt a Bambuszligetről korábban. Ez azonban nem vette el a kedvemet, hogy én is írjak az élményről, ugyanis egész máshogy éltem meg a dolgot. Csaba ugyanis bevallottan nem tud rajongani a szusiért, szerinte van jó, meg rossz szusi, és egyébként a jó sem viszi el hihetetlen magasságokba, csak rendben van. Azt írta korábban, hogy a Bambuszliget szusija rendben van.
Én máshogy osztályozok, a szusiknál ugyanúgy megkülönböztetek a "jó" felett "nagy" és "emlékezetes" kategóriákat, mint a boroknál például. A jó, aminek a minőségével nincs baj, a "nagy" kategóriában a különleges gonddal elkészített, az egyensúlyra nagy hangsúlyt fektetett, vastag élményt adó példányok kerülnek, "emlékezetes" pedig az, aminek az íze évek múlva is bevillan, annyira tökéletes.
Első pillantásra nem nagy a különbség. Ez is hal rizzsel, meg az is. Ez is vörösbor, meg az is. A különbség viszont csak első pillantásra árnyalatnyi, a tökéletesítés rengeteg munkával, odafigyeléssel jár, és ha ezzel elérik, hogy a hümmögés helyett becsukd a szemed, miután a falatot szétrágtad, akkor megérte. Mert az már nem kis eredmény.
Hát én így jártam a Bambuszligetben is. Megvolt a tökéletesfalat-élményem. És nem is csak egy, hanem egy egész hajónyi.
Eljutott hozzám nemrég egy weboldal linkje, amin virtuális túrát ígérnek a készülő Várkert Bazárban. Egy ideig nem tudtam vele mit kezdeni, mert Macen dolgozom, az oldal pedig egy Windows-programot akart futtatni, de aztán összeszedtem a bátorságomat, és a megérdemelt, ilyenkor szokásos megjegyzéseket bezsebelve kölcsönkértem Évi Asus laptopját. Elkezdtem feltelepíteni a programot, közben utánanéztem, mi is ez.
Biztos van, akinek nem számít újdonságnak a Real5D neve, nekem utána kellett néznem. Kiderült, egy nagy reményű magyar cég van mögötte, Faragó Dániel és Faragó Balázs testvérek, akik a Szilícium-völgyet célozták be ötletükkel. Meg is nyertek vele egy startup versenyt, jött egy 1,2 millió dolláros tőkeinjekció, és jelenleg ezt próbálják meg okosan felhasználni.
Az ötlet az volt, hogy egy felhasználók által bejárható 3D-s modellt hozzanak létre, egy virtuális teret, ahol mondjuk egy svéd tervező találkozik a tokiói megrendelővel, megmutatja a látványterveket, pontosabban együtt sétálnak, beszélgetnek magában a tervben, a terv 3D-s modelljében.
Egy ilyen modell megalkotására kérte fel a Közti is a Faragó testvéreket, próbaképpen egy kisebb terület létrehozását rendelték meg: a Várkert föld alatti terének egy részletét.
Elindítva az alkalmazást úgy sétálhatunk ebben a teremben, mint egy FPS játékban (a perspektíva olyan, mint a valóságban), bármilyen irányba nézhetünk, bármerre mozoghatunk, mintha a megvalósult tervben járnánk körbe (tipp: jobb egérgombot nyomva tartva körbenézhetünk, ha e mellé lenyomjuk a balt is, akkor sétálni kezd az avatarunk a térben).
Az egyik átjáróban, nem messze a felvonótól megtalálhatunk egy Potzner Ferenc nevű robot-avatart (ő a Várkert a felelős tervezője), akire rákattintva egy vezetett túrán vehetünk részt, egy előre feltöltött előadást, az ő tolmácsolásában. Ekkor a figuránk őt követi, passzívan, arra néz, amerre ő mutat, és halljuk a tervező kissé bizonytalan hangját, ahogy bemutatja az előttünk lévő teret.
Viszonylag kicsi a bejárható rész, szívesen használtam volna például a felvonót, hogy feljussak a neoreneszánsz sétaparkba, de nem találtam hívógombot. Ekkor még nem tudtam, hogy egyáltalán nem csináltam hülyeséget, a Real5D-ben liftezni, sőt siklórepülőzni is lehet.
Megkerestem a tulajdonosokat, Dánielt San Franciscóban értem el Skype-on. Javasolta, hogy találkozzunk inkább a Várkert Bazárban, ott könnyebben meg tudja mutatni a dolgokat, és bármennyire furán is hangzott ez a kérés, belementem. Elindítottam újra a programot, és pár másodpercen belül meg is láttam Dániel avatarját, amint felém közelít. Ahogy közelített, egyre hangosabban hallottam a beszédét, ahogy elmondta, hol mit látok. Néha az avatar elővett egy lézer pointert, úgy mutogatta meg az egyes részleteket, vagy épp átnyújtott egy pdf-et, amin tudta prezentálni a program működését.
Nemsokára megérkezett Balázs is, így már hárman beszélgettünk a Várkert Bazár kertje alatt. Kiderült, ők sem tudják, hogy lesz-e folytatása a Köztivel való megállapodásnak, és elkészül-e a teljes terv ilyen 3D-s (bocsánat, 5D-s) formában. Belőlem meg persze előtört az játékőrült, és elképzeltem, milyen lenne, ha a budapesti építkezéseket előre mindenki bejárhatná egy ilyen program segítségével, így a néhány beállított perspektívából elkészített 3D-s látványtervek helyett onnan néznénk meg az épületeket, ahonnan akarjuk. Sőt változtathatunk is rajta: mi cserélgethetjük ugyanis a textúrákat, aszerint, hogy melyik tetszik nekünk a legjobban. Ha akarjuk fa borítást kaphat egy felület, ha akarjuk, nyers tégla marad.
Noha a Várkert alatti terem a méretei és üressége miatt elnagyolnak látszik, a Real5D-vel egészen részletgazdag irodákat, belső tereket tudnak létrehozni, olyan minőségű textúrákkal, mint a kész látványterveken (itt lehet megnézni a korábbi munkákat). Megkérdeztem, tudnak-e külső tereket is létrehozni, mondjuk megnézhetnénk-e így egy Új Főutca vagy Széll Kálmán tér terveit. Persze, mondta Dániel, és rögtön meghívott San Franciscóba, egy másik projekthez, ami egy sokkal nagyobb városrészt érint.
Kezdjük az elején: a Mlinar olyan, mint a Lipóti, vagy a Fornetti. Ez nem egy apró kézműves pékség, ahol a dédnagyapád világháborús könnyeivel nevelgeti a búzát, a nagyapád a megmaradt fogaival gyűjti be a kalászt, az apád két tenyere közt morzsolja a lisztet, te meg egy tizenharmadik századi kemencébe tolod be az ősi recept alapján dagasztott tésztát.
