Ahhoz képest, hogy ez gyakorlatilag az egyik rémálmom, elég gyakran előfordul velem. Kis társaságban - jelen esetben ketten - bemegyünk egy étterembe, gyanútlanul kirendeljük a sört, bort, aztán tíz perc múlva elkezdenek hangolni mögöttem a zenészek, tizenöt perc múlva pedig hiába lettél volna csak egyetlen logikai lépésre az univerzum megértésétől, a felcsendülő magyar nóta hatására a környező térben vákuum keletkezik, ami minden értelmes gondolatot kiszív a fejből.

Ülök, értetlenül nézünk magunk elé, megszólalok, de nem hallom a hangomat. Fejünket behúzzuk a vállaink közé, hátra-hátrasandítunk, hogy észrevettek-e, ijedt tekintetünket széles mosollyal és bólogatással jutalmazzák. Nincs menekvés.

Innen már csak idő kérdése, hogy odajöjjön a prímás, és megkérdezze, mit szeretnénk hallani. Ha megpróbálsz úgy tenni, mintha nem hallottad volna, nem segít, itt már gyakorlatilag elbuktál egy ezrest, ebbe jobb, ha azonnal beletörődsz (bár a tarifákat nem ismerem, a tapasztaltabbak javítsanak ki). Ha ezzel megvagy, máris határozottabbnak érzed magad, a markodban érzett, háromba hajtott papír biztonságával kérhetsz zenét.

Mivel hallottam, hogy a zenészek korábban már játszottak Ennio Morricone filmzenét, bemondtam egy Cinema Paradisót. Sikerült mellétrafálnom a nyilván több százas repertoárnak, sajnálattal mondta a prímás, hogy azt sajnos még nem játszották. De helyette..., persze, mondom, bármi jó lesz.

Ezután szünetet tartottak, a beszélgetés újra beindult, de tíz perc múlva a hátam mögött felcsendült ez:

Kimentek hátra, youtube-on vagy valahol meghallgatták a muzsikát, visszajöttek, eljátszották. És szerintem ha legközelebb más kéri, le tudják majd játszani. Hozzátettem valamit az egyetemes jóhoz.

És megszűnnek a rémálmaim. Felkészülök néhány Cinema Paradisónál ritkább darab nevéből, és legközelebb ilyen helyzetben azt mondom be. Ha mások is a halászkert zenészei után csinálják, meg is érdemlik a jattot.

A tegnapi nap sejtésem szerint egy kozmikus álomnap volt, az összes ismerősöm arról számolt be, hogy ólomnehezek a szempillái, és létezni sincs elég ereje. A kozmikus álomnapokról nekünk nem szólnak, lévén hogy a bolygónk eléggé külteleknek számít a galaxisban, meg amúgy is eléggé apatikusak vagyunk, nem foglalkozunk mi az ilyesmikkel.

Egy ilyen nap szigorú menetrendet felállítani majdhogynem behajthatatlan. Tehát amikor mi elhatároztuk Csabával, hogy hétre elmegyünk a Szépművészetibe a Freywille ékszerbemutatóra, majd megtekintjük a Gustav Klimt és a bécsi szecesszió kezdetei című kiállítást, kilencre már a galériás negyedben leszünk, hogy a Műgyűjtők éjszakáján az összes galériát végigjárjuk, és még találkozzunk is valakivel, hogy egy interjút lenyomjunk, magasra tettük a lécet.

Piszok kemény műfaj ez, de valakinek erről is írnia kell.

Van az utcánkban egy hajléktalan. Hogy pontos legyek, sok hajléktalan él errefelé, egy azonban kitűnik a közülük, kitűnt. András februárban került utcára, a Ráday és a Kinizsi sarkán található Sparnál tavasz környékén bukkant fel először.

Feltűnő jelenség volt: rendezett vonásaival, tiszta beszédével, őszinte tekintetével egyszerűen nem illett bele abba az előítéletektől terhes képbe, ami a hajléktalanokról élt bennem. András küzdött, igyekezett megtartani valamit abból az életből, amit korábban élt.

Tegnap Zürichbe utaztam, reggel mentem, este jöttem, szóval egy laptopon, néhány hitelkártyán és egy fényképezőgépen kívül nem volt velem semmi. Ilyenkor többnyire zökkenőmentes a becsekkolás: legrosszabb esetben kapcsolatot kell teremtenem egy élő emberrel, aki pult mögül méricskéli a kézipoggyászom, aztán körülbelül öt perc után utamra enged.

Jobban szeretem, ha van jegyautomata a reptéren: ilyenkor nem kell kivárnom a kezelőig tartó nem ritkán 20-25 perces sort, könnyed mozdulattal eltáncolok a várakozó tömeg előtt, betolom a gépbe az útlevelem, kiválasztom, hogy melyik helyre akarok ülni, és már szaladok is tovább.

Tegnap azonban másként alakult. Még hétfő este felhívott az egyik kollégám, aki annyit repült már, hogy a távolságokat egymás mögé rakva akár a Napot is megjárhatta volna oda-vissza, következésképp platinafokozatú tag minden légitársaságnál, és azt javasolta, hogy hagyjam ki a reptéri sasszézást, és jelentkezzek be inkább online.

Eddig is tudtam, hogy van egy ilyen opció, de sosem éltem vele, például mert nincs otthon nyomtatóm, de G. megnyugtatott, hogy ilyesmire nincs is szükség. "Használd a mobil becsekkolást" - mondta, én meg úgy éreztem magam, mint Marty McFly, miután doki azt mondja neki, hogy "Utak? Ahová mi megyünk, ott nincs szükség utakra!" 

Éveken át elátkozott hely volt Budapest egyik fontos csomópontja, és bizonyos értelemben még ma is az, csak már hátat lehet fordítani neki: a közelmúltig az egész Kálvin egy feltúrt gödör volt, most már csak az Üllői út és a Lónyay közötti rész néz ki úgy a metróépítés miatt, mint Drezda a bombázás után, ha ellenkező irányba nézünk, csupa szépséget találunk.