Ahhoz képest, hogy ez gyakorlatilag az egyik rémálmom, elég gyakran előfordul velem. Kis társaságban - jelen esetben ketten - bemegyünk egy étterembe, gyanútlanul kirendeljük a sört, bort, aztán tíz perc múlva elkezdenek hangolni mögöttem a zenészek, tizenöt perc múlva pedig hiába lettél volna csak egyetlen logikai lépésre az univerzum megértésétől, a felcsendülő magyar nóta hatására a környező térben vákuum keletkezik, ami minden értelmes gondolatot kiszív a fejből.

Ülök, értetlenül nézünk magunk elé, megszólalok, de nem hallom a hangomat. Fejünket behúzzuk a vállaink közé, hátra-hátrasandítunk, hogy észrevettek-e, ijedt tekintetünket széles mosollyal és bólogatással jutalmazzák. Nincs menekvés.

Innen már csak idő kérdése, hogy odajöjjön a prímás, és megkérdezze, mit szeretnénk hallani. Ha megpróbálsz úgy tenni, mintha nem hallottad volna, nem segít, itt már gyakorlatilag elbuktál egy ezrest, ebbe jobb, ha azonnal beletörődsz (bár a tarifákat nem ismerem, a tapasztaltabbak javítsanak ki). Ha ezzel megvagy, máris határozottabbnak érzed magad, a markodban érzett, háromba hajtott papír biztonságával kérhetsz zenét.

Mivel hallottam, hogy a zenészek korábban már játszottak Ennio Morricone filmzenét, bemondtam egy Cinema Paradisót. Sikerült mellétrafálnom a nyilván több százas repertoárnak, sajnálattal mondta a prímás, hogy azt sajnos még nem játszották. De helyette..., persze, mondom, bármi jó lesz.

Ezután szünetet tartottak, a beszélgetés újra beindult, de tíz perc múlva a hátam mögött felcsendült ez:

Kimentek hátra, youtube-on vagy valahol meghallgatták a muzsikát, visszajöttek, eljátszották. És szerintem ha legközelebb más kéri, le tudják majd játszani. Hozzátettem valamit az egyetemes jóhoz.

És megszűnnek a rémálmaim. Felkészülök néhány Cinema Paradisónál ritkább darab nevéből, és legközelebb ilyen helyzetben azt mondom be. Ha mások is a halászkert zenészei után csinálják, meg is érdemlik a jattot.