Piszok kemény műfaj ez, de valakinek erről is írnia kell.

Van az utcánkban egy hajléktalan. Hogy pontos legyek, sok hajléktalan él errefelé, egy azonban kitűnik a közülük, kitűnt. András februárban került utcára, a Ráday és a Kinizsi sarkán található Sparnál tavasz környékén bukkant fel először.

Feltűnő jelenség volt: rendezett vonásaival, tiszta beszédével, őszinte tekintetével egyszerűen nem illett bele abba az előítéletektől terhes képbe, ami a hajléktalanokról élt bennem. András küzdött, igyekezett megtartani valamit abból az életből, amit korábban élt.

Két felesége volt, az egyikkel Ausztriában, a másikkal Győrben lakott, amikor elvált a másodiktól, lakás nélkül maradt. Állását elvesztette a válság miatt, idén tavasszal már másfél éve munkanélküli volt, pedig gépésztechnikusként korábban nem volt nehéz állást találnia. A válság közepén, lakás és munka nélkül azonban hamar az utcán találta magát, és ő is egyike lett a sok ezer budapesti hajléktalannak.

András bizonyos viselkedésformákhoz makacsul ragaszkodott. Például mindig frissen volt borotválva az arca. Nem ivott. Hajléktalan volt, de nem élt az utcán: vett magának egy sátrat, felverte egy közeli parkban, és oda járt aludni.

Talán ha öt napig koldult. Állt a bolt előtt szerényen, szinte bocsánatot kérve, úgy kérdezte, hogy tudnék-e adni neki pár forintot. Pár nap után mindenki tudta a környéken, hogy András a látszat ellenére hajléktalan, nem is ment oda többet senkihez: aki akar, ad neki, aki nem, nem.

Aztán ellopták a sátrát. Látszott, hogy ez nagyon megviselte, romlott kicsit az állapota, néha bort is lehetett látni nála. De nem adta fel: kitartóan ücsörgött a bolt előtt, gyűjtötte az aprót, aztán amikor összejött elég pénz, elment a Tescóba, és vett egy új sátrat. Pont olyat, mint a régi.

András határozottan jobban érezte magát, el tudta hitetni mindenkivel, még magával is, hogy rendezett életet él, bár napközben egyre gyakrabban futott oda a Rádayt és a parkot összekötő kis utcához, hogy megnézze, rendben van-e az otthona. Két hónapig bírta az apró kis sátor, aztán valakik szórakozásból összekaszabolták, és Andrásból végleg hajléktalant csináltak.

Azóta egyre rosszabb állapotban van: kevésbé rendezett, elvesztette a kapcsolatát a régi életével, nincs hová hazamenni, többet iszik, hosszú bajsza nőtt, a padon alszik takarók alatt. Kérdeztem tőle, hogy vesz-e új sátrat, csak lemondóan bólogatott. Minek? Látom rajta, hogyan lesz belőle napról-napra az a hajléktalan, aki mellett az idegenek elsietnek az utcán. Akire ha ránézünk, észre sem vesszük a koszos ruhák, meg a borosta mögött, aki biztos egy mihaszna alkoholista, egy here a társadalmon, aki megérdemelten van az utcán, és aki mindent csak magának köszönhet. Miközben átmegyünk az út túloldalára, biztosak vagyunk abban, hogy mi sosem kerülhetnénk hasonló helyzetbe, de Andrást látva már nem nyugtathatom tovább ezzel magamat. Nemcsak az önáltatás, hogy sosem lehet belőlünk hajléktalan, hanem az is, hogy ha utcára kerülnénk, megőriznénk a méltóságunk. Amíg fedél van a fejünk fölött, lószart sem tudunk ezekről a dolgokról.  

Andrásnak hála kicsit más szemmel nézek a többi hajléktalanra is, mert látom az utat, hogy ő honnan indult, hol tart most, és ha a kapualjakban fekvő, maguk alá vizelő emberekre nézek, látom azt is, meddig lehet eljutni. A folyamatot látva megértem, hogy akikre korábban megvetéssel néztem, hasonlóan kezdhették, mint András. Mint ahogy én is kezdeném.

A minap adtam Andrásnak kétszáz forintot, hálásan rám mosolygott, majd odanyújtotta nekem az almáját. "Fogadja el", erősködött, és addig nem engedett, amíg nem nyúltam a gyümölcsért. Beszélgettünk kicsit, télire menhelyre megy, mondta, de leginkább dolgozni szeretne a szakmájában, gépésztechnikusként, hogy legalább egy kis albérlete legyen, amit nem lehet ellopni, vagy szétkaszabolni.

Aki tud valamilyen munkát, rajtam keresztül, vagy a Ráday és a Kinizsi sarkán megtalálhatja Andrást. Ha már nem lehet mindenkit, jó lenne legalább azt az embert megállítani út közben, akit láttam elindulni.