A London Coffee Society a Dohány utcában van, és így fest:
Olyan, mintha Londonban lenne, gondolhatnánk, és ezt megerősíti a rengeteg angol nyelvű felirat, étlap az ajtón, még a Facebook oldalukat is angolul viszik. A hírhedt budapesti brit turizmus volumene indokolja, hogy ilyen helyek legyenek, gondoltam mindig, amikor ránéztem, és úgy viselkedtem az intézménnyel kapcsolatban, ahogy az várható. Elkerültem. Nem nekem való, nem nekem szól.
Aztán valamelyik nap valami reggelizóhelyet kerestem a családomnak a környéken, és mivel velünk volt a kislányom, nem akartam már sokat gyalogolni innen, kész voltam mindenféle kompromisszumra. Benéztem ide is, és az asztalokat épp leszedő hölgy nagy, nyílt szemekkel nézett rám, hogy fáradjak be csak bátran. Nem is, először csak rám mosolygott, és a mosolyban volt benne a fenti kérdés. Csak aztán kérdezte meg, szóban. Nagyon kedvesen.
Kiderült, hogy nem nagyon van olyan szabad helyük, ahová leülhetnénk a picivel, így tovább kerestem. Viszont még aznap, délután, újra arra mentem, ezúttal egyedül, és beültem.
A fogadtatás ugyanaz volt, csak most már a másik barista is beszállt a halálosan profi kedvességbe. A nem profi kedvesség az, amikor az eladó természetéből fakadóan kedves személyiség. Ennek a csúcsra járatása mondjuk egy Bob Ross. A profi kedvesség, amikor az eladó tud egész nap őszintén kedves lenni, de azért ez valahol egy felvett póz. Ennek a csúcsra járatása az, amikor el is fogadod, meg is szereted magad ebben a szerepben, és belülről jön, tudva, hogy az üzletnek is ez tesz jót. Nem tudom, lehet-e érteni a különbséget.
Ezt láttam itt.
Kati és Peti ráadásul olyan elegánsak voltak így a ledolgozott nap vége felé, mint én nagyjából soha. Ropogott rajtuk a ruha, feszült a csokornyakkendő, simult a köpeny és a mellény.
A kávéjuk jó, értenek hozzá. Egyébként Londonban dolgoztak sokáig - mily meglepő -, és a hely tényleg egy kis London akar lenni Budapesten - mily meglepő. A hely kialakítása vagány, és minden szétszórtsága mellett elég jól kigondolt. Egy kávéval kikönyökölni az ablakba, nézni a Dohány forgalmát, egészen megszerettem a helyet, na.
Kértem egy céklás tortát is. Valami hiányzott belőle, így fogtam az asztalra kitett vörösborsot, és őröltem picit a tetejére. Ejha, gondoltam, ez rohadt jó lett. Odamentem hozzájuk, és elmondtam nekik az újításomat, meg azt is, hogy ezzel a recepttel vagyonokat kereshetnek, mert ütős lett.
Kedvesek voltak.
Mosolyogtak.
Bólogattak és egyetértettek.
Egy szavamat sem hitték. Azt hitték, lökött vagyok.
Szóval több mint négy éve, hogy kitaláltam és elindítottam a Város Hőse jótékonysági projektet, amit azóta is igyekeztünk kézben tartani és üzemeltetni Ádámmal és aminek a célja a kezdetek óta ugyanaz: a segítségetekkel pénzt juttatni az éhező gyermekekhez úgy, hogy közben ti, a támogatók kedvezménnyel tudjatok fogyasztani számos budapesti étteremben.
Ez volt az alapötlet és nagyban is ezt csináltuk meg, csak miközben végig szerelmesek voltunk a koncepcióba, a háttérben folyamatosan küzdöttünk a nehézségekkel:
a Gyermekétkeztetési Alapítvány regisztrációs felülete szinte egy percig sem működött jól, folyton kidobta a regisztrált támogatókat
a Gyermekétkeztetési Alapítvány fizetési rendszere is komoly terhet rótt a projektre, állandó volt a rendszer hibájából fakadó támogatóvesztés
a partneréttermek a legjobb szándékunk ellenére sem tudtak sokszor arról, hogy ők partnerek (ez van, ha hetente új alkalmazottakat kell felvenned)
Mindezeken túl volt egy rakás, nagyívű elképzelésünk, amik közül egyet sem tudtunk megvalósítani, mert a napi szintű problémák megoldásával voltunk és vagyunk elfoglalva.
Szóval döntést hoztunk: a jelenlegi formájában lelőjük a Város Hősét, mert az semmilyen szempontból nem működőképes. A projekt teljes kezelését átveszem most saját hatáskörbe és egy rakás tehetséges ember segítségével elkészítünk mindent, hogy a dolog működjön: új appot, új regisztrációs és új fizetési rendszert, így nem külső cégekre és szolgáltatásokra leszünk bízva, ha valami elromlik (aztán soha meg nem javul). Ez egyébként bonyolultabb, mint elsőre látszik, mert rengeteg felületet és funkciót kell leprogramozni, plusz a jelek szerint még egy alapítványt is létre kell hozni, hogy a fizetési rendszer működőképes legyen, ha ezzel kapcsolatban valakinek van tapasztalata, kérem jelezze, jó ügyet szolgálna.
A reményeim szerint ősszel visszatér az új alapokra helyezett, jobban működő Város Hőse, amivel sokkal több rászorulónak fogunk majd tudni segíteni, de már nem az Egy nap a városban blogon, hanem valahol a Youtube csatornámon.
Köszönöm azoknak, akik eddig Hősök voltak, több ezer gyermeknek juttattunk el közös erőfeszítéssel élelmiszert, és aki jelenleg is támogató, annak is jó helyre megy a pénze, mert továbbra is a Gyermekétkeztetési Alapítványhoz fut be az összeg, akik élelmiszert vásárolnak belőle gyerekeknek.
De ha kész a 2.0-s rendszer, jelentkezem és közösen megmutatjuk, milyen sokat tudunk tenni a közösségünkért, ha minden működőképes és olajozottan működik.
A delikátok, amiket nevezhetnénk feinkostoknak is, ha még emlékeznénk a korábban Magyarországon is elterjedtebb elnevezésre, vagyis a magas minőségű árukat felsorakoztató kisboltok szerencsére egyre több helyen bukkannak fel a városban. Az ilyen helyeken nem azon kell gondolkozni, hogy mely termékek nem rosszak, hanem hogy a néhány jóból melyiket próbáld most ki.
Ezek felbukkanási esélye megsokszorozódik a Lipótváros - Újlipótváros vonalon, máshol ritkábban találkozhatunk ilyenekkel, és vannak olyan részei a városnak, ahol egyenesen kuriózumnak számítanak. Mégis megjelennnek: ilyen a Wekerlén található Másik bolt, ami annak ellenére tapadt meg a városrész közepén, hogy egy bizonyos tekintetben nem kifejezetten oda való, vagy amit most találtam, az Erzsébet királyné és Nagy Lajos király útja sarkán található Essence. Ami egy deli és egy kávézó szerelemgyereke.
A hosszúkás üzlet első része kávézó: jó kávét főznek, szendvicseket, croissant-okat árulnak (fagyasztva veszik, itt melegítik fel), és elég jó süteményeket, tortákat is szereztek, hogy teljes legyen az élmény. Hátul, a bolt végében egy viszonylag szűk kínálattal borok (nagyrészt az üzlet tulajdonosának borászata és más ismerősök), olívaolajok (Igaziolíva termékei, csak amit épp én vettem, az 30-40%-kal drágábban), meg mindenféle egyéb élelmiszer.
Persze, mondhatjátok, Zugló. De ez csak egy szó, számtalan különböző árnyalattal, és ez a sarok nem tartozik oda, ahol mindenáron literjét 10 ezer forintért adó olívaolajat, 3500 forintos rozét és hasonlóan drága, érlelt sajtokat és sonkákat vásárolnának nap mint nap a tömegek. Legalábbis annyian, hogy egy ilyen bolt garantáltan fennmaradjon. Ki is fordult pár vásárló az árak láttán, amíg ott voltam.
Én persze nem lepődtem meg az árakon. Azon viszont igen, hogy grillsajtos szendvics néven mit hoztak ki elém egy laza reggelire. Egy csodás deszkát, nem várt figyelmességekkel:
Túl jó volt. Ezt úgy értsétek, hogy túl sok ízletes, jó minőségű cuccot, fűszert, olajat, ízt pakoltak bele, ezért úgy tobzódtak ezek összevissza a számban, hogy nem adtak egységes képet. A kevesebb több lett volna, mondom ezt úgy, hogy kifogástalan a minőség. Csodás reggeli.
A kávé is remek, és nem bírtam ki, hogy egy somlóit is ki ne kérjek. A cukrász bátorsága megdöbbentett: a somlói alig volt édes, nem cukorral, hanem jó csokival, vaníliával, helyben készült tejszínhabbal állt össze a desszert.
Vásároltam egy “spontán erjedt” rozét, valószínűleg azt jelenti a felirat, hogy nem használtak fajélesztőt, hanem ami a bor körül a levegőben volt, az erjesztett. Jófajta kékfrankos rozé ez, kétségtelen.
Ami meglepett, az a magyar készítésű REX ketchup. Hát ez valami félelmetesen jó, emberek. Fűszeres, tömény, tehát nem paradicsomszósz, de azért látszanak benne a rostok. Azóta rákaptam arra, hogy ketchupos kenyeret egyek, semmi más nem kell az élményhez. Persze nem csak itt lehet kapni ilyet, csak én itt találkoztam vele először.
Egy spanyol, karakteres, korai szüretelésű olívaolajat is vettem. A boltban egyébként kóstolni is lehet olajat, tehát ahogy egy jobb olajlelőhelyen illik, itt is tudjuk, mit veszünk. Hazaérve csodálkozva vettem észre, hogy 2017-es szüretelésű a cucc, és egy hónap múlva lejár - az ilyet olcsóbban lehet kapni általában -, ami lehet, hogy az ízén nem érződik, mert tényleg nem volt baja, de furcsálltam egy vadiúj bolt esetében a figyelmetlenséget, hiszen ők eleve így vásárolták meg. Facebookon rákérdeztem, azt írták, vigyem vissza, és kicserélik.
A személyzet egyébként kábé a hihetetlen kategória: felkészültek, profik és kedvesek. Az üzletvezető egyébként Czinege Tamás, aki a Gasztro-Hack rendezvényekről ismerhetünk. A bolt előtt ácsorgó szmóker szerintem ugyanaz, mint ami az oldal Bemutatkozunk lapja tetején látható, Tamással egyetemben.
A delikát mindenképpen üdítő jelenség ott, ahol áll, várható, hogy sokan odaszoknak. Hiszen ez egy kényelmes, jó kávézó, elégséges ülőhellyel, teraszrésszel - ami mellett mondjuk csúcsidőben a Nagykörút forgalma pöfög el -, ahol vehetünk otthonra pár felnőtt jutalomfalatot. Az árképzés az ötödik kerületet idézi, de végül is: ez Zugló, nem?
A Várban, a Nemzeti Galériában látogatható augusztus 25-ig a Minden múlt a múltam című kiállítás. Érdekessége, hogy a kiállított fotók mindegyike elérhető a Fortepan.hu oldalon, és mégis, tátott szájjal sétáltam végig a termeken, a elképzelhető legnagyobb “kiállításizgalomban”.
A történelem nekem sosem az volt, amit tanítottak, hanem amit kihagytak a tanárjaim. Na jó, borzalmasan rossz történelemtanárjaim voltak, ez tény. Nekem a legizglamasabb történelemkönyvem Budapestről Létay Miklós: Az utca népe Pest-Budán című kiadása, amiben azt próbálják meg leírni, hogy milyen hangokat hallhattunk, ha végigmentünk a rakparton 1848 és 1914 között. Na, attól a hideg iráz még mindig.
A Fortepan képei is pont ezt, a hétköznapi életet mutatja be, lévén a hétköznapi, utcai vagy négy fal között bújó emberi sorsok portréi. Amatőr és profi fotósok munkái, nagyjából 110 ezer, amiből 200-at válogattak ki egy kiállításra. Feljavították, kinyomtatták, kitették a falra. Mellé tettek még 18 háttérsztorit, valamint rendszerezték a képeket úgy, hogy először gyerekeket, aztán fiatalokat, felnőtteket, majd időseket láthatunk, mindenféle korokból, 1990 előtt.
A képek egy része portré-szerű, tehát a hétköznapi embereket leshetjük meg. Sokszor egymás mellé kerül egy 50-80 éves ugrás, ilyenkor láthatjuk, mennyire mások voltak az arcok ekkor meg akkor. Vagy nem is annyira? Mindenre láthatunk példákat, a mostanitól nagyon eltérő, és a maival nagyon is megegyező arckifejezésekre, beégett ráncirányokra.
Más képeken megpróbáljuk kitalálni, mi történik. Nem sok segítséget kapunk, hacsak nem segít egy történész. Görgetik a hordót. De kik, és hová, és miért? Ott nézzük a képet, és gondolkozunk. Emlékszem, amikor az Örkény Istvánná átvedlett Mácsai Pál mesélte, hogy 1946-ban, amikor visszatért a hadifogságból, az Oktogonnál lerobbant egy kocsi, amit az utca népe együttes erővel tolt meg. Ilyen korábban elképzelhetetlen volt, mondta. Ezért is lehet lényeges egy sima kocsi-tolás is.
A tisztes jólét és a nyomor, váltakozó ütemben. Emberek és sorsok, kendőzetlenül.
A Fortepan.hu akkora, hogy nem lehet befogadni. Keresni lehet rajta, elidőzni jó benne. De ez a kiállítás legalább annyira egy megtestesülése a digitális albumnak, amennyire egy egészséges, és befogadható szelete. Ha minden elérhető, akkor semmi sem. Az információ korában a kézzel válogatott, kurátori munkák nagyon fontosak, mert emberi léptékre hozzák az élményt, és nem veszünk el a tengerben.
Miközben ott van előttünk a történelem, úgy, mintha csak időgéppel pottyannánk le akkor és ott, és azt látnánk magunk körül, amit a fotós látott.
A kiállítás végére tartogatnak még egy elég fontos válogatást, tartogassuk erre is a figyelmünket: épületeket, embereket mutatnak, képpárokon. Előtte, utána. Ekkor, akkor. A képek közötti kontraszt sokkoló, izgalmas, vagy épp vicces. A kiállítás közepe táján pedig sztereofotókat nézhetünk meg, egy beépített lencsén keresztül. A fotók térbe emelkednek ki, Schoch Frigyes specialitása teljes pmpájában életre kel.
Megvásárolható a múzeumban a kiállítás könyv formájában, nagyon jó minőségben nyomtatva. A Librinél is előrendelhető, ott 6500 helyett 5200-ért. Azonnal beszereztem egyet, természetesen, az egyik kedvenc Budapest-könyvem lesz.
Az újfajta közösségi közlekedés alapvető megváltást hozhat a városoknak. Budapest is kiveszi a részét ebben, van itt telekocsi, Bubi, több elektromosautó-kölcsönző, elektromos robogó, amik mindegyike azt a célt szolgálja, hogy alapvetően kevesebb autó legyen az utakon, a zsúfolt városrészekben, anélkül, hogy menetrendeket meg bejárt útvonalakat kellene böngészni.
A modern közösségi közlekedésben járművet keresel, nem útvonalat és indulási időt. A modern közösségi közlekedésben kötöttebb bejárható területek vannak, de azon belül nagyobb a szabadság.
Ritkább csatlakozási lehetőség, szűkebb érvényességi terület vs. kötött menetrend és kötött útvonalak. Az új szemlélet szerint, miután megvan a jármű, a továbbiakban nagy szabadságunk a virtuális kerítésen belül, és úgy tűnik, hogy belvárosi közlekedésre ez a kompromisszum alkalmasabb.
A rendelkezésre álló járművek száma nyilvánvalóan növekszik, ha az üzlet beindul. Most pedig, hogy egy korlátozott területen elérhetőek a LIME elektromos rollerei, sorra bukkannak fel előttünk újabb és újabb példányok majd a rakparton, és később egyre több helyen a városban. A South Parknak volt egy erre vonatkozó epizódja, ami tökéletesen visszaadta azt az érzést, amit lehet most látni: már megint itt van egy!
A rajzfilmsorozat The Scoots részében az utcán ácsorgó, mozdulatlanul várakozó elektromos rollerek száma egyre csak nő az utcákon, az emberek pedig nagy természetességgel állnak fel rá, és mennek dolgukra. Valóban: az elektromos roller egy baromi jó városi haladási eszköz lehet, kis helyet foglal, nem is kell tudni hozzá biciklizni, nem kell megosztani a seggünk alatti párnát ezer másik emberrel, nem vizezi össze a nadrágunkat, parkolni egy álom. Aztán a rajzfilmben egyre csak szaporodnak a rollerek, senki nem tudja már, ki hozza őket, de apokaliptikus hangulat lesz úrrá a nemrollerezőkön, emiatt:
Így aztán nem csoda, hogy kíváncsi voltam, milyen a budapesti LIME rollere, ezért kipróbáltam.
Szűkebb tesztüzem
Először is le kell szögezni, hogy tesztüzem zajlik, vagyis a rollereket elvileg csak az alábbi területen használhatjuk, és találhatjuk meg:
Gyakorlatilag a rollerek nagy része egy átlagos hétköznap a területen kívül ácsorog. Az applikációban ugyan be van állítva egy tiltott zóna, és ha oda parkolsz, büntetést kaphatsz, valójában ez a terület kicsi, inkább a tesztelőknek szól.
Könnyű elkezdeni
Ahhoz, hogy használd a rollereket, le kell töltened a LIME appot. Érdemes beállítani a bankkártyánkat előre, mert ha az első bérlésnél tesszük ezt meg, akkor annak az idejét is hozzáadja a bérleti időhöz.
Ha ez megvan, az appban egy QR kód olvasóval lecsippantjuk a roller kormányán lévő kódot, és már mehetünk is. Ha végeztünk az utunkkal, egyszerűen otthagyjuk, ahol senkit nem zavar, a telefonunkon rányomunk a lezárást jelző gombra, és mehetünk dolgunkra. Az összeget levonják a bankszámlánkról.
Nem annyira olcsó
Papíron a roller bérlése első ránézésre nem drága, hiszen 250 forint az alapdíj egy kölcsönzésnél, és percenként 50 forint a használat. Így egy BKV jegy árából négy percet mehetünk, ami egy optimális 15 km/h-s tempónál egy kilométeres távot jelent. Nyilván ha ennél sokkal hosszabb távra megyünk, egyébként sem ezt választjuk.
Inkább érdemes összevetni a saját súlycsoportjával: az elektromos roller nálam valahol a Bubi és az elektromos autó között helyezkedik el.
A Bubi egy napra 500 forint, ezért cserébe fél órás távokra ingyen használható, nincs használati díj. Ez általában elég is. Ha nem napijegyben gondolkozunk, akkor éves bérlet váltásával havi 1000 forint a bérlet, és 30 perces etapokra így több költségünk nincs is.
Az elektromos autók állnak a legközelebb fizetési konstrukcióban a rollerekhez. Kisautónál egy havi díjat kell kifizetni, ami 990 forint (kábé mint a Bubi), és percenként még 65-66 forintot. Alig többet, mint a rollerért, mondjuk dugóban állva ez ugyanannyi. update: Az elektromos robogók percdíja meg 49 forint Budapesten, nincs havidíj, szóval ebből a szempontból még mindig az hangzik a legjobbnak.
Ha tehát négyszer bérelsz rollert egy hónapban, akkor az alapdíjad ugyanannyi, mint az autónál, ha többször, akkor több. A percdíj pedig kicsit kevesebb, mint az autósnak, ami viszont - ha nem dugóban állsz -, négy perc alatt nem egy kilométert, hanem annak két-háromszorosát is megteszi. Parkolni mondjuk nehezebb vele, és a stressz is több.
Nem annyira biztonságos
A rollereket elvileg bukósisakban kell használni. Ez nem véletlen, és te is rájössz, ha kipróbálod: egy percig sem éreztem komfortosnak a hajtást, fékezést. Ellököd magad, a jobb hüvelykujjaddal megnyomod a gázpecket, és elég jól ki is lősz, néhány másodperc alatt 20, tíz másodperc alatt akár 25 kilométer per órás sebességgel. A fék a bal oldalon van, de nem könnyű meghúzni úgy, hogy közben biztonsággal fogod is a kormányt. Ritkán érzem, hogy nagyon kellene, de itt tényleg bukósisak után kiáltottam, és féltettem a gyalogosokat magam előtt.
A tesztüzem jellemzően bicikliutas helyeken, meg a budai rakparton van, utóbbinál osztatlan közös téren sétálnak a gyalogosok, a biciklik és a rollerek. Én a bicajt biztonságosabbnak érzem, de még a Segway-t is, amit egy ösztönös hátradőléssel megáll, mint ezt a rollert. Ezért is tiltják ki egyre több helyen a járdákról, még Budapest egyes részein is.
Verdikt
A nem annyira olcsó, nem annyira biztonságos e-rollerek mégiscsak nagy népszerűségre számíthatnak, mégpedig a használat minden egyéb szempontjának pehelykönnyűsége miatt. Nincs gond a regisztrálással, mint a Bubi esetében, nincs félelem a károkozás miatt, mint a drága elektromos autóknál, a parkolási és dugóprobléma meg teljesen el van felejtve. Úgyhogy bármit is csinálunk, úgy járunk hamarosan, mint a South Parkban, hogy a járdán kerülgetjük majd az otthagyott paripákat, és úgy kell visszautasítanunk a használatát, mint a szupersop-kártyának, hogy kitartóan, és következetesen nemet mondunk.
