Nagyon érdekes, ahogyan a dolgok fejlődnek körülöttünk. És ahogy mi ezt észre sem vesszük.
Elültetsz egy fát a kertedben. Nap mint nap látod, ahogyan nő, fejlődik, és mégis lesz egy nap, amikor rácsodálkozol, hogy jé, milyen nagyra nőtt. Nem emlékszel ezek után másra, csak az ültetésre, és erre a rácsodálkozásra, a kettő közötti idő felett elsiklasz.
Mondok egy másik példát. Csabával 2008 óta írjuk az Appleblogot. Akkoriban kezdtük el, amikor még csak a második iPhone-ját dobra piacra az Apple. Akkoriban a cég ugyan már nem számított garázsvállalkozásnak, de még mindig egy szűkebb klubhoz tartozott, akinek almalogós cucca volt. Láttuk, hogy a telefonnal belenyúlt valamibe a cég: egyre komolyabb eladásokat produkáltak, egyre egyértelműbb lett, hogy új korszak köszönt a vállalatra.
Minden nap olvastuk az Apple-lel kapcsolatos híreket, követtünk minden eladási becslést, negyedéves jelentést, készítettünk grafikonokat, elemzéseket. Azonban néhány évvel később éppolyan tátott szájjal csodálkoztunk rá, mivé lett az Apple, mint az, aki egyáltalán nem érdeklődött iránta. A világ legértékesebb tőzsdei cége, akkora készpénzállománnyal, hogy országokat vásárolhatna. Mindezt amiatt a telefon miatt, amiből végül is nem is vettek olyan sokat. A sokkal kevésbé izgalmas utódaiból viszont annál többet, és hiába foglalkoztunk a számokkal: nem tudtuk felmérni, mekkora a különbség aközött, hogy valamiből 18 vagy 37 millióval vásárolnak többet egy negyedévben. Sorozatban, éveken keresztül. Sok ez is, sok az is.
Oké, kanyarodjunk vissza Budapesthez, mielőtt mindenki abbahagyja az olvasást. Hová akarok kilyukadni?
Budapest két területen is ott tart, mint az Apple a 2008 utáni néhány évben, és ha nem figyelünk oda, ugyanúgy lemaradunk a lényegről.
Az egyik ilyen terület a turizmus. Nagyon örültünk, amikor Jeremy Irons 2011-ben szépeket mondott Budapestről. Amikor ugyanebben az évben négy cikkben foglalkozott a New York Times a várossal. Hogy reklámokat forgattak, hogy egyre több brit és más nemzetiségű turista hányta járta végig a zsidónegyedet. Olyan lett bemenni a városba egy augusztusi estén, mintha nyaralnánk. A Széchenyi fürdőben mellettem két amerikai lány beszélgetett egymással, és egymás szavába vágtak, mennyi minden jó itt, hányféle élményt lehet szerezni minden utcasarkon. Nem csak a romkocsmákat, pedig ők csak azért jöttek: ezt adta a turizmusnak Magyarország. Mellette meg azt az izgalmas várost, aminek mi is ismerjük.
Ha azonban azt gondoljuk, hogy a folyamat itt megáll, tévedünk. Még csak most kezdődött.
Most márciusban 8,4 százalékkal több külföldi aludt nálunk szállókban, mint tavaly márciusban. Nem kavart nagy port a hír, pedig kellene. 8,4 százalék az sok. Az öt év alatt, változatlan emelkedés mellett majdnem pont 50 százalék. De a növekedés gyorsulni fog, ahogy Budapest a "titkos európai tipp" státuszból átlép a mainstream úti célok közé - ha átlép. A fővárosi szállodák kihasználtsága már most is nagyjából 70 százalékos, a szezonidőszakokban tele vannak a jobb helyek, és a szezon egyre inkább kitolódik a télen kívül minden évszakba. Úgy néz ki, anélkül válik nemzetközi sztárrá a város, hogy egyáltalán észrevennénk.
A Jeremy Irons nyilatkozat és a "turisták mindenhol" állapot között pedig fel sem fogunk majd semmit.
A másik ilyen terület a gasztronómia. Egy Michelin-csillag. Tűzijáték. Kettő. Pezsgőpukkanás. Három. Wow. Négy: pont eggyel több, mint tavaly. Aztán már nem is tudjuk pontosan, hogy négy vagy öt van (persze aztán utánanézünk, hogy már öt, de jó!). Meg persze a többi remek étterem, ami egyre magasabb minőségre törekszik. Aztán a streetfood, és a megfizethetőbb minőségi kajáldák felemelkedése. És persze most legutóbb Széll Tamás, aki a Bocuse d’Or-on, a legrangosabb szakácsversenyen Európa legjobbja lett. És mivel a világdöntő legjobb séfje is az európaiak közül került ki eddig valamennyi Bocuse d’Or-on, ez az eredmény túl is mutat a kontinensen.
Uj Péter egy remek cikkben arra szólít fel minket, hogy ne gondoljunk többet a győzelem mögé annál, mint amennyi valójában ott van. És igaza van, kár lenne a világhírű magyar konyháról vizionálni, azt azonban észre kell venni, hogy egy újabb fontos lépcsőfokot tettünk meg. A hazai gasztronómia olyan gyorsan fejlődik, hogy egyáltalán szemmel tartani is nagy kihívás annak, aki egyébként nem ezen a területen tevékenykedik.
Látva a fejlődés irányát és ütemét, annyi biztosan kijelenthető, hogy az a néhány év, amikor a gasztroforradalom szó mámorossá tett minket, amikor elkezdtünk tobzódni a finom falatokban, eltörpül majd a későbbi eredményekhez hasonlítva. És kíváncsi vagyok, mikor csodálkozunk majd rá, hogy jé, milyen kevésnek is tudtunk örülni egykor.
Van azonban egy jelenség, ami miatt aggódom, és ami tönkreteheti ezeket az erőfeszítéseket.
Mindkét, fent említett területen megfigyelhető ugyanis a kormányzat és holdudvarának új keletű, személyes érdeklődése. Egyre többször halljuk, hogy a kormánynak új elképzelése van a turizmusról, az ezekről szóló egyeztetéseken pedig a szakma jelenlegi zászlóvivői nem nagyon vesznek részt.
A Bocuse d’Or budapesti elődöntőjének szervezésében is egyre nagyobb szerepet vállalt az állam. Lassan kaptak észbe, de annál vehemensebben: egyre nagyobb összegeket toltak a versenybe. Lehet, hogy nemsokára ebben a ügyben is leülnek majd egyeztetni arról, hogyan kell megreformálni a hazai gasztronómiát.
Pedig nincs erre szüksége, egyik területnek sem. A turizmus nem a külföldön bevetett "fürdők városa" kampányok miatt lett keresett úti cél, hanem egy alulról jövő kezdeményezés után, amire a piaci résztvevők a saját érdekük szerint feleltek, jól. A gasztronómia nem azért tart itt, mert olyan színvonalas a szakácsoktatásunk - éppen annak ellenére jutott oda, ahová. Úgy tűnik, hogy minden várakozás ellenére sikerült kitermelnie a városnak, az országnak a sikert ezen a két területen, anélkül, hogy központi reformokon bárki törte volna a fejét.
Most pedig izgulhatunk, hogy mit is jelent a központosítás, mit is eredményez a kormány közeli családtagok, üzletemberek jelenléte ezeken a területeken. Vajon a szép, felfelé ívelő görbét, ami a saját erejéből jutott el oda, ahová, nem töri-e meg a beavatkozás, és nem zárja-e be a mostani, nyitott piacot azok előtt, akik maguk is kipróbálnák magukat egy új étterem nyitásával vagy egy új, romkocsma-kompatibilis ötlet megvalósításával? Vagy, ahogy a jelenleg is folyamatban lévő példa mutatja: a meglévő, jó helyek félhetnek-e attól, hogy tönkreteszik őket mondvacsinált okokra hivatkozva?
Éppen az segítette a turizmust és a gasztronómiát, hogy bárkinek _szabad_ volt megvalósítani a saját ötletét, ezáltal egy nagy üstben tényleg csak a legfinomabb falatok maradtak a lé tetején. A központosítás és a "majd mi megmutatjuk, hogy kell ezt" hozzáállás viszont félő, hogy pont ezt a jól kialakult, működő rendszert veri majd szét, és kezdhetjük ott, ahol tíz éve abbahagytuk.