Másfél éve írtam a Cafe Memories nevű kávézóról. A hely érdekessége, hogy a Mexikói úti kisföldalatti-végállomás mellett, a buszok takarásában, egy kis bódészerű üzletben nyitott, és mégis jó kávékat árultak. Akkora volt a kontraszt, hogy alig hittem el, tényleg létezik. 

Hogy miért? Mert miután láttunk egy rakás helyet bezárni amiatt, hogy csupán egy utcával a fősodor mellett nyitottak meg, a józan eszem azt diktálja, hogy a Hungária körúton, de még a Nagykörúton kívül is életveszély magas minőséget árulni. Akkor is, ha egyébként nagyon sokan rohangálnak itt le reggelenként a föld alá, majd onnan ki, esténként. Hiszen ők egyrészt sietnek (számukra minimum 30-40 perc a munkába eljutni), másrészt jellemzően nem rendelkeznek vastag pénztárcával. Így ha van egy kávézó, ahol 280 forint az espresso, mellette pedig egy delikát, ahol 100 forint a hasonló mennyiségben kínált kávé (ne nevezzük espressónak), akkor nagyobb valószínűséggel, nagyobb arányban választják az utóbbit.

Szóval az egész őrültségnek tűnt elsőre. Meg egy marha érdekes kísérletnek. Lehet-e fejleszteni egy olyan környék gasztronómiai színvonalát, amire általában minden gasztro-megmondóember csak legyintene? Megváltoztathatóak-e azok az emberek, akik jellemzően még nem ittak igazán jó kávét, és akiknek nem kérdés, hogy ha háromszoros árat kérnek valamiért, amit ugyanúgy kávénak hívnak, akkor egy "kösz, de nem"-mel hagyják el a boltot? Meg lehet-e állítani tíz percre a külvárosban élő, igényesebb, de épp munkába vagy haza siető embereket?

Másfél év után visszatértem a helyszínre, és szerencsém volt: épp ott találtam Csillát, az egyik tulajdonost. 

A hely jelentősen megváltozott azóta, hogy ott jártam. Az eleve szűkös helyiséget, amit keresztben vágott ketté a pult, átalakították: elforgatták a pultot, és hátul egy teraszt nyitottak, így aki belép, rögtön nem érzi magát megállítva, nem torpan meg, hanem szabadon nézelődhet, vagy leülhet a hátsó asztaloknál. Na, nem mintha itt valami Dunára néző kilátás lenne, a P+R parkoló autóit láthatjuk, de a háttérben szóló jazz-zenével, és a falra kiragasztott különleges kávés zacskókkal megbolondítva sikerült egy kis belvárost csempészni ide.

"Először úgy gondoltuk, hogy mi magunk is meg tudjuk építeni a hátsó terasz tetejét. De az első viharnál elfújta a szél, szó szerint" - árulja el Csilla. De más is változott, a kínálat bővült, egy nagy, fekete táblát már teleírtak a különféle kávékülönlegességekkel - persze akad bőven mindenféle ízesített és szirupos cucc is -, kikerült egy süteményes pult is, ahol jóképű torták mosolyognak ránk. 

A páros férfi tagja, Gábor ugyanis inkább a barista vonalon képzi magát, és a kávékra koncentrál, míg Csilla cukrásznak készül, és egy nap szeretné majd ő megtölteni az üvegfalú hűtőt.

Az egész nagyon úgy festett, hogy minden várakozás ellenére a hely bevált. Működik, bővül, új álmokat valósít meg. 

Csilla megerősítette a sejtésemet: egyre többen jönnek, amióta megnyitottak, és az eleinte leginkább ellenálló buszsofőröket is sikerült magukhoz csábítani a minőséggel. Munkásruhába öltözött és begombolt zakóban járó emberek is megállnak itt, a reggeli és esti csúcsforgalom között pedig távolabbi irodaházakból is járnak át a dolgozók, hogy az automaták által kínált borzalom helyett itt igyanak egy kávét. 

Miután fizettem, és a távozás előtt, a keresztkérdések özönétől már gyanakvó Csillának bemutatkoztam, a felismerés után egy már több helyen látott arckifejezést láttam. Kettős érzés önti el ilyenkor az embereket: egyszerre örülnek, hogy milyen sokan jöttek a poszt óta, és emlékeznek arra az átkozottul, pokolian, iszonyatosan kemény napra, ami utána jött.

"Az a nap volt a legkeményebb, amikor a posztot írtad rólunk. Én nem is tudtam róla, a vendégek mondták, de nem tudtam utánanézni, mert annyian jöttek, még vidékről is. Annyira felpörögtem, hogy amikor este hazamentem, nem tudtam leállni, és nekiálltam takarítani" - mondta nevetve Csilla. Persze ahogy máshol, úgy náluk is érvényes az állítás: nem a néhány napig híressé válás ténye dönti el, hogy sikeres lesz-e a hely, vagy nem. Kiszolgálhatsz egy nap ezer embert, de ha nem adsz olyat, amiért érdemes visszamenni, akkor valójában ezer embert veszítettél a potenciális vásárlói körödből. 

Gábornak és Csillának sikerült, és noha a külvárosi törzsvendégek közül sokan költöznek ki a városból, és tűnnek el örökre a kávézóból, újak is érkeznek. "Második hely nyitása nincs tervben?" - kérdezem a tulajdonost. "Majd ha beleszeretünk egy kiadó helyiségbe, de nem erőltetjük. De mindenképpen marad a külváros." 

Néhány éve az volt a feladat, hogy a minőségi kávé fogalmát a gasztronómiára fogékonyak között hintsék el, mára pedig megjelentek a 2.0-ás kávémisszonáriusok, akik a belvárosinál alacsonyabb áron, mégis jó kávékat mutatnak be, azoknak is, akik soha be nem tennék a lábukat egy ötödik kerületi kézműves kávézóba, mert úgy éreznék, nem az ő világuk.