Amikor öt éve elindult a blog, még nagyon úgy nézett ki, hogy csak mi, budapestiek tudjuk, mennyire jó hely a város, illetve még mi sem: pont azért kezdtük el felfedezni és bemutatni Budapest szerethető oldalát, hogy a depresszív szájhúzás dzsungelében a szeretet machetéjével utat vágva megmutassuk a lakóknak, hogy bőven van miért rajongani.

A közhangulat sokat változott az elmúlt években, velünk együtt azonban szerencsére a világ is felfedezte magának a várost, sőt, most már egyre zavarba ejtőbben és mohóbban lelkesedik érte.

2010-ben még messze elhomályosította Prága ragyogása Budapest halvány, omladozó szépségét, ahogy Jeremy Irons jellemezte a várost, ma meg ott tartunk, hogy Párizshoz és Londonhoz hasonlítanak minket, mi meg csak vakarjuk a fejünket.

Oké, fasza hely, de az egyenest meghosszabbítva néhány éven belül kikiáltják az Emberiség Fővárosának.

A mai poszt apropóját Joāo adta: a portugál srác elkezdett utazgatni a világban, kicsit úgy, mint Forrest Gump, aki csak kocogni indult, aztán nem bírta abbahagyni. Joāo eredetileg két hónapot akart a Balkánon tölteni, ehhez képest már több, mint fél éve utazik, mindenfelé eljut, most épp Észtországban jár.

Oké, ezzel a fél évvel és néhány országgal még nem lett ő az új Magellán, de egyrészt van azért összehasonlítási alapja, amikor legújabb posztjában arról ír, hogy Budapest valami hihetetlenül menő hely, másrészt meg az írásánál is fontosabbak a poszt alatti kommentek, amikből viszont egy tökéletesen azonosítható profil rajzolódik ki:

Budapest az új bezzegváros.

A blogger hét pontba szedi össze, hogy miért gondol jó szívvel arra a két hónapra, amit nálunk töltött, miért vágyik azóta is vissza hozzánk, miért pont hozzánk kötik a legmélyebb és legkedvesebb emlékek. Miért van honvágya, ha Budapestre gondol.

Ezek közt szerepel a csodálatos építészet, az alig néhány éve létrejött műfaj, a vasárnapi piac, a környék számos szép települése, a magyar konyha, hogy minden elérhető gyalog, és a néhány éve még szintén nem létező fantasztikus éjszakai élet. Szóval a régi és új Budapest is együtt, ebben a formában lett utánozhatatlanul vonzó a portugál srácnak.

De kezdd csak el olvasni a kommenteket és zavarba jössz: a világ minden pontjáról helyeselnek Joāonak, sőt, licitálnak rá. Steven Anderson hat hónapra jött 1989-ben és annyira beleszeretett a városba, hogy azóta is itt van. Mohamed Shawki átnézett hozzánk két hónapra 2005-ben, aztán hazament, de rájött, hogy nem bír Budapest nélkül élni, és ideköltözött. Marilia Ribeiro szintén nálunk ragadt. Laura néhány napot töltött itt, de azóta sem tért magához a romkocsma-fürdők-kaják okozta örömsokkból. Hanna konkrétan szerelmes az itt töltött öt nap után, Budapesten akar lakni, és alulértékeltnek tartja a várost:

Szerinte bőven van olyan jó hely, mint Párizs, vagy London.

Az ilyen dicséretek tök jók, de a teljes elfelejtettségből állapotából fura érzés néhány év alatt megérkezni a csúcsra. 

De a fejünket vakarva nézünk akkor is, amikor Joāo megjegyzi kommentben, hogy eddig tízből kilenc utazó Budapestet nevezte meg, amikor megkérdezte, hogy melyik a kedvenc Európai városa, például az ausztrálok.

Nyilván különféle szubjektív élmények váltották ki az időnként talán túlzottnak tűnő lelkesedést, de ha nem egyedi eseteket nézünk, hanem a Nagy Budapest Narratívát, akkor is azt látjuk, hogy kezdünk Európa élmezőnyébe kerülni.