•
2016 október 27.
Sorozatunkban a Város Hőse éttermeket mutatjuk be: ezekben jelentős kedvezménnyel fogyaszthatsz, ha támogatod legalább havi 3750 forinttal az éhező gyerekeket. Így a gyerekeknek élelem jut, te meg úgy segítettél, hogy a kedvezményekkel vissza is kaptad a befizetett összeget, tehát az nem került semmibe. Mindenki nyer.
Részletek a Város Hőséről itt.
És akkor következzen az étterem:
Összefoglalóvideó arról, hogy miért érdemes taggá válnod:
•
2016 október 26.
Emlékszem, hogy amikor a rendszerváltás után az óriásplakátok elkezdtek elszaporodni a városban, megijedtem a folyamat gyorsaságától. Nem a plakátoktól féltem, bár nyilván éreztem a figyelmet felkeltő ábrák utálatos, tekintetet vonzó hatását, amik akaratomon kívül fordították el a figyelmem. Én inkább attól tartottam, hogy ez még csak a kezdet. Egy sokkal rosszabb jövőképtől tartottam, amikor nemcsak a tekintetünk által befogott kép egy részét foglalják le a reklámok, hanem a fülünket is megtámadják a hirdetések. Attól féltem, hogy megjelennek a hangos, ordító plakátok is, amik a képes tartalmakkal egy időben próbálják meg felhívni a figyelmem, és én már sehová sem tudok menekülni ettől az őrülettől, csak az otthon biztonságába.
Nem így lett. Klapka hangos plakátján kívül nem sok fület célzó hirdetőtáblával találkoztam azóta, így szerencsére nem valósult meg a rémálmom.
Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez mindig is természetes volt. Vagyis hogy bármennyit is utazunk vissza az időben, soha nem találkozunk hangos hirdetésekkel, hiszen ez a rémség csak a reklámok piacának mai méreteivel vált valós veszéllyé. Ez viszont tévedés. Sőt. Az utca igencsak zajos hely volt az 1800-as évek második felében.
Finoman fogalmaztam. Egymásra licitálva ordítottak a hirdetések városszerte.
"Könyvek Budapestről" rovatunk új állomásában ezúttal Létay Miklós: Az utca népe Pest-Budán című könyvét mutatom be, amit 800 forintért vettem a Központi Antikváriumban. A könyv a történelemnek épp azzal a perspektívájával foglalkozik, amivel a történelemkönyvek már nem. Mert oké, hogy kiegyezés, meg reformprogram, meg Habsburgok, de milyen volt az átlagos ember élete? Milyen volt kimenni az utcára ekkoriban, mivel találkoznánk, ha kiszállnánk egy időgépből, és tennénk egy sétát a városban?
Egy kis történeti áttekintés után a könyv elég pontosan leírja az utcai árusokat, akik alapvetően meghatároznák ezt az időutazós élményt. Attól kezdve, hogy jellemzően honnan származtak, vagy a város melyik részén éltek, egészen odáig, hogy mit viseltek, és jellemzően milyen strófákat ordítottak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Minden árus egy szigorú kasztba tartozott, de ezt nem vallás vagy törvény írta elő, egyszerűen ez lett a szokás.
Tónavosz!
- kiáltották a vizesemberek,akik a Dunánál töltötték meg a puttonyaikat, és azokat szállították a házakba, hiszen akkor még nem volt vezetékes víz. Donau Wasser, dóna wass', tónavosz. Így korcsosult a német nyelv Budapesten. Emeletenként egy krajcár, plusz további krajcárok, ha a Kiskörút vonalán túl kellett menniük. A hivatásos dunavizesek férfiak voltak, legalábbis eleinte. Az 1880-as évektől ugyanis már kizárólag nők foglalkoztak a vízhordással. Lassan terjeszkedett a vízvezeték-hálózat, plusz a férfiak addigra már jobban jövedelmező állást is találhattak maguknak.
A korabeli újságok a tejárusokról még pontosabb képet rajzoltak:
A tejárusné vagy asszony vagy leány... Termetök közép, jóformán vaskos, arcok... többnyire szeplős... vörhönyegesek. Orra mindegyiknek (kevés kivétellel) egyenes és hegyes.
És így tovább. Úgy tűnik a leírásból, mintha minimum külön fajhoz tartoznának az egyes szakma képviselői, saját testképpel. Ennél még sokkal részletesebb a könyv, és pontosan leírja a tejárusok közti rangokat, az öltözködésüket, és azt, ahogyan az árut kínálták. Hangosan, persze.
Krumpli káft!
Káfni sond!
Két garas éles, egy garas, fényes!
Olaji!
Strókáuf!
Fénsztr mók!
A burgonyaárus, a homokárus, köszörűs, olajárus, szalmaárus, ablakos. Mindenki üvöltött, ahogy a torkán kifért. És hány ilyen volt még! A könyv felsorolja az összes kasztot, alkasztot, az árusított terméket vagy szolgáltatást. Néhány ismerős, mások egyáltalán nem.
Mit csinál például egy planétacédulás? Kártyalapokat árult, amin jóslatok voltak olvashatóak. A cédulát egy fehéregér, vagy papagáj, esetleg egy tengerimalac húzta ki. A szöveg minden esetben a következő sémát követte: jelenleg nehéz az életed, de a sorsod jobbra fordul. Reményárusok voltak, aki vett tőlük egy ilyen papírbaszt, pár hétig könnyebben vette az akadályokat.
Rajnepinte hü, fána flü! (It a lábaskötő, serpenyőfoltozó). Azaz, a drótos. Általában szlovákok voltak, később a cigányok vették át a mesterséget tőlük, miután a Felvidéket Csehszlovákiához csatolták.
Érzitek a kiáltásokból, micsoda nemzetközi légkörben zajlott a magyar történelem? Legyünk rá büszkék, mi az ő leszármazottaik is vagyunk.
•
2016 október 25.
Amikor a sci-fi írók megpróbálják bemutatni, milyen is lesz a jövő, vagy kitalálnak egy alternatív univerzumot, általában vesznek egy mindenki által ismert, modern civilizációs jelenséget, és megmutatják, mennyivel másként néz ki ugyanaz sok száz év múlva. Ha lesz még egyáltalán.
A Facebookot szerintem senki nem látta előre. Elég ártalmatlan dolognak tűnt addig, amíg nem kezdte el nagyjából mindenki használni, naponta órákat töltve a falon, és nem vált így a hírek terjedésének egyik elsődleges eszközévé, szűrőjévé. Mert ami hobbinak ártalmatlan, elsődleges eszköznek veszélyes lehet: a Facebook ma már egyre szeparáltabb csoportokat alkot, ismerősök és egymással egyetértő, hasonló gondolkozású emberek közösségeit, akik egyre kevesebbet hallják más hangját a magukén kívül. Ez pedig veszélyes, hiszen nekünk együtt kell élnünk, aminek elengedhetetlen feltétele a párbeszéd. Arra, hogy mit okoz ennek hiánya, senkinek sem kell példákat hoznom, elég szomorú, milyen indulatokkal teli országban, világban élünk ma.
Most tehát legyünk sci-fi írók. Tessék, találjuk ki, hogyan lehetne ezt jobban? Milyen bolygón átívelő közösségi oldalt tudnánk elképzelni, ami a Facebook káros hatásait ki tudná küszöbölni?
Először is lássuk, mit tud a Facebook, és miért nem alkalmas valódi közösségként kezelni hétmilliárd embert. Sőt, még csak hétezret sem nagyon.
Mi az oldal szervezőelve?
Az, hogy ki az ismerősünk.
Ki látja, amit posztolsz?
A ismerőseid közül azok, akik egyébként is rád figyelnek máskor is.
Miről posztolsz?
Hogy milyen hétköznapi dolgok történtek veled, vagy milyen jól érzed magad.
Kivel beszélgetsz a posztjaid alatt?
Ez egy még szűkebb réteg, azokkal, akikkel egyébként is gyakran érintkezel.
Miről szólnak a beszélgetések?
Akik megszólalnak, általában egyetértenek veled, így megerősítitek egymást. Ritkán vállaljuk a konfliktust.
Van tartalomszűrés?
Van, automatikus és egyedi is, ízlésnek és meggyőződésnek megfelelő.
Milyen a közösségi élet?
Mivel táborokba rendeződnek az emberek, hasonló vélemények erősítése zajlik a kommentekben, közéleti vagy politikai témában sok indulattal, érzelemmel. Egyre több kis csoport egyre zártabban lesz jelen.
Milyen hírcsatornák jelennek meg?
Egy idő után mindenki a saját ízlésének megfelelő lapok híreinek megosztását látja, sok esetben alacsony minőségű, kattintásvadász blogok és gyűjtőoldalak linkjét is megosztják.
Látható, hogy mi a baj. Egyrészt maga a közösségi oldal, másrészt te magad is szűkíted az általad elért emberek körét, ahogy egyre több embert ismersz meg, sőt ahogy egyre többen élünk a Földön, úgy figyelsz egyre kevesebb és kevesebb ember véleményére. Ezt a folyamatot segíti a Facebook. Szeparál. Kényelmes.
Oké, most nézzük meg, mik lehetnének a válaszok az egymás mellett élést jobban támogató világban?
Mi az oldal szervezőelve?
Egy olyan téma, ami mindenkit érdekel, és ami köré önszántukból gyűlnek az emberek. Ilyen például a humor.
Ki látja, amit posztolsz?
Bárki láthatja. Minél magasabbra értékeli a közösség a posztodat, annál többen látják.
Miről posztolsz?
Téged érdeklő, érintő jelenségekről, többnyire humorral, de a véleményedet kifejezve. A poszt lehet semmitmondó vicc, vagy akár egy HVG címlap szintű társadalmi tükör. De mindenképp egy alkotás.
Kivel beszélgetsz a posztjaid alatt?
Mindenkivel, aki látja, amit posztolsz, és van hozzáfűznivalója, véleménye.
Miről szólnak a beszélgetések?
Akik hozzászólnak a posztodhoz, a legritkább esetben értenek veled teljes mértékben egyet. Kiegészítik, cáfolják a poszt tartalmát, majd őket is kiegészítik, cáfolják mások, de a párbeszéd a konszenzus felé konvergál.
Van tartalomszűrés?
Nincs, egyedül azt kérheted, hogy a jobbnak értékelt posztokat láthasd.
Milyen a közösségi élet?
A sok millió felhasználó egy-egy, a közösséget érdeklő téma alatt összegyűlik, és összeadja a tudását. Ilyen mennyiségű ember beszélgetésénél minden esetben egy kollektív igazság keresése kerül előtérbe, a szélsőséges véleményeket gyorsan letörik, vagy ignorálják, ilyen eszméknek nincs táptalaja. Minél több ember beszélget, annál több nézet és tudás találkozik, és annál racionálisabb a beszélgetés iránya.
Milyen hírcsatornák jelennek meg?
Ha hírről posztolnál, az adott hír értelmezését kell posztolnod egy frappáns, rövid összefoglalóval, mémmel, tanulsággal, forrás nélkül. A poszt mögötti háttérinformációkat aztán úgyis pontosítja a közösség, ha érdemesnek találja.
Egy olyan közösségben, ahol van több százezer kutató orvos, nem fogod az esővíz rákkeltő hatását ecsetelni. Egy olyan közösségben, ahol van több százezer mérnök, nem fogod állítani, hogy megtaláltad az örökmozgót. Egy olyan közösségben, ahol minden náció mindenféle vallású és meggyőződésű képviselője összegyűlik, senkit nem pécézhetsz ki magadnak, azt állítva, hogy ő nem ér annyit, mint bárki más. Vagyis megpróbálhatod ezeket az önbecsapásokat, de gyorsan megbánod. Mert megszégyenítenek a nálad nagyobb tudással rendelkezők.
Ilyen az, amikor összeadódik a tudás. Az Egy nap a városban blog csak néhány tízezer állandó olvasóval rendelkezik, de még így is tudja demonstrálni a jelenséget: bármiről írok, bármilyen kérdést teszek fel egy posztban, mindig van valaki, aki jobban meg tudja válaszolni a kérdést. Ez az ember korántsem mindenben okosabb, nem mindenben nagyobb tudású a többieknél, de abban az adott kérdésben igen. Egy másik kérdésben valaki más lesz a megmondó, és így tovább. Ez az igazi közösségi erő.
•
2016 október 23.
Különös szobrokra bukkan, aki végigjárja az 1956-os magyar menekültek útvonalát Ausztria felé. Az elhagyatott úton, amin ma már alig valaki jár, kétoldalt különös emlékműveket állítottak a kilencvenes évek elején. A magyar menekültek, hazájukat elhagyók szobrait.
Azok, akik elhagyják a hazájukat, terhet cipelnek. Azok pedig, akiket elüldöznek a hazájukból, még nagyobb terhet. Ezt közvetítik a szobrok, a két világ között vonuló embertömeg súlyát.
A fotókat Hossala Tamás fotóművész készítette. Tamás közel húsz éve visszajár, újra és újra lefotózza a mára már sok esetben megsemmisült, vagy korhadó, az enyészet felé megindult alkotásokat. Hamarosan már csak az ő képein keresztül láthatjuk, milyen is az, amikor a szenvedőknek, a nehéz sorsúaknak emelnek szobrot, az elnyomó erő pedig már csak a háttérzajt adja ahhoz, ami valójában a történelem volt. Ekkor áll helyre a rend. A képek alatt a fotóművész szóban elmondott gondolatai olvashatóak.
A Hanságban járunk, Jánossomorja és Andau között. Mocsaras, lápos vidék volt ez, nem messze a Fertő tótól. Misztikuma volt. Aki ide belép, nem tudja, merre is szabad mennie, hol mi vár rá. Később lecsapolták ezt a területet, a munkálatok a múlt század közepén is tartottak. Nekem a volt feleségem szülei éltek itt, Hanságfalván, egy településen, ami ma már nem is létezik. Gyakran megfordultam erre a kilencvenes évek végén. Akkor vonzott magához ez a téma, amiről már közel húsz éve készítek egy sorozatot.
•
2016 október 20.
Klausztrofóbiásoknak nem ajánlom a Lehel tér mögötti kis antikváriumot. Oké, az antikváriumokra egyébként is jellemző, hogy kis térben összezsúfolnak egy csomó könyvet, aztán tele könyves dobozokat tesznek a földre is, aztán a dobozokra újabb dobozokat, míg végül az egész úgy fest, mintha az Ecseri piacon lennénk.
A Lehel piac mögötti, "Konyhabútorok, konyhagépek" felirat alatt működő Könyv és társai antikvárium azonban egyáltalán nem tűnik egy piaci garázsnak.
Elég nagy és terjedelmes ablakfelületeken hirdeti a könyveket, így gyors fejszámolás alapján egy kényelmes, közepes méretű könyvesbolttal számolunk. Én azért mentem be, mert a kirakatban megláttam 50-100 éves mesekönyveket, amiket kinyitva is szerettem volna látni. A sokszor magabiztosságnak tűnő, valójában tökéletesen ostoba elmélázásom miatt nagy határozottsággal léptem be az ajtón, és gyakorlott antikváriumozónak tűnve, valójában fogalmatlanul mentem tovább az orrom irányába, hogy hát majdcsak meglesznek azok a mesekönyvek. Úgyis szét akarok nézni. Ezek a gondolatok váltogatták egymást a fejemben olyan véletlenszerű topikokkal, mint a lassan esedékes ebéd, az előző nap látott Téli álom című film egyes jelenetei, az I WIll Survive című dal refrénje (immár hetvenedszer leforogva a fejemben), valamint a lelkiismeretem nyugtatására szánt mantra. Ez utóbbi ezt suttogta a fülembe: egyáltalán nem baj, hogy könyvesboltban nézelődsz mesekönyvek után, amikor épp valami falraszerelhető kvarcmelegítő izét kellene venned otthonra, a pelenkázó fölé, hiszen te is ember vagy.
Miután tettem négy-öt lépést a könyvespolcok között, kezdtem úgy érezni magam, mint egy wookie az Endor bolygón. Megváltozott a perspektíva, kezdtem észrevenni, hol vagyok, beindult a trip.
Minden a helyén volt, polcok, könyvek, de más volt az arány a megszokotthoz képest. Ez a mennyiségű polc és könyv egy legalább másfélszer ekkora alapterületen fért volna el kényelmesen, de ezt, mint írtam, már megszoktuk az antikváriumokban. Azonban itt minden polc arányosan ment össze, és közeledett egymáshoz, így míg a bal vállunk a történelmi könyveket, a jobb a tudományos-fantasztikus irodalmat súrolja, és ahogy haladunk befelé, egyre szűkebb lesz minden. Leghátul vannak olyan részek, ahol mindössze másfél arasznyi volt a hely, hogy átpréseljük magunkat. Fogalmazzunk úgy: vannak olyan átmérői a testemnek, amik ennél kisebbek. Nem sok, de akad.
A polcok elhelyezkedése pedig kimondottan izgalmasan lett megtervezve. Ha egyszer beleveted magad ebbe a labirintusba, egy idő után azt veszed észre, hogy fogalmad sincs, merre kell kimenni - főleg ha olyan borzasztó a tájékozódóképességed, mint nekem. Öt sor így, három úgy lett lerakva, megint négy totál másképpen, a kettő közötti átjárók pedig izgalmas helyeken bukkannak fel. Épp időben, hogy a kedves vásárlónak még épp ne legyen bezártságérzete, de emiatt mégse kelljen egyetlen négyzetcentimétert sem feláldozni.
Az egyetlen Homo Sapiens méretű helyiség az olvasószoba, ahol az értékesebb könyveket olvashatjuk, felügyelettel. Ez mondjuk eléggé menő kis összeállítás, leszámítva az elengedhetetlen dobozokat. Mire idáig eltaláltam, és rábukkantam a mesekönyvekre, épp elkezdte hatását veszíteni a lelkiismeret-mantrám, és úgy éreztem, menni kell, a kvarcmelegítős akármiért.
Miután eltöltöttem odabent tíz percet, a szabadba lépve a Lehel út egy autópályának, a 13. kerület pedig Tokiónak tűnt. Aztán beállt a perspektíva megint, a szokásos rendbe, én pedig száguldottam tovább, a dolgaimat intézni.
Könyv és társai antikvárium
Cím: 1134 Budapest, Bulcsú u. 19.