Különös szobrokra bukkan, aki végigjárja az 1956-os magyar menekültek útvonalát Ausztria felé. Az elhagyatott úton, amin ma már alig valaki jár, kétoldalt különös emlékműveket állítottak a kilencvenes évek elején. A magyar menekültek, hazájukat elhagyók szobrait.
Azok, akik elhagyják a hazájukat, terhet cipelnek. Azok pedig, akiket elüldöznek a hazájukból, még nagyobb terhet. Ezt közvetítik a szobrok, a két világ között vonuló embertömeg súlyát.
A fotókat Hossala Tamás fotóművész készítette. Tamás közel húsz éve visszajár, újra és újra lefotózza a mára már sok esetben megsemmisült, vagy korhadó, az enyészet felé megindult alkotásokat. Hamarosan már csak az ő képein keresztül láthatjuk, milyen is az, amikor a szenvedőknek, a nehéz sorsúaknak emelnek szobrot, az elnyomó erő pedig már csak a háttérzajt adja ahhoz, ami valójában a történelem volt. Ekkor áll helyre a rend. A képek alatt a fotóművész szóban elmondott gondolatai olvashatóak.
A Hanságban járunk, Jánossomorja és Andau között. Mocsaras, lápos vidék volt ez, nem messze a Fertő tótól. Misztikuma volt. Aki ide belép, nem tudja, merre is szabad mennie, hol mi vár rá. Később lecsapolták ezt a területet, a munkálatok a múlt század közepén is tartottak. Nekem a volt feleségem szülei éltek itt, Hanságfalván, egy településen, ami ma már nem is létezik. Gyakran megfordultam erre a kilencvenes évek végén. Akkor vonzott magához ez a téma, amiről már közel húsz éve készítek egy sorozatot.
Az egyik csatorna felett egy híd vezetett át. Ez egy szimbólum volt: aki át akart kelni az egyik oldalról a másikra, ezen kellett keresztülmennie. Hol épségben várta a rajta áthaladókat, hol felrobbantották. Hol át lehetett menni, hol nem. Ezen a hídon hagyták el a legtöbben Magyarországot, a túloldalon egy befogadó tábor is volt. Aztán egy idő után megjelentek rajta az orosz katonák is, onnantól fogva nem volt több átjárás.
A képeken nem látszik, hol a határ. Egyiken sem. Nem tudjuk, hol vagyunk, hogy átértünk-e már, vagy még ezen az oldalon vagyunk. A képek számomra felvetik a kérdést: mit jelent a határ, ha ennyire megfoghatatlan jelenség? Ezen a vidéken például egy csomó magyarországi földet eladtak burgenlandi gazdáknak: akkor most hol húzódik vajon a határ?
Egy rakás feldolgozatlan, ki nem beszélt történet van a háttérben. Andauban és Jánossomorján is kiállítottam a képeket. Tájképek, semlegesek, így a fotók mellett be tudott indulni a beszélgetés. Azok, akik megélték a történeteket, elkezdtek mesélni. Megjelent egy idős ember, aki a laktanyaparancsnok volt akkoriban. Azt mondta, igen, ez az én életem volt. Hadd beszéljek róla. Nekem is nehéz volt, nehéz volt ez mindenkinek.
Azon a 13-14 kilométeres útszakaszon, ami a határtól Andauig visz, vagy 130-140 szobor volt akkoriban, amikor elkezdtem ezeket fotózni. Osztrák, német vagy kitelepült magyar művészek készítették ezeket a kilencvenes évek elején egy művésztelep keretében. Ma már legfeljebb a fele, ha megmaradt a kő, fa vagy épp fém alkotásoknak
Vannak olyan fotósorozatok, amik folytathatóak, vannak, amik nem. Ez még folytatódik, van még egy befejező része. Sokan sokféleképpen megélhetjük ugyanazt az eseményt, ennek megfelelően ezek a képek is többféle módszerrel készültek. És van még egy olyan technika, amivel meg szeretném mutatni ezt az útvonalat, egy olyan lezárás, ami lélektanilag is hozzátesz majd a sorozathoz.
