Minden hétvégén mentünk a nagyihoz. Apám értem jött, beszálltunk a zasztavába, és indulás. Egy felnőtt számára, akinek ráadásul karórája is van, az út Győrből mindössze húsz perc. Nekem, gyerekként, óra nélkül négy-ötször annyinak tűnt.

Egyrészt azért, mert egy gyereknek minden nagyobbnak és hosszabbnak tűnik. Másrészt azért, mert volt, hogy álmos voltam, apám viszont gyakorlott rádióhallgatóként tuti, hogy szombat reggel ki nem hagyta volna a rádiókabarét. Sosem akkor hallgatta, amikor adták. Felvette kazettára, és azt játszotta vissza. Megvolt neki egy egész gyűjtemény.

Én nem voltam egy kabarérajongó, különösen szombat reggel nem, amikor az autóban aludtam volna még. Azért volt, akiket szerettem, Markos-Nádas okozott néha örömöt, Hofi már ekkor is örök kedvenc volt, pedig a legtöbbször nem is értettem, miről beszél. Volt azonban egy fájdalmas műsorszám, ahol forrni kezdett az agyam, és legszívesebben két kézzel rántottam volna fel a kéziféket, hogy kiugorjak a kocsiból 15 mérföldnél, mint Walter, csak uzi nélkül.

Sas József énekelt.

Érdekes, hogy mennyire megmaradnak ezek a fájdalmas emlékek. Nem tudok szabadulni tőlük. Véletlenszerű időpillanatokban elkezdődik a fejemben egy Rapülők-nóta, ahogy Geszti Péter zsonglőrködik az önmagukért létrehozott rímekkel, vagy ahogy Sas József énekli ezt a sudár jegenyefa dallamára:

Ennek a szép barna lánynak Pakson van a háza

Sugárfertőzött kút van az udvarába'

Sugárfertőzött és halálos a csókja

Azt hiszem a lába között van az izotópja.

Nem csak a szövegre és a dallamra emlékszem, hanem még arra is, ahogy Sas József a "azt hiszem a..." résznél kuncog egyet, saját magán.

Igyekszem nem emlékezni erre. Örülök, ha nem jut eszembe a dal, van, hogy egy évig is sikerül kihúzni. Szerencsére kevés dolog emlékeztet manapság a Sas kabarékra, hacsak nem a Sas kabarék, amiket messze elkerülök. De van, hogy az ember nem kerülheti el a sorsát. Van, hogy beül egy Mad Dog Cafe Haus nevű helyre az irodaházak tengerében, a Népfürdő utcában, minden jól alakul, van kávé meg minden, leül, oldalra néz, és ezt látja.

"Ennek a szép barna lánynak Pakson van a házaaaaa..."

Basszus. Augusztus közepén történt a fenti baleset, azóta énekel a fejemben. Nem egyfolytában (nem vagyok hülye!!!), de azért sokszor. Most megírtam posztban is, hátha akkor elmúlik. Én ugyanis így dolgozom fel az élményeimet: megírom. Most megírtam. Leszel szíves elhallgatni?

Ja, és ha már a helyről írok, és az Egy nap a városban blog: a kávé közepes, a szendvicsek nem túl biztatóan néznek ki, amúgy hangulatos hely. Viszont nagyon érdekes szociológiai tanulmányt is láthatunk a helyiség közepén: a könyöklők és a sorasztalok közé félútra betettek egy elég komoly fotelekkel megtámogatott "tárgyalót".

Érdekes lenne megfigyelni, hogy a kizárólag a környékbeli irodákból ideáramló látogatótömeg közül ki ül be középre, a főhelyre, a fotelbe pöffeszkedni, és ki húzódik le a szélre, az ehhez képest legfeljebb a kutricák hangulatát nyújtó, de biztonságos, rejtett zugokba? Vajon itt is azok ülnek fotelbe, akik odafent is? Vagy épp fordítva van? Ki tudja, ki tudja.

"Ennek a szép..." - ÁLLJ!!

Amikor hazahoztuk a kórházból Rozit, a lányomat, nem sok szabadidőnk maradt. Nagyjából semmi. Gondolom, ezt nem én tapasztalom egyedül, szerintem az összes elsőgyermekes anyuka és apuka megismeri a lopott percek örömét. 

Filmet nézni az első hetekben? Tökéletes képtelenségnek tűnik. Megnézni egy 3 óra 16 perces, lassú művészfilmet? Ne röhögtess.

Pedig én ezt tettem. És meg is mondom, hogyan.

Huszonháromszor álltam neki. Minden egyes alkalommal néztem nyolc és fél percet. 

A legtöbb film így nézhetetlen. Gondoljuk csak végig, mennyire képtelenség megnézni szerdán, ahogy Alvy Singer és Annie Hall teniszezik, de csak csütörtökön beszélgetnek Annie teraszán. Leia hercegnőt elrabolják hétfőn, de beletelik öt nap is, mire Luke egyáltalán elindul utána. A cselekmény szétesik, a karakterek rigolyái idegesítőek lesznek, nem jó élmény.

Na, a Téli álom nem ilyen. Azon kevés filmek egyike, amiknek kifejezetten jót tesz, ha tíz perces darabokban nézzük meg.

A török-francia-német filmdráma főszereplője Aydin, egy volt színész, aki Anatólia közepén egy sziklába vájt hotelt vezet, itt éli csendes, és látszólag eseménytelen mindennapjait. Pénze van, és egy gyönyörű felesége is, minden alkotó energiáját felemészti, hogy egy alig olvasott helyi lapba ír cikkeket. Szívesen mesélnék még a cselekményről, de nem nagyon tudok. Ott élnek ők. Beszélgetnek, egy-egy elejtett megjegyzésből vita támad. Az egyik fél próbál úgy tenni, mintha nem érdekelné, a másik visszanyeli az elfojtott dühét, aztán az egyik csak erőlteti, és így tovább. Az élet.

A film olyan, mint egy kukucskálónyílás mások életére. Nem a legérdekesebb sorsok ezek, de lábszagúan emberiek.

Még egy érdekesség a filmből: a főszereplőt lassan ismerjük csak meg. Ez is, pont, mint az életben. Eleinte gondolunk valamit róla, ahogy látjuk mit tesz, mit mond. Aztán a környezete időnként úgy reagál rá, hogy nem értjük: de hát miért? Aztán eltelik egy óra a filmből, és észrevesszük. A szereplő ugyanúgy viselkedik, beszél, de már elkezdjük észrevenni, miért viszonyulnak hozzá úgy. Aztán már mi is kialakítunk egy képet, talán még minket is elkezd idegesíteni.

Ez tökéletesen szembemegy a filmes gyakorlattal, amikor egy-egy karaktert pikk-pakk fel kell vázolni a nézőnek, hogy megismerje a legfontosabb jellemvonásait, így pedig kezdődhessen a cselekmény, esetleg egy kis jellemfejlődés, vagy egy rejtett tulajdonság felszínre kerülése. Katarzis, új ember, vége, köszönöm. Ha nagyon ügyesek vagyunk, egy néhány órás filmben megengedhetjük a lassú cselekményt is e mellé, a hangulatot megadó hosszú snitteket, de egy karakter, egy élethelyzet megismerésére rászánni két tucat dialógust, és három órányi filmidőt, az lehetetlennek tűnik. Pedig megcsinálták. Ez a Téli álom.

Ha pedig egyszerre csak tíz percet nézel a filmből, pont van egy fél napod, hogy gondolkozz a karakteren. Miért mondták neki azt? Ő miért reagált úgy? Mindezt egy festői környezetben, hangulatos képekkel megtámogatva, az egész film egy napokig tartó meditatív nyugalommá válik bennünk. Tegyük gyorsan hozzá, ehhez kellett az egész stáb, beleértve a főszereplő lassú kibontakozását alakító Haluk Bilginert, és az eleinte érinthetetlen, majd megtört méltóságot sugárzó Melisa Sözent.

Ha még egyszer nézném, most is így, húsz részre bontva tenném. Ki is írnám a DVD borítójára az adagolást. Akik pedig elkezdték az új, babás életüket, és monotonnak találják az egyforma napokat, egy jó könyvön kívül ezek a tíz percek, meg az utánmorfondírozások adhatnak intenzív kikapcsolódást a gondolatainknak.

Megkértek minket, hogy írjunk egy színházi élményünkről a nemrég megalakult, elindult és felfutott Otthon a neten blogra.

Hogy mondhattunk volna nemet!

A posztban írtam a Rudolfpéter-koncentrátumról, a bástijuliságról és természetesen az egyik kedvenc színházunkról, a Centrálról. Marha szívesen idemásolnám a posztot is, de megkértek, hogy ne tegyem. Ha el szeretnétek olvasni, át kell kattintanotok itt. Megígérem, hogy semmilyen félelmetes dolog nem vár rátok ott sem, nagyjából képek és karakterek váltakozása, csakúgy, mint itt.

Ez egy ilyen rövid poszt lett. Szívesen beszélnék még veletek mindenféle témáról, de mennem kell. Lefőtt a kávé is.

Nehéz az élet.