Ez aztán a fricska: úgy kezdődött minden, hogy Magyarországon nagyjából mindenhol katasztrofálisan rossz ételt adtak, aztán felbukkant néhány jó étterem Budapesten, ebből lett elég sok, és valamivel később vidéken is megjelent néhány, szerencsés esetben száz kilométerenként egy.

A helyzet az utóbbi egy-két évben elég sokat változott, világszerte okosodott séfek és tulajdonosok nyitottak menő éttermeket mindenfelé vidéken, elsősorban a Balaton környikén, ezt bizonyítja a nyári, I love Balatonos videósorozatom is, amiben felkerestük egy rakás jó éttermet, a Márgát is:

Ezekben az éttermekben nagyon sokszor budapesti séfek dolgoznak budapesti tulajdonosoknak, éppen ezért olyan szokatlan, hogy most egy balatoni étterem nyitott Budapesten egy helyet: a csopaki Márga lecsapott a fővárosra.

A teljes sztori ennél persze bonyolultabb, mert a Márga mögött álló stáb egy része eleve Budapestről ment vidékre, a pesti étterem csapatának a fennmaradó részét meg az itt működő Lou Lou-ból vették át.

Ezzel együtt hozták magukkal a csopaki receptet, azaz hogy menő tálalással, még éppen nem fine dining fogásokat adva nagyon erősen a hazai alapanyagokra építve fogják meg a vendéget. Úgyhogy mostantól a budapesti Márgában is ilyesmit kapsz, méghozzá délben elég jó áron, két fogást 2850-ért, hármat 3450-ért.

Én hármat kértem, ezeket kaptam:

Sorban:

• csirkemájkrém szőlővel és konfitált hagymával
• harcsa paprikamártással és kukoricával
• csokoládé mousse levendulával és mandula fagyival

Aki a Márgába akar menni és nem próbálta még a csopaki verziót, annak elegánsan visszafogott ízekre érdemes készülnie, itt nem kitépni akarják a nyelved, csak egy finom kis rebegést okozni benne.

Az a tapasztalat, hogy a márgások megőrülnek a harmóniáért és Budapesten is nagyjából ez van a fókuszban, talán még eltaláltabb minőségben, mint Csopakon. A csirkemájkrém szenzációsan krémes volt, a harcsa a paprikamártással könnyen elbillenhetett volna az arany középútról, de erőlködés nélkül ott maradt, a csokis mousse meg annak ellenére is ízlett, hogy volt benne levendula, pedig ezzel a levendulamániával engem meg lehet őrjíteni, itt viszont nem volt cél, hogy úgy érezd, molyirtót eszel, itt csak adtak egy plusz csavart az íznek.

Szóval ha szép, letisztult, jól elkészített hazai alapanyagokra építő ételeket akarsz enni, első lépésként tégy egy próbát a Márga ebédmenüjével, aztán ha tetszik, jöhet a többi.

Márga Budapest
Székely Mihály utca 2.H-P 12-15, 18:30-23
Sz: 18:30-23

Amikor azt mondom, hogy nem vagyok a vega, pláne a vegán kaja híve, akkor abban van egy jó adag eufemizmus is. Egyszer elvittek egy híresen jó zürichi étterembe, nagy lelkesedéssel álltam neki a vacsorának, de amikor kiderült, hogy a sok fantasztikusnak tűnő fogás (tatár, steak) mind valamilyen növényből lett hamisítva, olyan végtelen szomorúság, nem is, búskomorság lett rajtam úrrá, hogy sírni tudtam volna (ennél jobban csak akkor keseredtem el, amikor kihozták az ételeket és megkóstoltam őket).

Értem én, hogy szegény állatok, meg környezetvédelem, meg milyen szép a Nap is és fogjuk meg egymás kezét, de én imádom a húst, sőt, a húst hússal, és nekem például még az is bőven belefér, amikor beletöltik az egyik állatot a másikba és így tovább (ugye az Epic Mealtime-ban maxolták ki ezt a műfajt, amikor egy pulykába egy kacsát raktak, abba meg egy csirkét).

És most, hogy az utolsó vegánt is elüldöztük, beszélhetünk végre egy jó vegán étteremről, ami elsőre oximoronnal tűnik, de nem az.

Mondjuk egy ideig nem értettem, hogy mit keresek én a Great Bistróban, de egy régi ismerősöm, aki már 15 éve is csak zöldséget volt hajlandó a szájába tömni, ragaszkodott hozzá, hogy ott találkozzunk.

A hely barátságos, hozza a szokásos vegán kötelezőt, ez épp a "vidéki farmon élünk és egész nap állatokat simogatunk ahelyett, hogy leölnénk és a saját belükbe visszatöltenénk őket"-modell, nyugis, kellemes, tele kedves részletekkel. A menü minden nap más, két fogás 1800 forint, van előétel, főétel és desszert, figyelembe véve, hogy mi meló és alapanyag van egy-egy kajában, ez nem is sok.

Én egy gyrost és egy tejfölös túrógombócot kértem. Mivel vegán étteremről van szó, a következőket kellett a fentiekből valamilyen trükkel megoldaniuk a tulajdonosoknak: "gyros", "tzatziki" "tejföl", "túrógombóc".

Lelövöm a poént: sikerült. Meglepően jól sikerült.

Nézzétek: a budapesti gyrososok négyötöde szarabb gyrost készít húsból, mint ők tofuból, vagy milyen borzalommal helyettesítették az állatokat. Oké, erősen túl volt sózva, meg kell nyomni a fűszergombot, hogy elfedd az alapanyagot, de nagyjából ez volt az egyetlen komoly kifogásom, egyébként tökéletesen rendben volt az étel, még a tzatziki is, annak ellenére, hogy nem használtak hozzá joghurtot és állítólag még a fokhagyma sem fokhagyma volt, hanem valami indiai izé, ami pont olyan, csak nem lesz tőle büdös a szád.

A legdurvább viszont a tejfölös túrógombóc volt, ami tényleg ötcsillagos desszert, már nem ahhoz képest, hanem abszolút értelemben, pedig mindenmentes.

Lényeg, hogy a Babel spéci menüje után megint úgy éreztem, hogy egy ilyen vegán kaja bármikor jöhet.

Great Bistro
Budapest, Bank utca 6.
H-P: 7-16
06702149072

A budapesti falfestmények evolúcióját végigkísértük, írtunk is egy rakás cikket nektek a különböző helyszíneken felbukkanó óriási képekről: ezek azért fantasztikusak, mert többnyire tűzfalakra, lerobbant épületekre festik fel őket és a legtöbb közülük nagyon ötletes, szóval nemcsak egyszerűen eltüntetnek egy problémát, de valami kimondottan menő kerül a probléma helyére.

Korábban Tamási Rebeka vendégszerzőnk készített is nektek egy cikket a legmenőbb csapatok munkáiból.

A Színes Város munkáinak galériáját itt találjátok:

A Neopaint festményeiről a galéria itt van:

Sőt, még egy térképet is összeraktunk nektek annak idején arról, hogy merre találjátok a képeket:

Ezeket a festményeket mindig megszponzorálta valaki, hiszen rengeteg költséggel jár a hektoliternyi festék A támogatók közt volt a a Royal Vodka is, a cégnek köszönhetően a Színes Várossal közösen a Boráros téren és a Petőfi-híd pesti oldalán is megújult már egy egy-egy felület (írta Farkas András képei):

Az együttműködés itt nem ért véget, most ugyanis egy Kazinczy utcánál található tűzfalnak esik neki a csapat a cég szponzorálásával.

És a jó hír az, hogy a három lehetséges verzió közül ti választhatjátok ki, hogy melyiket fogadják el végül, szóval, durva, de igaz: most nagyon is beleszólhattok abba, hogy milyen irányba változzon a városkép. És mivel egy nagy falról van szó, elég nagy változást tudtok elérni egyetlen kattintással.

Tehát a három pályamű:

Alkotó: Benkő Kati

A hivatalos leírás:

Katit az utcanév ihlette meg, Kazinczy Ferencre utalva a nyelvújításhoz köthető szavak jelennek meg a képen játékos tipográfiával. A fej sziluettjével összefonódva alkotnak egységet, szimbolizálva a gondolat teremtő erejét. A szavak/betűk egybefolynak, vagy éppen elhatárolódnak egymástól, ugyanakkor egységes látványként alkotnak összefüggő felületet a fej motívumával, mint kiinduló ponttal. A szavakhoz helyenként ikonok, kisebb grafikák társulnak. Például az alkony szónál geometrikus formákkal jelenik meg a naplemente. Leegyszerűsített, tiszta formavilág jellemzi, a visszafogott színátmenetek egybekapcsolják az elemeket.

Alkotó: Fat Heat

A hivatalos leírás:

Az oroszlán a bátorság, a büszkeség, a hatalom jelképe. Csúcsragadozóként a vadonban nincs természetes ellensége, csak az ember. A festményen egy elejtett vadállat trófeája látható. A falon az állatok királyának immáron kitömött képmása néz vissza ránk, aki elvesztette természetes közegében jellemző gyönyörű tulajdonságait, egy ember alkotta szobában.

A festményen nem is annyira az oroszlán, inkább vadászának emberi tulajdonságai köszönnek vissza. Arcán a hatalom és a rémület esetlen kombinációja látható. Röntgenszemünkkel átlátunk a falon, megjelenik a kimerevített pillanat és lehull a királyi palást.

A festményen az oroszlán aránytalanul kicsi csontvázán, félre dőlt koronáján keresztül érzékeljük korunk "kiskirályinak" törékeny, kicsinyes nagyravágyását, és emberi esendőségét.

Alkotó: Egyed Gábor

A hivatalos leírás:

A tervezésnél arra fokuszáltam, hogy mit jelent nekem a kerület. A kerület, ahol zajlik az élet és mindig felfedezésre csábít, ahol összefolyik a jelen és a múlt, ahol a titkok és a misztikum láthatatlan ködbe burkolja az utcákat (pl Teozófiai Társulat). Itt mesélnek a házak, a kapuk, a kávézók, romkocsmák, éttermek, klubbok, amik új történetekkel töltik meg a teret. A kerület amiben jó elveszni, ahol megszűnik az idő és új dimenziók nyílnak meg előttünk, ha kellőképpen nyitottak vagyunk.

A Színes város és a Royal vodka együttműködése tehát tovább folytatódik és az augusztusi két átadás után most itt a legújabb forduló: válaszd ki a kedvenced, szavazz, mert a közönségszavazatotok alapján szeptember végén meg is kezdődik a tűzfal festése!

Szóval szavazásra fel, változtasd meg a városképet!

Disclaimer: a Royal Vodka az Egy nap a városban blog partnere.

Ez a budapesti halsütödés projekt azért elég sokszor vakvágányra futott már, én legalábbis néhány kivételtől eltekintve eddig csak "katasztrofális" és "rettenetes" fogásokkal találkoztam, olyanokkal, amiket még a Balatonról is kinéztek volna, csak a lenti áraknál jóval drágábban.

Szóval amikor beültem a HelloHalba, nem kifejezés, hogy mennyire szkeptikus voltam. Eleve a magyar hal ehetetlen, mióta nem lehet halászni, csak tenyészetekből vásárolni (simán elképzelhető, hogy más a hivatalos neve az ilyesminek), ez garantálja, hogy a végeredmény tényleg olyan pocsolyaízű legyen, amilyennek a többség tartani szokta a pontyokat, harcsákat és egyéb haverokat.

Persze innen szép, és az a helyzet, hogy a vészjósló előjelek ellenére a HelHal egy abszolút tisztességes menüt rakott össze. Sőt, nem ez a jó kifejezés, a tisztességes megúszós: kimondottan jót ebédeltem náluk múlt héten, pedig csak az ebédmenüt kértem 1690-ért, nem valami signature kaját.

Amíg vártam, körülnéztem a teraszon, jó a hely a Ráday elején, szép, szellős a terasz, gondolkoztak ezen, meg a terítéken is: minden papírban van, az evőeszközök, de még a kenyeret is abban hozzák, ami nem tudom, mennyire környezetbarát, de tök jól néznek ki ezek a kis csomagok.

Na kezdjük a hallevessel:

Megúszósnak tűnik a neve alapján, de ez egy tisztességes halászléalap halcsipsszel. És tényleg tisztességes, a paprika talán egy kicsit keserű, vagy az alapanyag nem a legjobb, vagy a készítésnél történt valami, de nagyjából ennyi az összes kifogásom vele: ez így is veri a budapesti mezőny nagy részét, elég sűrű, elég karakteres és én is meglepődtem, de ezt a masszív levest olyan jól egészíti ki a kicsit olajos halcsipsz, hogy őszintén nem tudnám, hogyan kérném legközelebb, ha választhatnék: a drágább, eredeti verzióban, vagy ebben a csavarosban.

A leves után megjött a főétel, ami megint sokkolt: eleve a ponty nem étel. Rántott ponty főleg nem étel, megtanultam gyerekkoromban. De tévedés volt. Mert ez étel:

Gyerekek, ne várjatok tőlem mély elemzést egy ilyen fogással kapcsolatban, legyen elég annyi, hogy míg általában tényleg csak a balatoni értelemben vett retróreceptorokat tudja nálam megmozgatni egy sült hal, ez a cucc a káposztasalátával nagyon jó kis fogás, minden falatnál örülsz és mosolyogsz, hogy ilyen sokat ki lehet hozni ebből az egyszerű műfajból. Kilométerekkel jobb, mint a fish and chips vagy mint a sült hekk, ez tényleg egy finom, mutogatható kaja.

Szóval a HelloHal: nagyon ajánlott!

HelloHal
1092 Budapest, Ráday u. 5.
+36302004442
H-V: 11:30-22:00

Amikor Győr műholdképét nézem (szoktam ilyesmit művelni), mindig megdöbbenek az Audi méretén a város keleti csücskében: nincs akkora, mint a 130 ezres település, de majdnem. Oké, a város mondjuk két-háromszor nagyobb, de nincs nagyságrendbeli különbség, húsz év alatt akkora üzemet húztak fel ide, hogy a hatalmas fehér csarnokok tetői lassan lefednek egy akkora területet, mint a kétezer éves település utcákkal és terekkel szabdalt házai.

És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy Budapesten belül is van ám egy ilyen város, amiről persze mindenki hallott, csakhogy a területet nem valós helyként, hanem elvont fogalomként kezeljük a legtöbben: pedig a Csepel művek ma is ott van, ahol 1892-ben Weiss Manfréd felépítette. Sőt, a hely szabadon bejárható, a kapu nyitva van és odabent órákig lehet tekeregni, sőt, érdemes is, mert egy kivételesen izgalmas helyszínről van szó, amihez hasonlót a legtöbben csak filmeken meg posztereken láttunk.

A Weiss család egyébként nem itt kezdte a ténykedését, a konzervgyár eredetileg a hetedik kerületben, a Lövölde téren volt, aztán az egészet átköltöztették a Soroksári útra, míg végül itt, Csepelen találta meg Manfréd a megfelelő területet a tölténygyárnak. Csepel akkor még lényegében tök üres volt, az 1890-es évek végén azonban itt már kohók, öntödék, hengerdék és acélművek üzemeltek, nagy fordulatszámmal.

Akkorában, hogy az első világháború idejére már az Osztrák-Magyar Monarchia második legnagyobb hadiüzeme volt itt 30 ezer dolgozóval 250 hektáros területen és 216 épületben, évente több tízmillió legyártott lőszerrel. Ekkor a belső vasúthálózat hossza elérte a 60 kilométert, a saját Duna parti partszakasz meg már két kilométer hosszú volt.

A világháború után 1919-ben alatt államosították a gyárat, mire Weiss Manfréd öngyilkosságot kísérelt meg, hiszen a gyár volt az élete, de sikerült megmenteni és a Tanácsköztársaság után vissza is adták a családnak a gyárat, amit Manfréd 1922-es halála után nyolc örökös közt osztottak szét (illetve tartottak egyben).

A háború után békésebb termelés folyt itt varrógépekkel, szerszámgépekkel, elkezdődött az azóta is létező Csepel brungák gyártása, sőt, repülőket meg autókat is készítettek itt, utóbbiak miatt még perelték is a Weiss Manfréd Műveket, mert hát a tervek nem voltak, hogy is mondjam, eredetiek (mi voltunk a világ Kínája akkoriban).

Aztán jött a második világháború és az üzem harckocsik meg terepjárók és repülőgépmotorok gyártásába kezdett, így természetesen a szövetségesek nagy lelkesedéssel bombázták a területet, ahol a dolgozók bunkerekben vészelték át a támadásokat: ezek többsége ma is áll, sőt, látogatható.

A sztori innen tipikus: előbb az SS vette át a gyárat, majd a világháború után államosították a Weiss Manfréd Műveket és megindult a gyártás a KGST-s piacokra, ami a rendszerváltásra szükségszerűen elavult és versenyképtelen termékeket jelentett, így piaci viszonyok között a legtöbb üzemet a kilencvenes években be kellett zárni.

A területet bérlők vették birtokba, és bár az erőmű, a bringagyár a csőgyár és az öntöde még mindig nagyüzem, alapvetően a fentieken túl vagy száz kisebb cég működik odabent, ami azért jó, mert nem kell különleges engedély a csatangoláshoz: csak bemész a főbejáraton és egy olyan területen mászkálhatsz, aminek már lassan százötven éves lesz a történelme. A Kiegyezés utáni Magyarország minden fontos korszakában van itt valamilyen emléke, az ipari fellendüléstől az első és második világháború borzalmáig, a náci és a kommunista megszállásig, de mindez nem valami szájbarágós túrán rögzül, egyszerűen, hú, de hülyén hangzik, beszélnek a falak.

A HÉV pont a főbejárattal szemben áll meg, ha valamikor nagyon nem tudsz mit kezdeni magaddal és van pár szabad órád, sétálgass egyet a környéken és szívd be a régi gyáróriás most már tiszta és békés levegőjét, izgalmas móka.

Az első képet és az utolsó galériában található fotókat készítő Bódis Krisztián további képeit itt tudod megnézni.