Amikor gyerekkoromban a nagyapám a kezembe nyomott egy illemtankönyvet, többé-kevésbé elfogadtam az összes hülye szabályt. Eggyel viszont nem tudtam mit kezdeni: azzal, amelyik a tunkolást tiltotta. Állítólag nem illik. Értettem, miért tesszük ásításkor a szánk elé a kezünket, miért engedjük előre a nőket, miért megyünk előre, ha étterembe lépünk, minden mögött felsejlett valami logika, a tunkolás tiltása viszont értelmetlennek tűnt. Szarok is erre a szabályra, azóta is tunkolok, akár otthon eszem a főzeléket, akár egy Michelin-csillagos étteremben küzdök a mézzel glasszírozott kacsamellel.

Képzelhetitek, milyen izgalmi állapotba jöttem, amikor Ádám szólt, hogy a városligeti tónál megnyílt a Szaft nevű hely.

Szaft!

A környezet tökéletes, amióta felújították az épületet, újra van víz a tóban, lehet csónakázni, minden tavasszal a seggemen pattogok örömömben, amiért van egy ilyen pontja a városnak. A Szaft remekül illik ebbe a környezetbe a vízbe épült terasszal, a játékos színekkel teleírt táblákkal.

Lássuk a kaját, kezdjük azzal, ami nem szaft. Az nem jó. A lángos tésztája még oké lenne, az állag és az íz rendben van, de a közepe annyira megszívta magát olajjal, hogy újra ki tudtad volna sütni saját magában.

A lecsó meg kellemetlen volt, találtam benne egy olyan mellékízt, aminek nem lett volna szabad előfordulnia a mentateán kívül semmiben.

Na de a szaft: az tökéletesen rendben volt. Marhapörkölt szaftját kértem, és azt kaptam, amiben bíztam: egy jó sűrű, kellően zsíros, jól fűszerezett masszát egy vastag karéj, egész jó, friss kenyérrel, aminek a héja lehetne ropogósabb, de ettől még remek darab. Gyermeki örömmel tunkoltam ki az egész lábost, a végén egy csepp szaft sem maradt, és a kenyér is elfogyott, és 390 forintból majdnem jól is laktam.

A Szaft akkor üzemel a legjobban, amikor szaftot kérsz, olyankor nem tudsz csalódni. És díjazzuk már az ötletet, hogy képesek voltak egy ilyen eredeti ötlettel előállni, aminek nincs nyugat-európai előképe, ami nem egy távol-keleti recept magyarosítása, nem, ez egy tökéletesen hazai szokás újraértelmezése, és dicsőítése.

Menjetek és tunkoljatok, abból baj nem lehet.

Szaft
Városligeti tó, a Műjégpálya épülete mögött
Nyitva: 10:00-04:00
Tel: 06309845722

A VII. kerület tavaly ügyes kezdeményezésbe fogott: ötletpályázatot hirdetett a Madách tér felújítására, és a pályaműveket a kerületi lakosok között szavazásra bocsátotta. Ezzel a módszerrel egy kicsit mi is dönthetünk arról, milyen legyen a város, pontosabban annak egy kis szelete, nem utólagos ellenállásba és nemtetszésbe futnak bele a tervezők. Vagyis előremutató.

A fenti a terv nyert a szavazáson, és noha a nyertesek 1,5 millió forint összdíjazásban részesültek, nem láttunk ígéretet arra, hogy meg is valósul a nyertes mű. Hogy az valósul majd meg, amire szavaztak az itt élők.

Megkerestük a VII. kerületet, ahol tájékoztattak minket: a tervezésre kiírt közbeszerzési pályázat lezárult, már a szerződést írják alá. A tervező pedig kifejezetten a fenti, D jelzésű tervet veszi majd alapul, kisebb módosításokkal. Ez nyilván azt jelenti, hogy az eredeti koncepciót esetenként továbbgondolják, a kész koncepcióterv és a kiviteli terv között is lehetnek majd igazítások, de alapvetően egy kiülős, fás-zöldes, szökőkutas megoldást láthatunk.

A jelenlegi ütemterv így néz ki:

- koncepcióterv, várhatóan június végére elkészül (a nemrég óta látható állványozás, tisztítás nem része a projektnek)
- kiviteli terv, várhatóan július vége
- kivitelezésre kiírt közbeszerzési eljárás, szeptember elejére lezárulhat
- kivitelezés szeptember közepén megkezdődik
- kivitelezés 2,5 hónap, vagyis a tér november végére elkészülhet (ez idén nyilván a nyár végét jelenti), hogy következő tavasszal már ez a tér is megteljen élettel, ne csak autókkal és önkéntes parkolóőrökkel. Mondjuk hogy hol fogok ezentúl parkolni, nem tudom, de nem bánom, mert ilyen terekre van szükségünk a város nyüzsgésének középpontjában.

Persze ebbe jöhetnek csúszások, sőt nyilván jönnek, de most így látják előre a dolgokat. Kíváncsi leszek a koncepciótervekre, mennyire sikerült megtartani a pályázat nyerteseinek, Hertel Annának, Magyar Sára Borbálának és Minh Duc Nguyennek az elképzeléseit, de ez a felújítás példaértékű lehet a jövőre nézve, hogyan kell a közösséggel együtt építeni a várost. Ilyen módon újul majd meg egyébként a Klauzál és az Almássy tér is a tervek szerint.

Nemrég bejutottam az Erzsébet híd lábánál álló Rác fürdőbe, ami három éve áll teljesen üresen. Az épület érdekessége, hogy 2010-re kívül-belül felújították, fürdeni viszont pont azóta nem tudott senki a gyógyvízben, ami itt annak idején a medencékben állt. Most megint megoldódni látszik az ügy, és remélhetőleg még idén rendeződhet az épület sorsa, de félő, hogy újra felújításra szorul majd itt-ott, így kezdődhet minden elölről.

Sokan csak az épület hátát látják, ahogy a Hegyalja úton száguldanak a BAH csomópont felé. Pedig elölről sokkal mutatósabb:

Nem tudtam, mire számíthat az ember egy tök üres gyógyfürdőben, így elhívtam magammal Anitát, a CheckMyBudapest fotósát, hogy ha sikításra kerül a sor, legyen velem egy női hang is (az félelmetesebb). A fotók között az övéit, a Borjour rendezvény képeit és az én bénázásaimat is megtaláljátok.

A Rác fürdő (régies néven Rácz) török eredetű, Buda visszavételét sértetlenül vészelte át. Nem úgy a második világháborút, az abban elszenvedett károkat csak 1965-ben heverte ki teljesen. Mondjuk ez sem igaz, mert egy csomó megsérült épületrészét elbontották, részben a felrobbantott Erzsébet híd újjáépítése, részben gazdaságossági szempontok miatt. 1998-ban elkészültek a fürdő fejlesztési tervei, ezeket 2002-ben már el is fogadták, és 2010-ben megvalósították, gyors munka volt, na.

A fürdő egyébként helyenként félelmetes hangulatot áraszt jelenleg, kicsit zavarba ejti az embert. Itt vannak a zuhanyrózsák például, amiket azóta sem tudtam megemészteni. A gyönyörű környezetben ezek az ormótlan, fekete csövek úgy festenek, mintha nem is vizet, hanem sósavat spriccelnének ki magukból, és inkább adtak egy kínzókamra hangulatot a termeknek, mint fürdőt. De ez a világ legszebb kínzókamrája, az biztos.

A felújítás miatt az fürdőnek egészen modern részei is vannak. A nagyvonalúan kezelt tereket helyenként fával borították be, máshol rikító színű festéket használtak, vagy éppen arany felületet próbáltak meg kialakítani a falon. Aztán ezek a hatalmas terek különös módon összeszűkülnek: itt kell keresni egy ajtót. Szinte biztos, hogy ott juthatunk el az egyik kupolafürdőbe.

Nem tudom, észrevettétek-e, de van egy tök érdekes jelenség a városban, a két rakpart között, a hidak alatt, amit úgy hívnak, hogy Duna. Elég nehéz észrevenni, pláne lejutni hozzá, hiába ez a világ egyik legjelentősebb folyója, egy egész életet le lehet élni úgy Budapesten, hogy nem is nagyon találkozol vele. Ez nem a te hibád: nagyon sok évtized és nagyon sok hülye döntés kellett ahhoz, hogy elszakítsuk a folyót a várostól, ami egy évszázaddal ezelőtt még annak a szerves része volt. És ha megnézed a Kossuth tér átalakításának terveit, láthatod, hogy hivatalos szinten továbbra sem hajlandó senki tudomásul venni, hogy Budapestnek szükségük van a Dunára, és fordítva.

Mázli, hogy akadnak civilek, akik egy csomó energiát ölnek a város és a folyó összekapcsolásába. Ilyen például a Mindspace, ők futtatják a Danubeflow-Hív a Duna programot, ami minden létező módon megpróbálja beleverni a Dunát a fejünkbe. A legújabb projektjük például egyszerre szerethető, okos és elegáns: kiválasztottak 11 budapesti szórakozóhelyet (Hivatal, Mika Tivadar, Lumen, BoB bár, Ötkert, Akvárium, Közhely, Gerlóczy, Libella, Majorka, Móka), és mindenhol lefestettek egy asztalt valamilyen spéci színre. A színmintát Füsun Ipek fotói alapján keverték ki, aki néhány éve elkezdte fotózni a Dunát, hogy bizonyítsa, milyen sok színe van a folyónak, aztán alig bírta abbahagyni. A padok tehát a Duna színeire vannak festve, és remekül megmutatják, hogy milyen változatos ez a folyó (és a legritkább esetben kék).

De nemcsak a szín emlékeztet a Dunára, hanem a felirat is a padokon, amikből kiderül, hogy hány lépés választ el a tőle. Ennél sokkal több infóra nincs is szükséged ahhoz, hogy mindenhol eszedbe jusson: van egy Dunánk, amivel akár kezdhetnénk is valamit azon kívül, hogy megpróbáljuk autópályákkal leválasztani a várostól.

Lehet például játszani vele: a projektet a Hivatalban ismertette a Mindspace, ahol megkérdezték tőlünk, hogy szerintünk hány lépésre van a Duna. Én ezerre tippeltem, és kiderült, hogy nem nagyon lőttem mellé: a Madách téri kávézótól 1066 lépésre van a folyó.

Ha valaki leül egy ilyen padra, akárhol a fent említett tizenegy helyből, indíthat egy rövid kvízt a társaságán belül, jó móka. De lesznek ennél komolyabb játékok is: jövő héttől az érintett kávézókban lesz egy csomó infó a folyóról, és ha ezeket ügyesen használod fel, nyerhetsz a helyben szervezett kvízjátékokon. Egy dunai hajókázást, mi mást.

Sok ilyen ötlet kéne, mert ezek azok, amik megváltoztathatják a gondolkozást. A Dunára festett padoktól persze még nem kerülnek alagútba, föld alá a rakpartok, de talán elkezdünk másként gondolni a folyóra, észrevesszük a benne rejlő lehetőségeket, hogy az néhány évtized múlva ugyanúgy a város része lehessen, ahogy néhány évtizeddel ezelőttig mindig is az volt.

Addig meg nézegessétek a Danubeflow programjait, érdemes.

Emlékeztek még a Pamlényi Pál Postás Panoptikum előadásról készített posztomra? Az volt életem legkülönlegesebb színházi élménye, mert először voltam nézője és egyben szereplője is egy darabnak. A rendező, Boross Martin pedig - az idei Placcc fesztivál keretein belül - egy új darabját mutatja be, a Promenádot, ami még merészebb vizekre evez. A Pamlényin egy pesti bérház volt a színpad, a Promenádon Budapest egy sokkal nagyobb szelete.

Martin azt találta ki, amit a Kis-Nagy világ című film rendezője, Kaufman figurája is megpróbált: olyan előadást komponálni, amiben a szereplők valódiak, a színpad a mindennapi élet, a nézők pedig olyan előadást látnak, ami bármikor megtörténhet. A fülükbe pedig a hangulatnak megfelelő zene, szövegbejátszások vagy éppen a buszon ülő rendező, Boross Martin elmélázó hangja.

Ehhez béreltek egy buszt. A nézők ezen ülnek, utaznak, miközben a színészek a járókelők között elvegyülve követik őket. Néha történik valami, összeütköznek, veszekednek, szerelembe esnek - van hogy a színészek, van, hogy a járókelők. Izgalmas a kísérlet.

Néha felszáll egy szereplő a buszra, később leszáll. Ugyanazok a színészek bukkannak fel mindenhol, egymástól sok kilométerre lévő helyszíneken, átöltözve, miközben mi a busszal robogunk. Tényleg olyan, mintha egy hatalmas színpadon játszanának, miközben a nézők átszáguldanak a jeleneteken. Hihetetlen logisztikai megoldás.

Csepel egyébként csak statiszta a darabban, valójában a busz hamar átmegy Pesterzsébetre, majd a Wekerlére. A laza sztori szerint ugyanis menekülünk a városból, és egyszercsak egy kisvárosban találjuk magunkat, ami elbűvöl minket. A díszletet mintha ehhez igazították volna, Csepel jól mutat az elhagyott vidéknek, a Határ út a sínekkel remek köztes állomás, Wekerle pedig egy külön világ, mindig is szerettem itt eltévedni.