Alaposan lekövettük a blogon a város egyik legforgalmasabb csomópontjának felújítását, aztán megünnepeltük az átadását. Szép lett, még ha az eredeti tervek izgalmasabbak is voltak, de végül aztán elmaradt a forgalmi rend forradalmasítása, nem lett középső buszsáv, nem lett villamos, nem lett biciklisáv és ebből következik, hogy nem történt meg a Kossuth Lajos utca rehabilitálása sem. Talán majd később.

Mindenesetre a környéken élő Végh Júliát, akinek Budapesttel foglalkozó műveit már bemutattuk egyszer a blogon, megihlette a felújítás, és egy egész sorozatot alkotott az ottani káoszról és az ígéretes jövőről. Pontosabban az ezek közt feszülő ellentétről.

“A környéken élek, így folyamatosan szembesültem az ott zajló eseményekkel, munkafolyamatokkal, építkezési eszközökkel, gépekkel. A Ferenciek terét fel évig teljesen új perspektívából láthattuk. A belváros egyik legforgalmasabb tere egy időre káosszá vált. Ez volt a kiinduló pontom, a káosz fogalma.”

Júlia fogta a tervrajzokat, majd ezeket a fóliára nyomtatott áttetsző városfejlesztési tervrajzokat - a munkálatok befejezéséig: fikciókat - vegyítette a valós elemekkel.

“A jelen, a kosz és káosz, ráfestés. A munkáimon azonban egyetlen térsíkban találkozik a két párhuzamos sík, a fikció és a valóság.”

Így került munkagép és kosz a szépen felújított környezetbe, így kerültek önfeledten játszó gyermekek a gépek mellé, és így tovább.

A sorozat április 19-én lesz kiállítva a Józsa Judit Galériában.

Egészen ritkán fordul elő, hogy elfogadok egy meghívást egy eseményre, az ilyesmihez, a formális keretekhez antiszociális vagyok, nehezen igazodok bármilyen előre kitalált koreográfiához és legtöbbször nem is érdekel, hogy milyen információt akarnak átnyomni nekem. Igazából nem is nekem, hanem rajtam, nektek. De a Yunus Emre Török Kulturális Központnak valamiért igent mondtam.

Amikor megérkeztem a szépen felújított Andrássy úti épületbe, kicsit zavarba jöttem. Pontosan akkor kezdtem el értetlenül vakarni a fejem, amikor a kávézóban török teát kortyolgatva kiderült, hogy a kávézó úgy általában nem nyilvános, szóval esély sincs arra, hogy a közelben sétálgatva felugorj hozzájuk, és bedobj egy teát. Vagy jóízűen gondolkozz felette egy fél órát. Ekkor kezdtem kérdezgetni a szervezőket, hogy végül is mi a fenének hívtak meg azon túl, hogy a díszvacsorán egyek egy jót, hiszen úgysem fogok tudni miről beszámolni, semmi értelme egy zárt intézményről cikket írni az Egy nap a városban blogra, aztán kiderült, hogy a helyzet ennél bonyolultabb. Mert a kávézó még tényleg nem üzemel nyilvánosan, de rendszeresen lesznek spéci estek, foglalkozások, képzések, és ezekre már többé-kevésbé bárki jelentkezhet.

Van például török filmklub, persze török filmekkel, aki nemezelni akar, esetleg ebrut készítene, az is megnyugodhat, meg folyamatosan lesznek nyelvtanfolyamok is. És minden hónap első szerdáján lesz török kávéházi est. A mostani esemény egy gasztroprogram lezárása volt. Ebben a blokkban nemcsak megkóstolhattad a török konyhát, de el is sajátíthattál néhány alapreceptet. Nekünk persze már csak a féktelen zabálás maradt, miután megnéztünk egy még elviselhetően hosszú filmet az intézmény nemzetközi hátteréről (számos országban adtak át az elmúlt években Yunus Emre Intézetet), és megtudtuk azt is, hogy ki volt az a Yunus Emre, és miért érdemes róla elnevezni egy központot.

Elmondom: azért, mert a 13. századi misztikus költő alapvetően a megbékélést, a békés egymás mellett élést propagálta, meditatív verseiben végső soron arról írt, hogy mindenki ugyanolyan, szóval ne álljon közénk lehetőleg semmi, inkább csak szeressük egymást. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy a törökök ennek megfelelően jártak el a versek születése utáni évszázadokban, de ez már a múlt, kár bolygatni. Vagy ha mégis, nézhetjük török szemmel: a vacsorán némi eufemizmussal úgy emlegették a Magyar Királyságot és az Oszmán birodalmat, mint egykori jó szomszédokat. Ekkora távolságból talán nincs is jelentősége annak, hogy a két szomszédos nép közt a határvonal elég viszonylagos volt, és a helyét leginkább az határozta meg, hogy a törökök mennyit akartak, vagy mennyit tudtak Magyarországból elfoglalni, de az alternatív narratíva egyébként is általános a törökök között. A legtöbben úgy gondolnak a magyarokra, mint jó fej baráti népre, akikkel csodálatos időket töltöttek együtt néhány száz évvel ezelőtt Európában, egy százötven évig tartó szuper wellnessbulit. És ha belegondoltok, van ebben valami bájos, ami ráadásul még kapóra is jön, hiszen a 21. században már sokkal jobb ötlet erre építeni a közös kapcsolatokat, mint a régi sérelmekre.

Szóval az intézet áll és tele lesz remek programokkal. Nézzétek meg. Én meg idedobok pár fotót lezárásnak a vacsoráról, amire Harmath Csaba remek kis cége, az AHA Catering készítette a fogásokat Mautner Zsófi részvételével, és aminek a nagy részét úgy falta fel mellettem Jókuti Világevő András, ahogy csak ő tudja:

Annyira friss az élmény, hogy még most is - amikor leírtam, hogy most - apró kis tarjacafatok kerülnek elő a szám rejtett zugaiból. Szóval komoly elemzésre, esetleg a hússzelet narratívájára ne számítsatok, nem érett meg bennem a dolog, csak leírom gyorsan, hogy milyen jó helyet találtam.

Ezt itt:

Néhány hónapja már nézegetem, többször elmentem előtte, le is fotóztam a telefonommal, hogy el ne felejtsem a témát, de csak nemrég néztem be hozzájuk. A koncepció tiszta: büféjellegű étterem, ahol hagyományos és gyakran magyaros fogások vannak jó alapanyagokból jó technikákkal elkészítve. Olyan ételek, amikkel találkoztál gyerekkorodban a menzán, kötődsz is hozzájuk valamennyire, de eredeti formában már képtelen lennél elfogyasztani őket.

Itt viszont kimaxolják a frankfurti levest:

Minden tejtermékek, meg liszt, meg hasonló izék nélkül készül, de ha megkéred őket, bármit raknak a tányérodra. Én például kértem egy kis tejfölt és kaptam. És nem ártott a levesnek, ami tényleg nagyon jó volt. Tele káposztával, igazi, ehető virslivel, puhára, de nem maszatosra főtt répával. Bár ilyet adnának a menzán!

Aztán: kábé tíz percnyi tétova tökölés után kértem egy lassan sült tarjás szendvicset káposztával. Ezalatt a tíz perc alatt kiderült az is, hogy a személyzet nagyon jó fej, mert végig kitartóan asszisztáltak a bénázásomhoz, és amikor sikerült két szendvicsre szűkíteni a kört (a négyből), és már hajlottam a tarjás felé, de elbizonytalanodtam a tormától, mert attól mindig elbizonytalanodom, felajánlották, hogy kihozzák külön, majd eldöntöm, hogy ízlik-e, vagy sem. Megkaptam ezt:

Ízlett. Minden. Hatalmas szelet szendvics jó minőségű, bár az koncepciótól kissé idegen baguette-ben, alul a coleslaw saláta, mellette a majonézes torma, belül meg a HÚS. Puha, ízes, amennyire kell, zsíros, omlós, fantasztikus hús, ami mellett remekül szerepelnek a kiegészítők, tök jól összeáll az egész.

Ha megkéred őket, csomagolják is az ételt és az adagok akkorák, hogy kettő fogást együtt azért már nehéz leküzdeni.

Pista bá
Madách Imre út 1.
06305287392
H-Sze: 11:00- 21:00
Cs-V: 11:00-22:00

Két hete írtam a Hold utcai Nemsüti bisztró párjáról, a Nemsüti ételbárról. Most ellátogattam a nagyobb testvérbe is, hiszen attól, hogy a brand ugyanaz, még lehetnek jelentős különbségek. Lehetnének.

A két elnevezés (bisztró vs. ételbár) arra utal első ránézésre, hogy eltérésekkel találkozunk majd a helyiség méretében, esetleg a konyhatechnológiában. Ehhez képest a Nemsüti bisztró nagyjából egy galériával több, mint az ételbár, és a kínálat is körülbelül ugyanaz.

Persze azért itt már dizájnban is rátettek a lányok egy lapáttal, a kiszolgáló pult felett egy pofás tábla mutatja, miket lehet kérni úgy egyébként, ha a napi menühöz nem fűlne a fogunk.

Na, ilyen egy napi menü, egy kis adag krumplisaláta grillezett sajttal:

Határozottan izgalmasabbnak ígérkezik, mint az étlebárban kapott paprikás krumpli, valójában nem az. Unalmas, mint a veszedelem.

Viszont szerencsére nem elégedtem meg a napi ajánlattal, kértem egy Nemsüti hamburgert is. Na ez volt a legjobb vega hamburger, amit valaha kóstoltam (na nem kóstoltam sok ilyet), ráadásul a szópárosítás hallatán Bíró Lajos minimum a homloklára csapna, és ájultan esne össze a földön. Viszont itt jól eltalálták, mi kell a hamburgerbe, ha nem lehet benne marha.

Kecske.

Budapest talán legmenőbb fürdője egyáltalán nem volt mindig ilyen menő. Jó száz évvel azelőtt, hogy bécsi tudósok feltalálták volna a szecessziót, még csak egy pajta volt itt, amit Sárosfürdőnek hívtak. És abban az volt a VIP, amikor kimerték a forrásvízzel feltörő iszapot a medence aljáról.

De a hely története sokkal régebbre nyúlik vissza, már a 13. században volt itt fürdő, amire később lecsaptak a törökök és átalakították saját minta szerint. A jó Evlija Cselebi a Gellért elődjénél sem fogta vissza magát és megírta az utókornak, hogy mire számítsanak az oszmán turistacsoportok, ha Budára vetődnek:

“…kocsikon jönnek oda. A francia betegségre és más hétféle bajra hasznos. E fürdő használatának szabálya az, hogy mikor a test egészen vörös lesz benne, ki kell menni belőle s magát melegen kell tartania.”.

Aztán 1918-ban felépült a csodás hotel és fürdő, amiből a fürdő még most is igazán csodás:

Bár a benti élmények miatt elfogult vagyok, ez a szecessziós környezet mindentől elszakítva is lenyűgöző. A kilencvenes évek végétől folyamatos a felújítás, ami azt is jelenti persze, hogy néhány helyen kezdhetnék elölről - az öltözők például tiszták, rendezettek és a legjobbak közt vannak Budapesten, de egyáltalán nem illenek a fürdő hangulatához, unalmasak, sivárak. És ugyanez igaz a mosdókra, a budapesti fürdőket bemutató sorozatunk közepén már tisztán látszik, hogy ezekkel foglalkoznak egy felújítás alatt a legkevesebbet.

De a központi úszómedence, ahol kijelölt haladási irány van, és ahol a környezettől kicsit elütő rattanágyakon próbálják kitalálni az olasz turisták, hogy mit kéne csinálni egy fürdőben, és az oldalsó termálmedencék környezete varázslatos. Minden csupa Zsolnay-mozaik, a belmagasság óriási, a csarnokokba akadály nélkül tör be a fény, ez tényleg az a környezet, ahol észrevétlenül tűnik el néhány óra jó társaságban.

Vannak gőzfürdők is, amik nem különösebben látványosak, bár ezekben is van izgalom, a bejárati ajtók mellett ugyanis egy szappantartón építési törmelékbe botlottunk. Először azt hittük, hogy ezekkel kell lekaparnunk magunkról az elhalt bőrrétegeket, vagy hogy homeopátiás izék, de aztán rájöttünk, hogy simán csak sittet találtunk.

De az ilyesmi tényleg nem veszi el a kedved. A Gellért lenyűgöző és méltó a híréhez, nem csoda, hogy a külföldiek annyira odavannak érte, hogy kokainos szexpartit rendeztek itt a munkatársaknak, bár ilyesmibe nem fogsz egyhamar belebotlani: amióta kiderült, mi folyt odabent 2007-ben, a fürdő tulajdonosa nagyon komoly szigorításokat vezetett be, hogy ne történhessen hasonló újra.

Viszont ha csodálatos szecessziós környezetben akarsz kevés ember, vagy az ő társaságában egy napfényes csarnokban fürdőzni, a Gellértnél tényleg nem találsz klasszabbat.

Gellért fürdő
1118 Budapest, Kelenhegyi út 4.
Telefon: 466-6166
H-V: 06:00-20:00
Napi belépő szekrénnyel: 4900
Napi belépő kabinnal: 5300
Gyermekbelépő: 3100