Egészen ritkán fordul elő, hogy elfogadok egy meghívást egy eseményre, az ilyesmihez, a formális keretekhez antiszociális vagyok, nehezen igazodok bármilyen előre kitalált koreográfiához és legtöbbször nem is érdekel, hogy milyen információt akarnak átnyomni nekem. Igazából nem is nekem, hanem rajtam, nektek. De a Yunus Emre Török Kulturális Központnak valamiért igent mondtam.
Amikor megérkeztem a szépen felújított Andrássy úti épületbe, kicsit zavarba jöttem. Pontosan akkor kezdtem el értetlenül vakarni a fejem, amikor a kávézóban török teát kortyolgatva kiderült, hogy a kávézó úgy általában nem nyilvános, szóval esély sincs arra, hogy a közelben sétálgatva felugorj hozzájuk, és bedobj egy teát. Vagy jóízűen gondolkozz felette egy fél órát. Ekkor kezdtem kérdezgetni a szervezőket, hogy végül is mi a fenének hívtak meg azon túl, hogy a díszvacsorán egyek egy jót, hiszen úgysem fogok tudni miről beszámolni, semmi értelme egy zárt intézményről cikket írni az Egy nap a városban blogra, aztán kiderült, hogy a helyzet ennél bonyolultabb. Mert a kávézó még tényleg nem üzemel nyilvánosan, de rendszeresen lesznek spéci estek, foglalkozások, képzések, és ezekre már többé-kevésbé bárki jelentkezhet.
Van például török filmklub, persze török filmekkel, aki nemezelni akar, esetleg ebrut készítene, az is megnyugodhat, meg folyamatosan lesznek nyelvtanfolyamok is. És minden hónap első szerdáján lesz török kávéházi est. A mostani esemény egy gasztroprogram lezárása volt. Ebben a blokkban nemcsak megkóstolhattad a török konyhát, de el is sajátíthattál néhány alapreceptet. Nekünk persze már csak a féktelen zabálás maradt, miután megnéztünk egy még elviselhetően hosszú filmet az intézmény nemzetközi hátteréről (számos országban adtak át az elmúlt években Yunus Emre Intézetet), és megtudtuk azt is, hogy ki volt az a Yunus Emre, és miért érdemes róla elnevezni egy központot.
Elmondom: azért, mert a 13. századi misztikus költő alapvetően a megbékélést, a békés egymás mellett élést propagálta, meditatív verseiben végső soron arról írt, hogy mindenki ugyanolyan, szóval ne álljon közénk lehetőleg semmi, inkább csak szeressük egymást. Azt persze túlzás lenne állítani, hogy a törökök ennek megfelelően jártak el a versek születése utáni évszázadokban, de ez már a múlt, kár bolygatni. Vagy ha mégis, nézhetjük török szemmel: a vacsorán némi eufemizmussal úgy emlegették a Magyar Királyságot és az Oszmán birodalmat, mint egykori jó szomszédokat. Ekkora távolságból talán nincs is jelentősége annak, hogy a két szomszédos nép közt a határvonal elég viszonylagos volt, és a helyét leginkább az határozta meg, hogy a törökök mennyit akartak, vagy mennyit tudtak Magyarországból elfoglalni, de az alternatív narratíva egyébként is általános a törökök között. A legtöbben úgy gondolnak a magyarokra, mint jó fej baráti népre, akikkel csodálatos időket töltöttek együtt néhány száz évvel ezelőtt Európában, egy százötven évig tartó szuper wellnessbulit. És ha belegondoltok, van ebben valami bájos, ami ráadásul még kapóra is jön, hiszen a 21. században már sokkal jobb ötlet erre építeni a közös kapcsolatokat, mint a régi sérelmekre.
Szóval az intézet áll és tele lesz remek programokkal. Nézzétek meg. Én meg idedobok pár fotót lezárásnak a vacsoráról, amire Harmath Csaba remek kis cége, az AHA Catering készítette a fogásokat Mautner Zsófi részvételével, és aminek a nagy részét úgy falta fel mellettem Jókuti Világevő András, ahogy csak ő tudja:
