Kölcsönkaptunk néhány napra egy spéci nyári fényképezőgépet az Olympustól, a TG-3-ast, azzal, hogy próbáljuk ki, és ha beleszeretünk, írjunk róla. Először gyanakodva nézegettem, aztán amikor kiderült, hogy de facto elpusztíthatatlan, már tudtam, hogy mihez kezdjek vele: a képességei nagyjából predesztinálták is a sorsát. Ütésálló gépről van szó, de kevéssé illeszkedett volna a blog szellemiségébe, ha megpróbáljuk szétverni. Az egy másik projektem. De vízálló is, ami már sokkal inkább tűnt perspektívának: annyiféleképpen örökítettük már meg Budapestet, de a víz alól még egyszer sem.

Nem mintha évek óta fojtogatott volna az igény, de amint ott volt a kezemben a gép, arra gondoltam, hogy végig kéne fotózni a nevezetességeket a szökőkutakból meg a medencékből. Többször is elolvastam a leírást, és bármennyire is könnyűnek, hétköznapinak tűnt a gép, kiderült, hogy alkalmas rá: mindössze arra kell figyelnem, hogy a nyitható ajtók, azok, amik mögött az akku van és azok, amik mögött a kimenetek, az összes kapcsolóval zárva legyenek, márpedig mindegyikhez kettő is tartozik: biztosra mentek.

Szóval reteszeltem mindent, aztán elkezdtem fotózni. És kattintgatás közeben derült ki, hogy ha egy kizárólag szökőkutakban élő létforma lennék, alig látnék valamit a városból. A vízsugár ugyanis tele van légbuborékokkal, nagy katyvasz az egész, nem hullámos üvegen át vizsgált alternatív világ. Ez viszont azért nem gond, mert a képek feldolgozása közben rájöttem, hogy nem sima fotósorozat lesz, hanem játék: aki először írja le hibátlan sorrendben kommentben, hogy melyik kép hol készült, az nyer egy kétszemélyes belépőt a Gellért fürdőbe, aminek az értéke jó 10 ezer forint.

Jöjjenek a képek, alapvetően megfejthetők, bár az utolsó előtti brutálisan nehéz, úgyhogy ahhoz egy kis segítség: közel készült az előtte található képhez, száz méteren belül kattintottam el a két fotót.

És akkor a fotók:

Váratlanul a nyakunkba szakadt egy rakás kiállítás: ott van a dada a Nemzeti Galériában, Toulouse-Lautrec a Szépművészetiben és már Szentendrére sem mehetsz el anélkül, hogy bele ne futnál egy Czóbelbe. Oké, ebből a szempontból Szentedre mindig is problémás hely volt, augusztus 25-ig viszont egy olyan alapos életmű-gyűjteményt tudsz megnézni, mint soha korábban.

És érdemes. Mert talán nem is tudtad, hogy szereted Czóbelt, de szereted. Hidd el. Bejön a huszadik század első felének festészete? Kedveled az impresszionistákat, a nagybányaiak plein air képeit, az expresszionistákat, rajongsz a vadakért, vagy csak az egyedi, semmivel össze nem téveszthető stílus tud izgalomba hozni? Bingó, Czóbel hosszú alkotópályája során szinte minden irányzatot kipróbált, talán csak képregényt nem rajzolt, meg bűnügyi fantomképet. és mindezt olyan lendülettel, fantáziával tette, ami ritkán volt jellemző az itthoni festőkre.

Nem csoda, Czóbel élete jelentős részét Párizsban töltötte, ahol olyan festőkkel haverkodott, mint Matisse meg Modigliani, első kézből találkozott a nagy nemzetközi újításokkal, sőt, alakította azokat, majd hazatérve bemutatta a magyar festőközösségnek is: igazi nagyköveti munkát végzett, még ha egy-egy hosszabb párizsi kaland után kerek szemmel néztek is rá a hazaiak, hogy mi ez a baromság már megint, amit a Czóben megpróbál hazacsempészni. Hát például az expresszionizmus.

Czóbel képeit olyan jó nézni, hogy a szentendrei kiállítás nekem simán volt olyan szórakoztató, mint amit tavaly láttam Bécsben, pedig oda az összes fauve-ot elcipelték Matisse-tól Rouault-ig, de ahogy a cikk elején is írtam már, itt az se baj, ha ezt a korszakot pont unod, mert van még egy rakás másik is. És mindezt elegánsan, átláthatóan, szellősen, szép térbe rendezve mutatják be Szentendrén, szóval már csak ezért is megéri ellátogatni a településre, ha az amúgy hangulatos belvárosi utcák és vásárok miatt nem tennéd:

Szóval, Czóbel-kiállítás Szentendrén, egészen pontosan itt, augusztus 25-ig.

Amikor már kezdene elegünk lenni a melegből (dehogy kezd!), jön az augusztus, ami sokkal melegebb, perzselőbb mindegyik hónapnál (kivéve ugye). És akkor jön a Juicy, és kiütéssel győz.

Múlt héten találtuk Ádámmal ezt a helyet a Dob utcában. Lehetne sokat magyarázni a koncepcióról, de felesleges: fogják a friss gyümölcsöket, kinyerik a levüket, aztán palackba töltik és viheted magaddal az útra. Vannak állandó kedvencek, de vannak napi üdítők is, aszerint, hogy épp mit sikerült beszerezni, vagy mi jut eszükbe.

És fantáziájuk az van. Itt egy koktél: mandulatejes, banános, vaníliás, szerecsendiós, fahéjas, agávés, kókuszos. Igen, ez EGY koktél.

Mondjuk a rekkenő nyárban jobban esik a narancsos-grépfrútos-citromos-chiás, esetleg a grépfrútos-mentás, de aki extrém dolgokra vágyik, megkóstolhatja az őszibarackos-almás-spenótos-citromos-gyömbérest, vagy minden nap más őrületet.

Két deci 400, három 700 - a matekosoknak biztos feltűnt, hogy a közepes méret decije jóval drágább, mint a kicsié, szóval jobban megéri kétszer két decit venni, mint egyszer hármat. A félliteres kiszerelés néhány spéci dzsúzt leszámítva 900-ba kerül, ebben a méretben a legolcsóbb az üdítő decije, de nagy eltérés nincs. Nem olcsók, de a friss gyümölcs sem az, és aki próbált már otthon narancsból levet facsarni, tudja, hogy milyen sok kell egy pohár összehozásához.

Mi egyébként a dinnyés-lime-ot kóstoltuk, aminél kevés hűsítőbb dolog létezik nyáron (más kérdés, hogy ha veszel egy szelet dinnyét, akkor is sokkal inkább iszol, mint eszel), a sárgadinnyés-őszibarackos-bazsalikomos meg tényleg szenzációs volt.

Juicy
Budapes, Dob utca 22
H: 12-20
K-P: 10-20
Sz: 11-20

Ha tíz évvel ezelőtt megkérdeztél egy nyugat-európait arról, hogy volna-e kedve Budapestre utazni, olyasmit válaszolt volna, hogy “biztos szép országról, de Afrika túl meleg, utálom az oltásokat és amúgy sem szeretnék egész nap csadorban járni”.

Tényleg. Nem tudtak Budapestről és Magyarországról semmit. A kilencvenes évek második felében elmentem egy házibuliba a briteknél és a vendéglátók úgy méregettek, mint valami félig megfőtt bogarat. Egyedül ittam a kólát a kert végében, amikor odajött hozzám egy kisebb csoport, a tagjai jól láthatóan vagy fél órája gyűjtötték a bátorságot, hogy megpiszkálják Gregort, aztán szánakozó arccal feltették a kérdést, hogy miként jutottam ki onnan és hogy milyen az élet a kommunizmusban.

Mondjuk hasonló arccal néztem én is rájuk, amikor az alapok tisztázása után megmutatták a legújabb kincsüket, a pénzérményi kvarcjátékot, ami állítólag megdöglik, ha nem kap félóránként inni.

Ezek az idők elmúltak, de annyira, hogy ma már nincs olyan kötelező úti célokat felsoroló összeállítás, amiből hiányozna Budapest. Tulajdonképpen annyira rajta vagyunk minden listán, hogy az már kezd unalmassá válni.

Most viszont a Guardian állított össze ez zavarba ejtő cikket a 40 legizgalmasabb 2014-es úti célról. Azért zavarba ejtő, mert olyan helyek is vannak rajta, mint a most épp ebolaproblémákkal küzdő Lagos. Értem én, hogy 21 millió emberből 5 halálos áldozat még nem ok az utazás elhalasztására, de kihányni a belső szerveidet akkor sem jó turisztikai program, ha fakultatív. Ráadásul tényleg kevés nyomorúságosabb város van a világon Lagosnál, ami persze együtt jár azzal, hogy a hely izgalmas, vibráló, lüktető, de ha ez a fókusz, akkor nem értem, miként került a listára:

- Dyess, Arkansas
- Yorkshire, Nagy-Britannia
- Maremma-régió, Olaszország

És még néhány olyan úti cél, ami Lagos-szempontból kimondottan unalmasnak tűnik.

De Maremma mellett itt van például Gdansk is, amiről már írtam, hogy milyen szuper hely és persze Budapest, naná. A város a lap szerint továbbra is Európa legjobb ár-érték-arányú városa, ami tökéletes helyszíne lehet egy minivakációnak.

A lap kiemeli a reneszánsz (nyilván neoreneszánsz) és szecessziós építészetet (köszi Lechner Ödön!), amik csodálatos hátteret jelenthetnek egy romantikus túrához (naná, hogy egy neogótikusról rakok be fotót), melegen ajánlja a Baltazar Hotelt és a nyolcadik kerületet is, ahova szerinte korábban azért nem volt ajánlatos bemenni.

Ezek alapján a nyolcadik kerület durvább hely lehetett, mint most Lagos.

Olyan sokan ajánlottátok már ezt a helyet, hogy végül megtörtünk és elmentünk kipróbálni. A legjobbkor, mert valamiféle tulajdonosi viszály miatt néhány hónapig nem hozta az elvárt minőséget a hely, de épp másfél hete helyreállt a rend és a Pesti Burger és Bár újra azt tudja, amit állítólag régen tudott.

És emiatt újra kell értékelnünk a hamburgeres toplistánkat.

A Tompa utcában található étterem ugyanis komoly versenyben van az eddigi abszolút kedvenccel, a Zinggel. De annyira más műfaj a kettő, hogy képtelen lennék választani. Mert a Zing egy tökéletes utcai burger, képtelenség zsírpapírba jobbat csomagolni, a két húsos Guitar Hero fényesen ragyogó ragyogó csillag a budapesti burgerkultúra egén.

Viszont ez a Tompa utcai. Ez tökéletes. Lássátok, így néz ki: 

Akkora, hogy képtelenség sétálgatva megenni, ehhez tányér kell, meg evőeszköz, meg az, hogy elkezdd lebontani: nem szoktam én leszedni a bucit a húsról, de itt kénytelen voltam, mert ekkorára nem tudom nyitni az állkapcsom. Pedig próbáltam.

Aztán amikor éppen csak hozzáért az ujjam a bucihoz, észrevettem, hogy csordogál a lé a hús alól. Fel is vettem, nézzétek meg, milyen gyönyörű:

Ekkor már biztos voltam abban, hogy egy csodásan szaftos hamburgert fogok enni, de a valóság még ehhez képest is meglepett. A buci remek, jó állagú, nem túl édes, nem száraz, első osztályú köret. Őrületesen jó a sajt is, meg a zöldségek, a hagymalekvár és főleg a bőséges fokhagymás majonéz a buci tetején, de nem erről akarok beszélni, hanem a hét sztárjáról, erről a húsról:

Atyaúristván! Ez olyan, hogy játszol vele a nyelveddel. Pöckölgeted a szádban. Nincs túlbonyolítva, túlfűszerezve, de remek alapanyag hibátlanul darálva és még jobban elkészítve. Itt a medium tényleg medium sütést jelent (mint a Zingben), és, bocsánat, most egy elég undorító hasonlattal fogok élni, de hát mit csináljak, annyira természetes, hibátlan az összhatás, mintha a hús a szádban nem is egy feldolgozott, megsütött valami lenne, hanem élő, friss izé, a szájpadlásod része. Próbáljátok ki, és rájöttök, hogy mire gondolok.

Külön-külön elemezve az összetevőket mindegyiknél arra a következtetésre jutsz, hogy közel hibátlan, a Zing burgere viszont lehengerlőbb, erőteljesebb. Ugyanaz az étel, ugyanaz a minőség mindkettő, de az egyik fuvola, a másik basszusgitár. Szóval értelmetlen rangsort felállítani köztük: zseniális mindkettő.

Pesti Burger és Bár
Budapest, Tompa utca 21
H-V: 11-24:00