Vasárnap ért véget az idei Placcc fesztivál, aminek az egyik állomása a fiatal flamand koreográfus, Benjamin Vandewalle Madárles 4x4 című produkciója volt. Az az ötlet, hogy bezárnak úgy tizenöt nézőt egy mozgó fekete dobozba, és végighúzzák őket a város egy meghatározott részén. A bent ülők csak egy négyszer négy méteres, kívülről átláthatatlan ablakon néznek ki, míg előttük az utcán táncosok követik őket, és használják az előadáshoz a város adta platformokat, fákat, embereket. Utóbbiak mit sem értenek az egészből, mert onnan nézve nem feltétlenül kapcsolódik össze a nyílt utcai fetrengés a tőle pár méterre vánszorgó kerekes izével.

Ez az előadásban a legérdekesebb gondolat tehát: a perspektíva.

Vegyük azt a hajléktalant, akit az egyik táncos lány bevont a koreográfiába egyszerűen azzal, hogy tánc közben fölé hajolt, majd tovább ugrált. Látnotok kellett volna az arcát, mennyire örült ennek az érthetetlen jelenetnek: felé balettozik valaki, észreveszi, bekapcsolja őt is a táncába, majd továbbsuhan. Az ilyen apró csodák fontosak.

Vagy vegyük azokat, akik bekapcsolódtak a táncba, és önként haladtak az előadókkal, nevetve, játszva. Ők sem tudták, hogy egy előadás színpadán vannak, hiszen ők csak sétáltak az utcán. Elkezdenek táncolni körülöttük, ezért ők is elkezdenek, ilyen egyszerű.

Vagy vegyük az autósokat, akiknek sajnos a Király utca egy kis szakaszán ki kellett bírni az előttük totyogó lassú járművet. Nekik mindegy, hogy itt most épp a művészet nevében próbálnak varázslatot csempészni egy álmos délutánba, csak annyit látnak, hogy egy fekete doboz körül ugrálnak emberek, ami nem tűnik túl logikusnak. Dudáltak, sokat.

A mi perspektívánk pedig ez volt, miközben különös zörejeket játszottak a fülünkbe fejhallgatóval:

Budapest amellett, hogy csodálatos hely, van egy hátránya is: az, amiről írunk, amit bejárunk, alig nagyobb néhány négyzetkilométernél. A belváros látványosabb fejlődésnek indult, mint a stadionépítő-ipar, a fél világ megírta már róla, hogy mennyire izgalmas, lüktető, vibráló, de a hetedik kerületen és a hagyományosan nyüzsgő ötödiken kívül sok helyen nem változott szinte semmi. És a budapestiek többsége ezekben a városrészekben él, szórakozási lehetőség, lüktetés, vibrálás meg sugárban hányó brit turisták nélkül.

Ami elég keserves sors.

A XIII. kerület újlipótvárosi része egészen izgalmas kivétel: nem a belváros, az ötödik kerület álmos-galériás része választja le róla, meg az inkább szakadt, mint divatos körút, mégis remekül működő kis zárvány ez, egy nyüzsgésexklávé, ahol majdnem minden belvárosi látványosságnak van egy párja, csak visszafogottabb, polgáribb kivitelben, nagyon kevés turistával. A Pozsonyi út nyáron olyan, mint a Gozsdu udvar, tele van emberekkel, az éttermek egymás szájába lógnak, még sincs bennük szabad hely, annyi a vendég, akik ráadásul többnyire a kerületben, a szomszédos utcákban laknak, ettől lesz olyan családias, személyes, jó értelemben vett falusias hangulata Újlipótvárosnak, mint talán egyetlen városias területnek sem Magyarországon. Kicsit úgy működnek a dolgok ebben a zárványban, ahogy jól működő nyugat-európai kisvárosokban, ahol az emberek nemcsak laknak, hanem élnek is, elég sokan vannak ahhoz, hogy ne csak az egymás szerelmi életének a megtárgyalása töltse ki a beszélgetéseket, de elég kevesen, hogy folyton ismerősbe fussanak egy-egy utcai portyázás során.

Ez persze szorosan összefügg a városrészben élők jó anyagi helyzetével és azzal is, hogy az összetartásnak, az ismerkedésnek itt hagyományai vannak.

És ahogy egy jól működő városrészben általában, úgy ebben is lennie kell legalább egy kiülős iszogatós-kocsmázós kerthelyiségnek, és a bauhaus-környezetnek, meg a személyes kis üzleteknek, régi mesterembereknek köszönhetően olyan festett háttér előtt üzemel a kerület egyetlen ilyen helyszíne, hogy azonnal otthon érzed magad benne.

A Figaro sztorija is érdekes: az apró kis kávézónak feltűnt, hogy a hangulatos, szűk kis utca túloldalán található apokaliptikus, lepusztult játszótér-park-kombó az évek alatt egy hatalmas nyilvános vécévé vált, pedig tök jók az adottságai. A mérete, az elhelyezkedése és a benne található kőmedence is valami többre predesztinálta, úgyhogy a hely tulajdonosai átvették a parkot, kipucolták, rendbe rakták, felvirágoztatták (haha) és olyan hangulatos kis kertet varázsoltak belőle, hogy kevés hangulatosabb helyen tudod búcsúztatni a nyarat. Vagy épp köszönteni, esetleg kiélvezni, ha tavasszal vagy nyáron futnál bele ebbe a cikkbe.

Talán kéne még ezt cifrázni, de amit tud a Figaro, azt már le is írtam a korábbi bekezdésekben: kellemes kert sok zölddel, középen szép kis tóval, benne aranyhalakkal, jó könyvekkel megpakolt könyvszekrénnyel, hintaággyal, barátságos házak közt, kézműves sörökkel, a felkapott belvárosi helyekkel simán lépést tartó, tehát viszonylag magas árakkal és olyan családias adottságokkal, amilyennel talán a Mazet Tov bír a központban: itt nyugodtan megjelenhetsz egy gyerekkel is, találni fog haverokat, akikkel nyugodtan bandázhat a kerítéssel körbevett és csak egy szűk, lényegében forgalom nélküli utca felé nyitott parkban.

Nagyon kellemes, nyugodt, kicsit drága és a kevés pincér miatt lassú hely a Figaro (a Borbély utcában, értitek), ami remek célpont, ha épp Újlipótvárosban vagytok/éltek és nem akartok a hatodik kerületig menni, inni egy jót.

Figaro
Budapest, Borbély utca 2/e
06703255801
H-V: 10-22

Budapest azért is zseniális város, mert sokkal több a sztorija, mint elsőre gondolnád. Olyan épületek, városnegyedek vannak, hogy eldobod az agyad, csak épp sosem hallasz róluk, és a közelükbe sem kerülsz.

A MÁV Gépgyár kolónia pont ilyen.

Már a neve is: úgy hangzik, mintha valami steampunk korban a magyar vasutaknak sikerült volna először embert juttatnia a Marsra egy gőzmeghajtású űrmozdony segítségével (útközben tesztelhették volna Einstein idődilatációs elméletét), majd ott egy virágzó társadalmat hozott volna létre.

Ehelyett viszont a nyolcadik kerületben építettek fel egy hihetetlenül izgalmas lakónegyedet, lakótelepet, egyetlen épülettömbben. Ezt:

A házat 1908-ban kezdték el építeni és egy évvel később már be is fejezték a munkát, hogy legyen hol lakniuk a MÁV munkásainak és tisztviselőinek. A cég viszont olyan jól állt akkoriban, hogy nemcsak néhány egymástól független lakást hozott létre, hanem egy önálló várost.

Oké, azért a lakásokba is belehúztak: 645 szoba-konyhás munkáslakást és tíz két-háromszobás tisztviselői otthont terveztek a négyemeletes épületbe, aminek hatalmas belső udvarának a közepén ott van egy csodálatos víztorony, bizonyítva, hogy mégiscsak steampunk Mars kolónia ez, nem nyolcadik kerületi sorház. És mindenki be akart ide kerülni: a kor elvárásaihoz képest igazi luxusközösség volt itt, ráadásul aki lakást kapott a házban a MÁV-tól, az kiváltságosnak számított, annak sínen volt az életen, annak biztos karrierje volt a cégnél.

Na de: nézzük át, mi volt az épülettömbben. Egyrészt egy hatalmas belső udvar, ami igazi közösségi térként funkcionált, és ahol remekül el lehetett tölteni egy pihenőnapot. Aztán: az alagsorban voltak szaunák, gőz-, és kádfürdők, utóbbiakra persze azért volt szükség, mert csak az egyik lépcsőházba építettek fürdőszobákat, a többiből a közös tisztasági fürdőbe jártak a lakók, ami egyébként akkoriban tök normális volt. És vécék is csak a folyosón voltak, ezért aztán amikor később modernizálni kellett a lakásokat, jelentősen át kellett alakítani az alaprajzot, hogy elférjen bennük egy kád és egy wc, de erről majd egy következő cikkben.

Szóval volt itt vendéglő, volt tisztviselői kaszinó, építettek ide egy tekepályát, az emeleten pedig létrehoztak egy hatalmas színház-, és mozitermet. De volt még a tömbben orvosi rendelő, mentőállomás, kártyaszoba, könyvtár, óvoda, edzőterem, mosoda és jéggyár, hogy meg ne romoljon az étel a lakások jégszekrényeiben. Ahogy írtam már: külön város.

Az ötvenes években, az államosítás után aztán komoly átalakításba kezdtek, sokáig művelődési házként működött az épület néhány része, ez volt a Vörösmarty Kultúrház, a nyolcvanas években meg itt üzemelt az alternatív szórakozóhely, a Fekete Lyuk. Aztán forgattak itt még egy rakás filmet a Csinibabától a Vizsgáig, annyira erőteljes és egyedi a hely hangulata.

A következő részben egy, a házban található szuper lakást mutatunk be.

A fotókat Bujnovszky Tamás készítette, a cikk megírásához sok infót találtunk az Egykor.hu oldalán.

Egy nagyvárosban, főleg ahol sokan laknak egymás mellett, és nagy a fluktuáció, elkezdünk nem foglalkozni azzal, ki a szomszédunk. Minek jegyezném meg? Lehet, hogy holnap már itt sem lesz. Meg egyébként is, neki kellene odajönnie, a múltkor sem köszönt és így tovább. Ez azonban valójában racionalizálás: szeretnénk odamenni, szeretnénk egy jó közösséget kialakítani, felemlegetjük a “régi jó” időket - így hívjuk az alternatív világegyetemeket -, amikor mindenki mindenkit ismert, az emberek összejöttek és közösséget alkottak. Mi pedig, sokszor félelemből, nem próbálkozunk ugyanezzel. Mert félünk a másik apátiájától, visszautasításától, gúnyos nevetésétől. Pedig a helyzet az, hogy a másik apátiája mögött lehet, hogy ugyanaz a félelem lapul.

Oké, szóval elvethetjük, hogy az emberek általában személyes beszélgetések és közös teázások során mérjék fel az erőviszonyokat, és az egypontnullás, szembe nézős, szájjal beszélős módszerrel alkossanak szorosabb közösséget a saját lépcsőházukon belül vagy kívül. Ez még mindig jobban működik a külső budapesti kerületekben, vagy az olyan zárt közösségekben, mint mondjuk az egykori Óbudai Gázgyár lakótelepe, azonban ha a bejárati kapud előtt napi százezer ember halad el, akik közül kilencvennyolcezer nem is odavalósi, akkor nehéz.

A miutcank.hu egy közösségi oldal, ami pontosan erre keres megoldást. Láthatod azokat, akik körülötted élnek, szívességet kérhetsz tőlük, felajánlhatod a saját segítségedet, programokat szervezhettek együtt, tanácsokat kérhettek egymástól.

A legfontosabb, ami mondjuk a Facebooktól megkülönbözteti, az a terület alapú szeparálás. A Facebookon csak az ismerőseidet látod, éljenek akárhol a világban. A Miutcánkban csak a körülötted élőket látod, akár ismered őket, akár nem.

Persze nem látod a pontos lakhelyüket, sem a teljes nevüket. Viszont amit beírsz, azt mindegyikük elolvashatja, reagálhat rá, segíthet neked vagy vásárolhat tőled. Feladhatsz apróhirdetést, kérhetsz egyszerűen szívességet, szervezhetsz közös programot, sporttársért kiálthatsz, szakembert hívhatsz a környékről, ha eldugult a vízvezeték (tudjuk, annak mi a vége), vagy megkérdezheted a Lelőhely fülön, hogy hol lehet a környéken jó péket vagy hentest találni.

Az oldal idén indult el béta verzióban, és úgy tűnik, működik. A nyitóoldalon rögtön elnézést kérnek az esetleges lassabb működésért, mert váratlan volt az üzemeltetőknek is a hirtelen siker. Körülnéztem én is odabent, egy belvárosi és egy külkerületi regisztrációval megnéztem, hol használják valóban a Miutcánkat.

Az eredmény az lett, amire számítottam: a külső kerületben egy adott területen tizedannyian regisztráltak, mint a belvárosban (ez persze a népsűrűséggel is magyarázható), és a bejelentkezettek nagy része csak egyszer járt az oldalon: amikor feliratkozott. Benézett, nem látott aktivitást, ő sem érzett erőt magában az elsőzésre, úgyhogy vissza sem nézett.

Bezzeg mondjuk a Rumbach Sebestyén utcában. 570 méteres körzetben 200 regisztrált embert listázott ki az oldal, akik közül a bevállalósabbak már aktívan használták is a lehetőségeket. Valaki üvegest keresett és talált, mások focikapust vagy biciklitúrához társat kutattak. Péter kettes imbuszkulcsot kért kölcsön egy órára, mások nyelvtanítást vagy zongoraleckéket ajánlottak fel.

Lakáshirdetést nem találtam, pedig Örkény egypercesét szívesen vettem volna az aprók között.

"Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással."

Két bejegyzés volt, amin meglepődtem. Látszólag nincs közük egymáshoz, mégis szorosan összefüggnek. Az egyikben megkérdezték, vigyázna-e valaki a gyerekre egy-két órára. A másikban az újonnan alakult kis közösség első sörözését szervezték.

Nyilván senki nem bízza a gyerekét mondjuk "S. I." gondjára, aki 450 méterre regisztrált be, és szereti az aranyhalakat. Mert S. I. - akármilyen szép dolog is szeretni az állatokat - idegen. Még. Viszont amit fontos látni, hogy ez nem csak egy interneten létező közösség. Vagyis nem annak szánták: később közös programokat szervezhetnek, megismerhetik személyesen egymást, S.I. arcot, személyiséget kap, S.I.-vel lesznek közös élményeink. Ebben is a Facebook ellentéte: előbb hozzákötnek, aztán megismerkedtek. És akkor mehet kölcsönös bébiszitterkedés.

Sőt megszervezhetitek, hogy hétfőn Márti, kedden Juli, szerdán Zsolt vigyáz a környékbeli gyerekekre, rögtönzött óvodát létrehozva. Mehet a bográcsgulyácsozás az egyik bérház belső udvarán, de lehet helyi tüntetést is szervezni, ha az ott élők tiltakozásukat fejeznék ki valami agymenés ellen. Van erre egy csodálatos szó, mondjátok ki gyorsan ötször:

érdekérvényesítő képesség

Végre megtudjuk, lakik-e a szomszéd utcában tetőfedő, esetleg marketinges, és a következő közös sörözésre leegyeztethetünk egy kis munkamegbeszélést.

Az eredmény ugyanaz lehet, mint a zárt közösségek esetében, az internet és a nyolcplusz órás munkahetek előtt: összejövünk, beszélgetünk, megismerjük egymást. Csak be kellett iktatni egy köztes állomást, egy weboldalt, amivel a kijelzőre meredő szemek elé kerülhetett a probléma és a megoldás. A közösség nyitott, bárki csatlakozhat, a feltétel, hogy a közelünkben éljen.

Disclaimer: közösségi gazdaságról szóló sorozatban az Egy nap a városban blog együttműködő partnere a Magyar Telekom. Ők azok, akik összeszedték, és egyben tálalják elénk a hasonló megoldásokat, valamit az infrastruktúrát, a szélessávú mobilnetet adják az ilyen oldalak mögé. Itt írtunk róla bővebben.

Mától indul és vasárnapig tart az idei Placcc. Megint megszállják a várost a kísérleti művészek, hogy úgy mutassák meg nekünk a saját városunkat, ahogy még nem láttuk.

Négykor indul például az első Birdwatching 4x4 című táncelőadás, amiben első ránézésre nem is maga a tánc, hanem a körítés lesz az igazán különleges. A nézők egy mozgó megfigyelődobozban kapnak helyet, amiből csak egy négyszer négy méteres ablakon láthatják a várost, és annak tükörfalakkal manipulált látképét.

A mobil doboz végighalad a városon, és mindennapi környezetünket falak és testek költői tájképévé változtatja. Az akár jól ismert utcák és terek a szokatlan szemszögből figyelve, pár mozgatható tükörfallal és pár táncossal „manipulálva” ismeretlen arcukat mutatják, orientációs érzékük határait kutatják.

A koreográfus Benjamin Vandewalle flamand előadóművész.

A fesztivál Csepelen is aktív lesz. A városrész egy forgalmas pontján, egy üresen álló bolthelyiségben nyílik meg a Szubjektív Csepel elnevezésű kiállítás. A válogatás három különböző anyagból áll: egy külföldi képzőművész, két magyar alkotó, valamint csepeli gyerekek műveit láthatjuk. A kiállítás lényege, hogy ellentéteken keresztül játszik el a valódi, és a fejekben elképzelt Csepel közti képekkel.

És itt lesz egy reality performance is: a 011 Alkotócsoport a Független Budapesti Államot képzeli el, ahol minden ott élőnek állampolgársági vizsgát kell tennie. Az egykori Csepel Művek egyik hangárjában kipróbálhatjuk, meddig tartunk ki saját elveink mellett, megzavarhatnak, vagy megvásárolhatnak-e minket, és hogy egyáltalán befolyásolni tudjuk-e saját sorsukat. Ezt ígéri a programfüzet, és egész megjött hozzá a kedvem.

Lotte van den Berg színházi alkotó sokszereplős párbeszédeket valósít meg velünk egy színházteremben. Emiatt:

A jelenlegi magyarországi politikai helyzetben az embernek könnyen az a benyomása támad, hogy a politikáról való beszélgetés óhatatlanul szomorúságba, frusztrációba vagy parttalan vitába fullad, s mintha lehetetlen volna a témáról úgy párbeszédet folytatni, hogy közben új gondolatok, szempontok szülessenek. Az alkotók egy a jezsuiták által kifejlesztett beszédtípushoz fordulnak, hogy megkíséreljék lehetővé tenni a lehetetlen párbeszédet. A péntek esti programra 100 résztvevőt várnak, akik 10 magánlakás nappalijában vehetnek részt a beszélgetéseken.

Az idei Placcc programnaptárját itt tudjátok elérni.