update: Megszületett az eredmény, és itt is ugyanaz lett az első három helyezett, mint az indexen. Úgy tűnik, egyetértünk ebben minden platformon és fórumon. Az első helyezett mindkét szavazáson az Akácfa utcai fecskék lettek, a “Tombolás, vagy nyugalom?” című alkotás (23 százalékotoknak tetszett). A második és harmadik helyezett a “Budapest nem ekkora” 16, és a “Romlás virágai” 13 százalékkal. Köszönjük a szavazást.

Korábban már írtam a Színes Város legújabb dobásáról, ami teljesen megosztotta a közvéleményt. Vannak, akik úgy érzik, öncélúan festegetik össze Budapest hetedik kerületét, mások - köztük én - üdvözlik a nemzetközi művészek alkotásait, ami túlmutat a dekoráción és a könnyen emészthető díszleten. Végre kortárs alkotások kerültek a falakra, amiket vagy szeretünk, vagy nem.

Az meg, hogy megosztók, külön jó. Inkább vitatkozzunk művészetről, mint bármi másról.

Szóval a Színes Város minket is megkért más lapokkal együtt, hogy szavaztassunk meg minél több embert, hadd lássuk, hol melyik alkotás tetszett a legjobban az adott közösségnek. Én is kíváncsi vagyok, úgyhogy holnap hat óráig lehet a poszt alján szavazni a tíz műre, amivel nyilván egy kicsit arra is szavazunk, miket szeretnénk továbbra is Budapesten látni.

Az eredmények vasárnap este, a szavazás lezárta után lesznek láthatóak.

A Színes Város által leszervezett, az utóbbi hetekben elkészült tíz munka, amire szavazhattok:

“Akármilyen társaságba is kerülök, ha szóba kerül a közösségi kert, valaki tutira odamutat egy másik emberre, akinek köze van az egyikhez Budapesten”. Ezt Kertész Mónika meséli nekünk, a Kortárs Építészeti Központ (KÉK) munkatársa. Többek között ő az, aki elérte, hogy ez így legyen.

2011-ben, amikor megnyílt az első közösségi kert a városban, még csak tapogattuk ezt. Oké, a belvárosiak is juthatnak pár négyzetméternyi földhöz, palántázhatnak és közben együtt vannak, de vajon mennyire tartós ez az érdeklődés? Senki sem volt biztos benne, hogy ez egy működő dolog lehet, kivéve azokat, akik a háttérben minden nap azon dolgoztak, hogy ez így legyen. Közösségi eseményeket szerveztek, új területeket néztek ki és szereztek meg, és persze ástak, öntöztek, metszettek.

A kortárs közösségi kert, mint jelenség a hatvanas évek végétől jelent meg a világban. Korábban a termelés, az élelem előállítása volt a fő szempont egy több ember által megművelt területen. A belvárosi kerteknél viszont inkább a közösség, a közös munka és persze a permetanyagmentes zöldségek és gyümölcsök íze lett az elsődleges.

Budapesten a KÉK úttörése előtt egyetlen olyan esetről tudtak csak, amikor egy magánszemély egy fiatalokból álló társaságnak átengedett egy darab földet, hogy megműveljék. Ők pedig így tettek, felváltva, közösen ültettek, öntöztek, kapáltak, meg amit kell. De erre akkor még nem volt jogi lehetőség: amikor a KÉK 2009-ben próbált ebben az irányba mozdulni, és kialakítani egy ilyen kertet a hetedik kerületben, az önkormányzat részéről teljes ellenállásba ütköztek. Ugyanis még a jogi háttér sem állt rendelkezésre: nem lehetett odaadni művelésre, saját használatra a környékbeli lakóknak egy darab földet, ilyen kategória egyszerűen nem létezett.

Most már létezik. Sőt most már bármelyik önkormányzathoz fordulunk, tudják, hogy megy ez.

Három évvel az első kert megnyitása után pedig a KÉK már egy különálló domainen, a kozossegikertek.hu oldalon próbálja meg összeszedni az országban található összes közösségi kert helyét és elérhetőségét. Már csak a számbavétel, az adatbázis kiépítése is nagy munka.

Ebédelős sorozatunk most Óbudán folytatódik, az aquincumi katonai amfiteátrum közeléből, ahol egy aranyos kis étterem nyílt. A különlegessége, hogy amikor ott jártam, ebédidőben, teljesen üres volt, miközben a szomszédos étterem teraszán egy csomóan ültek. Na jó, azért az is közrejátszhatott ebben, hogy három után érkeztem, amikor épeszű ember nem jár étterembe, a legjobb konyhák meg be is zárnak, előkészülni a hatos vacsorára. De az is látszik, hogy még egyáltalán nincs bejáratva a hely.

Ez az üresség a belső teret, és a minket üdvözlő barátságos felszolgálókat elnézve szimplán különös volt, a kapott ebéd alapján pedig egyenesen érthetetlen.

Táblára krétával írják fel az adott heti menüt, minden nap lehet választani három előétel, öt főétel és három desszert közül (legalábbis amikor én voltam, ennyi volt felírva).

Folytatódik a sorozat, amiben Budapest legjobb pékségeit járjuk körbe, és részben a ti ajánlásaitok alapján keresem a legjobb kenyereket. Éppen ideje: van már néhány jó, elhivatott pék Budapesten, de még mindig elférne mellettük néhány száz. Pedig a kenyér az egyik leggyakrabban fogyasztott étel az asztalunkon, akár minden nap többször is megtömjük vele magunkat. Fontos, hogy minőségi legyen a cucc.

A pontozási rendszert egyéni preferenciák alapján állítottam fel. Értem ezalatt például, hogy valakinek nem fontos a kenyér tartóssága, inkább egy nap alatt eltünteti, és nem érdekli a három napos állag. Én azonban úgy gondolom, hogy a kenyér esetében minden létező előnyt és hátrányt értékelni kell, sőt a saját szokásaim miatt még egy bundáskenyér-tesztet is végzek. Mennyivel jobb, mint kidobni a kenyeret, nem?

Most a Butter Brotherst látogattuk meg, a Lónyay utcai srácokat.

Az üzlet a legutóbbi írásunk óta átalakult, étkezésre alkalmas pultok, asztal, székek kaptak helyet, ottjártamkor épp egy bringás fújta ki magát az egyiknél, egy pohár vízzel a kezében.

Fontos: a Butter Brothersnél sima, fehérlisztből készült kovászos kenyeret nem nagyon kapni, valami extraságot mindig belecsempésznek. Vagy aszalt paradicsomot tesznek a tésztába, vagy sörrel lazítják meg egy kicsit a kenyeret, ami éppen jön. A legegyszerűbb fehérkenyér tehát itt a “sörös”, egy fél kilós versenyző 450 forintért. E mellé kértem még egy tönkölybúzás veknit is, fél kilós, 650 forintért (a képen balra).

Budapestre látogatott néhány napra Joyce Maynard egyesült államokbeli írónő és férje, Jim Barringer, és az Egy nap a városban blogot kérték fel, hogy vezesse körbe a városban a párt. Segítségünkre volt az információ, hogy minden érdekli őket, és bármire kíváncsiak.

Eddig csak nagyobb csoportokat, céges csapatokat vittünk körbe a városon, megmutatva nekik Budapest azon arcát, amit mi a legjobban szeretünk. Két fős csoporttal még nem volt dolgunk, de izgalmasnak ígérkezett a túra, úgyhogy szívesen belevágtunk.

Joyce Maynard az Alexandra meghívásából érkezett, dedikálta a Nyárutó című könyvét, amiből nemrég Kate Winslettel filmet is forgattak, és egy hivatalos eseményen elkészítette a meghívott vendégekkel együtt azt a pitét, ami a könyv egyik központi, emlékezetes jelenetét is adja.

Amit viszont nem tudtam: Joyce hihetetlen energikus személyiség. Megállíthatatlan, csapongó, kíváncsi és erős. Utóbbit nem csak lélekben értem: úgy gyalogolt végig hat órát, hogy mi már a végén csak kullogtunk utána.

Eszterrel, az Alexandra kiadóvezetőjével mi jóelőre kitaláltuk a programpontokat, ami egy könnyed kis városnézésből és egy laza, magyaros ebédből áll, de az előre kitalált útvonal az első órában módosításra szorult, amikor Joyce meglátta a Gellért fürdőt a hajókázás után, és mindenáron be akart menni.

Mivel a hajón számunkra már kiderült, hogy Joyce-ot a történelmi anekdoták közül inkább az emberek, emberi sorsokkal foglalkozók érdeklik, így itt már igyekeztünk az aktuális sztorikat elmesélni, külön kiemelve azokat a tapasztalatokat, amik minket értek a városban. Ez volt a tuti recept: látszólag azt akarta hallani, milyen budapestinek lenni. Itta azokat az információkat, ami őt is azzá változtatják néhány órára, mohón habzsolta a várost.

A Vásárcsarnoknál is megálltunk végül, itt vett áfonyát a pitéhez, gyorsan megmutattuk neki a magyar sonkák, szalonnák, kolbászok világát, valamint a savanyúságokkal is megismerkedett. Imádta a Párizsi udvar haldokló szépségét, és megtalálta az élő Párizst Budapesten a Gerlóczy kávézóban, a modern dizájncuccokat a Printában, és még egy Bazilika-sétát is bele tudtunk erőltetni az időbe ebédig.

A Kispiac tökéletes választás ilyenkor: laza, fesztelen hangulat, angolul is beszélő pincérek és étlapok, magyaros, húsos fogások jó minőségben, kiváló magyar borok. Az egésznek van ráadásul egy olyan bennfentes hangulata, amitől az is lokálpatriótának érzi magát, aki csak átutazik a városon.

A zsidónegyed régi és új arcait is megmutattuk végül nekik, a Dohány utcában, a Zsinagóga előtt váltunk el. Joyce tiszta szívből megölelt, és megköszönte a vezetést, azt állítva, hogy tényleg megmutattuk neki a városunkat.

Salingerről nem kérdeztem sokat. Illetve megkérdeztem azt, hogy nyilván minden újságíró erre kíváncsi. Mindegyik - válaszolta. De nem hibáztatom őket - tette hozzá. Hiszen ő maga is írt arról a tíz hónapról, amikor 18 évesen az akkor 53 éves Salinger házában megírta élete első könyvét. Beszélgettünk kicsit a Zabhegyezőről, aztán elengedtem a témát.

Pontosan úgy kell várost nézni, ahogy Joyce tette. Belevetni magad előre, fejjel, és várni, mi jön. Mert Budapest az a város, ahol egy ilyen ugrás után olyan meglepetéseket kapsz, amikre nem is számítanál.

Az Egy nap a városban továbbra is szervez túrákat csapatok, cégek számára, közösségépítő feladatokkal, városismereti adalékokkal és olyan helyekkel, amiket mi is szeretünk, és ahová nem feltétlenül juthat el egymaga az érdeklődő. Itt vannak a részletek.