2008-ban a négyes metró építése miatt lezárták, majd 2014-ben átadták a felújított Baross teret. A fogadtatás vegyes volt, a pozitív oldalon emlegették a főbejárat előtti, valamint az aluljárószintre tervezett tágas teret, hogy a lökésszerűen érkező péntek délutáni forgalom meg se kottyanjon a pályaudvarnak. Negatívumként hallottuk, hogy a térburkolat és a korlátok olcsó megoldások, valamint hogy felesleges az áthaladókon kívül másokra is gondolni a tér kialakításánál, így a padok meg hasonlók feleslegesek.

Az átadás után a tér valóban kongott az ürességtől, de ez majdnem minden új tér átadásánál így van, ha ennyi idő eltelik. A 2008 utáni hat évben nem csak azt felejtettük el, hogy előtte hogyan használtuk a Baross teret, de egyáltalán nem is emlékeztünk rá, milyen volt korábban. Pedig én gyakran látogattam egy kiskocsmát a közelben, 2000 és 2005 között a Thökölyn, ahol esküszöm úgy nézett ki a felszolgáló, mint Helen Hunt. Mégis elfelejtettem.

Nemrég arra jártam, sétálgattam egy órát a téren, hogy meglessem a rajta burjánzó életet (ha van), és megnézzem, mely részei kihasználatlanok.

Alapvetően azt láttam, hogy a teret birtokba vették, főleg a fiatalok. A vegetáció nagy része persze továbbra is a pályaudvar átmenőforgalma a Thököly és a Kerepesi út irányából és vissza. Főleg előbbi, a rendbe szedett Bethlen Gábor utca és a Keleti pályaudvar (elmenő) menetirány szerinti bal oldalára átkerült parkoló miatt innen érkezik a legtöbb ember. De nem is ez az érdekes, hanem hogy a padokon fürtökben lógtak a tizenéves bandák. Oda beszélték meg a találkozót, és ott ücsörögtek. A Baross tér volt az aznapi program.

De magányos, vagy páros utazókból is láttam többet, nagy bőröndökkel nyomogatták az okostelefonjukat. Mások csak ácsorogtak ott, vártak valakire. Ők innen mentek aztán tovább, sejtésem szerint az Arénába, vagy vonattal valami közeli célpont felé.

Folytatódik a legjobb ebédmenüket felderítő sorozatunk, most épp a Bordó Bisztróra csaptunk le. A hely kábé egy éve nyílt, szóval még új ahhoz, hogy legyen benne lendület, de ahhoz már elég ideje piacon vannak, hogy kiforrjon a koncepció, hogy legyen elképzelésük magukról.

A helynek nagyon jó a hangulata, a belső tér helyén egykor nyomda volt, óriási belmagasság és annyira zegzugos az egész, mintha valami varázskastélyos filmből hozták volna a díszleteket a Nagymező utcába. De amikor jó az idő, kint is lehet enni, az épület mellett ugyanis egy HATALMAS belső udvar van, a fotón talán az ötöde látszik.

A Bordó erőssége az ebédmenü, viszonylag jópofa fogások vannak az elhelyezkedéshez képest remek áron. Amikor épp náluk jártam, így nézett ki a hét, a szerdai menüt sikerült elcsípnem:

Az indítás jó volt, a kiszolgálással már akadtak gondok. A megrendelés utáni 15 percben például semmi sem történt. Vacsorázás közben nem zavar az ilyesmi, de az ebédmenünek gyorsan kell érkeznie, erről szól a műfaj, vissza kell érni dolgozni. Aztán rájöttek, hogy valamikor véletlenül elfelejtettek, és megjött az étel, de rosszul: elsőként a muszaka futott be, aztán pár perccel később az előétel. De végre megjött.

A francia saláta teljesen korrekt darab volt, nyilván főként fagyasztott zöldségekkel, de az a hülye, aki friss borsót vár augusztus közepén 1199 forintos menüben. Az ízek egyébként rendben voltak, a majonéz finomra sikerült, az adag is rendben volt, bár valami kenyér elfért volna mellé.

A muszaka is tökéletesen vállalható volt. Masszív sajtréteg a tetején, ami ráadásul nyúlik, a hús aránya rendben van, bőven kerültek friss, vagy frissnek tűnő zöldségek a fogásba, a padlizsán esküszöm, grillezettnek tűnt, nem mászott az egész nyakára a burgonya, viszont a szerecsendiót eltúlozták, az ételbe szórt mennyiség kábé harmada is elég lett volna.

Végül jött a balkava, ami a szokásosnál kevésbé volt édes, szóval a recept nemcsak annyiból állt, hogy fél liter mézben oldj fel fél kiló cukrot, majd tálald. Nem volt túl édes, de talán túl tömény igen, amit ügyesen egyensúlyozott a narancs, de 2,3 cikkely még elfért volna belőle a tányéron.

Összességében 1190-ből sokkal ügyesebben nem lehetne kihozni egy ebédmenüt, a Bordó Bisztró tökéletesen hozza, amit ennyiért elvárhatsz, ráadásul hely is van mindig.

Bordó Bisztró
Budapest, Nagymező utca 3
06703598777

H-K: 10-24
Sz-Cs: 10-01
P-Szo:10-00:30
V: 10-00

Miklós Mihály pékségének történetén egyáltalán nem csodálkozhatunk, mert korántsem példa nélküli itthon: adott egy lelkes alapító, aki Franciaországban kenyérhéjakat ropogtatva elhatározza, hogy ő is szeretne igazán jó kenyeret készíteni itthon. Évekig tanul külföldön, majd hazaérve, kezében a tudással, de hazai papír nélkül áll neki a munkának. Először persze muszájból elvégzi a szakvizsgát, mert anélkül nem lehet. Holott tudja, hogy amit ő megtanult, nem nagyon tanítják itthon.

A “Marmorstein” Misi dédapjának családneve volt, Esztergomban volt pékségül ezen a néven. A családi hagyományt élesztette fel tehát a pék, fatüzelésű kemencét épített, kísérletezett (nem az adalékanyagokkal, hanem a liszttel és a kovásszal), és végül megszületett a Marmorstein pékség. Saját bolt nélkül, kiskereskedőknek kiszállítva a kenyeret, bagettet, ciabattát, kalácsot.

A weboldalukon láthatóak a helyek, ahol kapni Mihály kenyereit, én a Deliben vásároltam be.

Az Opera mögötti kis üzlet a Marmorstein termékein kívül egyébként is számos minőségi kenyérrevalót tart, úgyhogy sonkát, különféle krémeket, sajtot, olajakat, 100 százalékos paradicsompürét meg hasonlókat vásárolhatunk a tészta mellé.

Fehér Parasztkenyér, 500 g, 450 Ft

Ez a Marmorstein leghagyományosabb kenyere. Szinte tökéletes: a közepe puha és hideg, eltépve kissé nyúlik, ellenálló, tömör. A héja elég kemény, de megnyomva ropog, a színe szép, az íze pedig zseniális.

Másnaposan a héja bepuhul kissé, de még ilyenkor sem morzsál, a belsejének az állaga és íze is hibátlan. A harmadik napon kezd száradni jobban, ekkor mehet bundás kenyérnek: optimálisan szívja magába a tojást, az állaga pedig, a korábban már említett bél miatt, pont kellően ellenálló. Szétsütve is van tartása, na.

Diós-mazsolás kenyér, 500 g, 990 Ft

Ez valami elképesztően jó cucc, ráadásul annyira tömör, hogy képtelenség egy-két kis szeletnél többet enni belőle. Már majdnem édesség: a mazsola és a dió olyan töménységben szerepel benne, hogy a tészta csak összetartó erőként van jelen. Önmagában is fantasztikus, de vajjal, kecskesajttal, aszalt paradicsommal, lekvárral is remekül összejátszik. Nincs esélye a kiszáradásra, viszont a penészedésre annál inkább, így ajánlott papírzacskóba tárolni, és azért három napon belül megenni.

Kóstoltam még a csokis kalácsot, amiben a csokidarabok elképesztőek voltak, a tészta annyira nem győzött meg: morzsált, szétesett, és gyorsan kikészült.

A pékség teljes választéka: ciabatta; baguette; fehér paraszt kenyér; teljes kiőrlésű kenyér; tönköly kenyér, diós kenyér, diós-mazsolás kenyér, 5 magvas kenyér, 100%-os rozskenyér, kalácsok (vajas, csokis, mákos).

Fehér Parasztkenyér

szerkezet: 5/5
íz: 5/5
tartósság: 4/5
kenyérhéj: 4/5
bundáskenyér-teszt: 5/5
ár: 3/5

Összesen: 26/30

Sikolt feléd az égen át, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe, mert elhagyatnak akkor mindenek, mosolyogva néz a földre a szelíd nap sugara, tikzikulisikzándics, sssssshhhh, és megint külön a kutyaólak csöndje.

Ilyesmi, azt hiszem, ha prózában akarnám érzékeltetni.

Wahorn András zenész, képzőművész és bandája, a Wahorn Airport játszott egyik szombaton a Jedermannban. Ekkor még nem tudtam, mire számítsak, csak annyit tudtam, hogy játszani fog Hans van Vliet, a hely tulajdonosa is, harsonán. És kíváncsi voltam.

A következő kép fogadott, amikor odaértem: Hans a pultnál bámulta enerváltan az italát, láthatóan teljesen kikészítette valami. Wahorn András ott állt a színpad mellett, és egymaga kitöltötte a teret, pedig halkan és udvariasan beszélt. Ő az, aki az 1980-as évek elején efZámbó Istvánnal, feLugossy Lászlóval és Bernáth(y) Sándorral közösen megalapította a Bizottság zenekart. Bár ő egyáltalán nem ezt tartja a legfontosabb tettének, de már nem ellenkezik. A vele készült interjúkat olvasva kiderült számomra, már megadta magát, és elfogadta, hogy a Bizottság után következő évek, évtizedek személyes izgalmai, művészi fejlődése már keveseket érdekel. Ahogy ő fogalmazott két zenei blokk között: abból élt, hogy olyan képeket festett, amik senkinek sem kellettek.

Fontos hozzátenni, mert az előző mondatomból nem derül ki: mindezt olyan hangsúllyal mondja, hogy szakadsz a nevetéstől. Az önirónia egy olyan magas szintre állt benne, ami a művészet miatti ösztönös fájdalmát képes ellensúlyozni. Nagy erők dolgoznak tehát belül, noha ez nem látszik rajta, annyira ellazult.

A Dreher elindított Budapesten egy Csehországban már hagyományosnak számító, itthon még ezidáig ismeretlen műfajt. A sörkészítést megszakítják egy ponton, a pasztőrözetlen italt hatalmas, hűtött tankokba töltik, utána beállítják a kocsmákba. Minket is felkértek, hogy vegyünk részt az eseményen, és kóstoljuk meg az italt.

A kézműves sörök elterjedése új kihívás elé állította a nagy sörgyárakat. Továbbra is tudták mondani, hogy az ő sörük ellenőrzött, állandó minőségű, de a piac már beindult: izgalmakra vágyik, olyan sörkülönlegességekre, amik közelebb viszik őket az ital készítéséhez, és az alapanyagokkal való kísérletezéshez.

Közben a sörgyárban dolgozók tudnak valamit, amit mások nem. Tudják, hogy a legfrissebb, legzamatosabb sörélmény az élesztőtől való elválasztás után, még a pasztörizálás és palackozás előtti állapot, amikor a sör éppen elkészült, és még nem kezdik el tartósítani.

A Dreher pontosan itt vágja el mostantól a folyamatot, hogy elkészítse a Tanksörét, amit mostantól két budapesti helyen, a Stexben és az Akácfa sörözőben lehet csapra verni. Előbbiben Dreher, utóbbiban Arany Ászok márkanévhez kapcsolva.

A tanksörök a pasztörizálás hiánya miatt nem bírják annyi ideig. Azért 6-8 napig simán megtartják állandó hűtés mellett az eredeti minőségüket - még tovább is tartanak persze, de azért egy idő után megadják magukat. Legfeljebb hét napig állhat viszont egy helyen egy eresztés, a töltési dátumot egy krétával írt táblán mindig láthatjuk az adott tartályon. Két hét után, ha nem fogyott el, visszaviszik a gyárba, és kiöntik, majd újratöltik. De erre nem kerül sor, el fog fogyni - mondják nevetve a marketingesek. El is hiszem, csak olyan helyek merik ezt bevállalni, ahol van ennyi forgalom.

Ez nem valami olcsó mutatvány: a gyártási folyamatba be kellett illeszteni egy új állomást, ahol feltölthetik az 500 literes tankokat, meg kellett venni a hűthető mobil tartályokat, amik állandó nyomáson és hőmérsékleten - 7 fokon - tartja a sört. A kocsmákat is fel kellett készíteni, hogy fogadni tudják a tankokat, és be kellett kötni a mutatós, Barátság kőolajvezeték vastagságú díszítő rézcsöveket a pultokba, hogy nyáron is érezd, ránézésre, milyen hidegen tartják az italt.

Itt a folyamat, a gyárban lévő betöltéstől, a kiszállításon át egészen a kocsmáknál elfoglalt pozícióig:

A Stexben összesen 1500 litert telepítettek a nyitásra, az Akácfában két tartály fért be egy átlátszó "hűtőszekrénybe". Mindkét helyen baromi jól néznek ki a tankok.

Az Akácfa sörözőben Arany Ászok Tanksört árusítanak mától, 330 forintos korsóáron, amit azóta is dolgozok fel. Utoljára a kétezres évek elején ittam ennyiért korsó sört, esetleg Budapest határán kívül. A Stexben a Dreher Tanksört csapolják mostantól, egy korsót 600 forintért mérik (a sima Dreher csapolt 580 forint volt itt, szóval nem nagy ugrás árban).

És akkor az ítélet: a Dreher Tanksört két helyen kóstoltam, a gyárban, frissen, és a Stexben. Mindkét helyen ugyanazt éreztem: friss, ízgazdagabb, finoman, de határozottan keserű italt, erős, krémes habbal. Ahogy a minőségellenőr fogalmazott - én nem tudnék ilyen szépen - “a komlóolaj harmonikusan jön elő”. Az Arany Ászok tanksört is megkóstoltam, de inkább a Dreher mellett maradok.

A héten az esemény miatt több Dreher-dolgozóval beszélgettem egyébként, a minőségellenőrtől kezdve a termékfejlesztőn át a gyártás egyik vezetőjéig, és eléggé meglepődtem. Valahogy nagyüzemi figurákra számítottam, Magyarország legnagyobb sörgyárához igazodva valami kimért mérnökökre, akiket a volumen és a szállítmány szavak hoznak csak lázba. Valójában lazák, nagyon kedvesek és nyíltak. Mégiscsak sört gyártanak, és nem ólomkatonákat. Saját dolgozói sörözőjük van, ahol, ha kedvük van, meló után kiengedhetik a gőzt.

És nem sajnálták a pénzt: összekalapáltak egy jó kis megnyitót is a mellé, hogy a tankokkal, szállítással járó plusz költségekkel elindították azt a folyamatot, amit csak kevesen engedhetnek meg maguknak a hazai sörgyártók közül. Odett koncerttel, árnyékszínházzal, egy kicsit saját magukat is ünnepelve a kábé fél éves előkészületek és munka után.

Egy kis lépéssel közelebb vagyunk Csehországhoz, ahol állítólag 750 helyen árulnak hasonló megoldású tanksört, és évente 70 millió korsó fogy tankokból. A tanksörök megjelenésével biztosan új szabályok jönnek a magyar piacra is. A kocsmáknak egyre komolyabban el kell gondolkozni, hogy milyen különlegességeket kínálnak, mert lassan nagyon kevés lesz, hogy van “kétféle csapolt, meg három üveges”.

Disclaimer: a Dreher az Egy nap a városban blog hirdetője