Tombol az indián nyár, csúnyább nevén a vénasszonyok nyara. Szép búcsú ez: ilyenkor még utoljára van néhány napod, hogy eljátszd: nincs is ősz. Olyan dolgokat csinálhatsz, amiket augusztusban csináltál, úgy tehetsz, mintha nem lenne holnap.

Kifekhetsz az Erzsébet térre. Olvashatsz könyvet a Károlyi kertben. Meglátogathatsz egy szabadtéri fürdőt. Vagy, vaaagy, vaaaaagy:

ehetsz egy olyan lángost, amilyennek minden lángost képzelsz, amit gyerekkorodban ettél. Egy tökéleteset.

Van egy hely Budapesten, ahol mindezt igen különleges helyszínen teheted meg, ráadásul vízparton.

Úgy találod meg, hogy a Római part felé veszed az irányt, és a Mátyás király úton kattanásig mész:

Gyalog vagy bicajjal elhaladsz a sorompó mellett, majd jobbra fordulsz. Nem ijedsz meg a barátságtalan környezettől.

Hiszen egy barátságos lángosos vár itt rád, Szikra Sándorné személyében:

És tényleg, ha a lángosnak van hibátlan formája, azt itt kapni. A tejtől pirosas tészta kérge pont annyira ropog, amennyire kell, hogy aztán alatta a krumplival dúsított tészta puhasága, krémessége, nyúlóssága fogadjon. Az alap tehát tökéletes, a feltétekkel kapcsolatban már nem vagyok annyira lelkes: a sajt ugyan nem a legrosszabb, mégis a szokásos íztelen unalom (a lángosokon mindenhol az, ezt már megszoktuk), a sonkás példányra pedig olcsó gépsonkát szeletelnek - jó sokat. Szóval az én tippem a tejfölös, vagy a sima fokhagymás, egy nagy pohár házi készítésű málna- vagy bodzaszörppel. Ez így együtt viszont világbajnok.

A Hold utcában néhány hete olyan pékség nyitott, hogy még mindig keresem az állam. Az Artizán nevével már találkoztam a Kenyér Lelke versenyen is, a rozskenyerüket dobogósnak is választottuk, de ami a látogatásomkor kiderült, arra nem gondoltam volna. 

Fekete Gergő, a hely megalkotója nem akármilyen kerülőúton került közelebb a kenyérhez, a kenyérsütéshez. Oké, külföldön tanulta a szakmát, többek között Franciaországban - megszoktuk már, hogy az összes jó budapesti pék kint tanult -, de hogyan! Elkezdett írni egy angol nyelvű blogot Artizan Baker néven, amiben európai pékségeket kezdett meglátogatni. Magyarországon annyira nem tudott erről senki, hogy az olvasói leginkább az Egyesült Királyságból és Japánból érkeztek. A blog segítségével pedig több mint egy éven keresztül be tudott jutni a kenyérsütő mesterek mellé, és eltanulni a fortélyokat.

Óriási.

Gergő a weboldalán egyébként szépen összefoglalja, miért együnk hagyományos módon készült kenyeret, és hogy mit is jelent ez:

Napjainkban a legtöbb forgalomban lévő pékáru felgyorsított eljárással készül, hogy lehetővé tegyék, hogy ‒ a dagasztást, sütést és hűlési időtartamot is beleértve ‒ négy óra alatt elkészüljön, és polcra kerüljön a „kenyér”. Ehhez az eljáráshoz nélkülözhetetlenek az adalékanyagok, mint például a nyúlást gátlók, kelést elősegítők, lisztjavítók. Amellett hogy a kenyér elveszíti valódi ízét, testünket rendkívüli módon megterheli az ilyen mesterséges anyagok fogyasztása.

A pékség maga nem kicsi, egy csomó asztal található odabent, és még egy galériára is felsétálhatunk, ahol minden pékségek legmenőbb berendezési tárgyaival találkozunk. Egy könyvcsere-polccal, a vécében egy antik széffel, egy Singer varrógéppel, valamint bőrkanapékkal:

És térjünk rá gyorsan a termékekre is, amik a következő sokkot adják. Nincs mese, a város legjobb pékei között van Gergő, mondjuk hogy benne van a legjobb ötben. A hagyományos, zabos fehér, rozsos, falusi barna kenyere is zseniális, de az ízesített kenyerei talán a legjobbak. Egy nagyon jó alapkenyérre tesz ugyanis jó, többnyire bio alapanyagokat, így a tökmagos kenyér, vagy az ottjártamkor a Nap kenyereként árult kapros-fetás kenyér is fan-tasz-ti-kus. 

update: a hely bezárt:(

Nemrég nyitott egy kávézó a Veres Pálné utcában, ami egy nagyon különleges ötlettel vett rá, hogy legközelebb is hozzájuk menjek.

A poharaikkal.

Nem látszik rajtuk semmi különös, egyszerű papírpoharaknak tűnnek. Viszont ez a papír teljes mértékben lebomlik, szóval akár a szeméttelepre kerül, akár kifújja a kezedből a szél, nem kell aggódni, mert nemsokára egyáltalán nem lesz miért aggódni. A másik különlegessége a pohár körüli papírgyűrű, ami szintén lebomlik, viszont

magok vannak benne.

Fűszernövények magjai. Vagyis nemcsak lehet, hanem ajánlott is eldobni a poharat: ahol ezzel szemetelsz, ott nemsokára mondjuk bazsalikom nő majd. Persze nem ajánlom, hogy a város közepén eldobáljuk a poharakat (főleg a hideg ősszel, amikor tutira nem kel ki már semmi a szabadban), inkább konyhaablakban töltsük meg földdel, öntsünk rá vizet, bele egy kaspóba (hiszen a pohár is bomlik, ugye), és hamarosan a paradicsomlevesünket ízesíthetjük a kávéspoharunk tartalmával.

Ez őrületesen, fenomenálisan, környezettudatosan, huszonegyedikszázadian menő.

A Steezy Cafénak tehát egy nagy piros pont, főleg ha hozzávesszük, hogy a kávéjuk jófajta, erősebb pörkölésű - amit a savas-gyümölcsös kávék divatja után majdnem ciki bevallani, de jobban szeretek -, fair trade és organikus, ráadásul minden nap fél nyolckor nyitnak, és paninit is melegítenek neked. Oké, csomagolt, de rajta vannak a fejlődésen.

És ilyen érdekességekbe is belefutunk hátrafelé:

Egyébként kávézót nyitni egyre kockázatosabb Budapesten: egy jó kávégép ára egy új személyautóéval versenyzik, és akkor a darálóról, berendezésről még nem esett szó. Ráadásul az utóbbi időben olyan sok modern kávézó nyílt, hogy nehéz kitűnni, hacsak nem kapsz az olyan lehetőségek után, mint ez a hely. Gratulálunk.

Itthon meg várom az eredményt:

Árak: egy espresso 420 forint, egy kis capuccino 590, a panini 730, a smoothie-k 850 forintba kerülnek. Van szója-, mandula-, kókusz-, rizs-, és zabtej. Nem olcsó hely, de a többrétegű környezettudatosságért megéri nekünk is beledobni a kalapba.

Steezy Café
Cím: 1053 Budapest, Veres Pálné u. 10.
Nyitva: H-V 07:30–19:30

disclaimer: a helyre szokás szerint bejelentés nélkül mentünk, és a fogyasztást saját zsebből fizettük, mert mi ilyen srácok vagyunk

Elég valószínű, hogy a tegnapi nap volt Borfesztiválok történetének leggyengébb napja. A hatalmas területhez és rengeteg kiállítóhoz képest alig lézengtek páran, és nem volt olyan stand vagy kártya feltöltőpont, ahol sorba kellett volna állni. 

Vagyis, ha a szemerkélő esőt nem számítjuk, tök ideális volt a nap a kóstolóknak. 

Idén nem próbálom meg összefoglalni, milyen volt az idei. Aki volt már egyen, tudja, milyen az összes. Ehelyett inkább képeken mutatom meg, hogy fest az elhagyatott fesztivál, és milyen érdekességekbe futottam bele.

A helyszín végigjárása egy laza vári sétának is felfogható. Sehol nem lép a lábadra senki, például a hírhedt, a Savoyai teraszt és a Hunyadi udvart összekötő átjáróban, ahol az emberek általában mellkassal feszülnek a másik mellkasának,

tök egyedül sétáltam át.

Ezekért máskor megy a harc:

A Hajós-Bajai borvidék szomorúan árválkodott a színpad előtt: szinte teljes egészében befért egyetlen kis faházba. Szerintem itt találjuk a fesztivál legolcsóbb borait, 300 forintos deciáron például megtanultam, hogy Generosát nem feltétlenül kérek legközelebb. Egyébként jellemző, hogy 800 forintos deciár alatt ritkán lehet olyan bort kifogni idefent, ami miatt megérte feljönni a Várba. Fél deci esetén az 400 forintos pohárárat jelent.

Annának, aki az ELTE Pszichológiára járt, nem ez volt az első saját tervezésű lakása, mert korábban tévéműsorban is vállalt lakberendezést, átalakított több lakást, éttermet, irodaházat, hotelt, mégis ez az Akácfa utcai kégli jelentette bizonyos szempontból a legnagyobb kihívást: ötezer kilométerről kellett ugyanis megtervezni (apropó: ha van neked is menő lakásod, és szerepelnél a sorozatba, írj nekünk egy levelet  erre a mailcímre).

Eredetileg még egy teljesen hagyományos munkára készült, amit be is akart fejezni, mielőtt visszatér a világ másik felére, aztán az eladó elállt a biznisztől, hirtelen új lakást kellett keresni, és nulláról nekiállni a tervezésnek, de akkor már indulni kellett vissza, pedig munka volt bőven:

Anna tehát egy barátnője bevonásával rakta össze jó ötezer kilométernyiről a lakást: ő a távolból tervezett, míg a barátnő a helyszínen tartotta a frontot. 

És amennyire nehézkesnek, meg kivitelezhetetlennek tűnik így a munka, annyira problémás is volt, de végül elég infó állt már Anna rendelkezésére ahhoz, hogy a távolból is pontosan lássa maga körül a lakást és néhány apróságot leszámítva minden pont úgy ment, ahogy eltervezték. A felújítás utolsó négy hetében aztán már Anna is itthon volt és részt vett a munka minden fázisában, így a végeredmény nagyon hasonló lett ahhoz, ami jó ötezer kilométerre fejben megfogant.

A legfontosabb az volt, hogy minden egy nagy tér köré szerveződjön, a lakás ennek megfelelően oltári szellős és tele van székekkel, kanapékkal, hogy akárhová le lehessen ülni. A központi helyen az a plafonról lelógatott műanyag burokfotel van, ami legalább annyira meghatározza a lakás hangulatát, mint a sok faelem, például az evezőlapátok, de az egész kéglire jellemző a modern és a hagyományos keveredése, akár az anyaghasználatot, akár a formai elemeket nézed.

A két hálószobát azonban leválasztotta Anna, szerinte fontos, hogy legyen hova elvonulni, igaz, mindkét szoba a nagy belső térre nyílik egy-egy ablakon keresztül és egy zsalugáterrel-szerű lamellás nyílással tudod szabályozni, hogy mennyire engeded be a nappalit.

A konyha minden szükségessel felszerelt, bár sütő például nincs, mert a lakást Airbnb-s kiadásra szánták, így nem számoltak azzal, hogy valaki majd nagy vacsorákat fog itt készíteni, de a mikróban például van grill, van két sütőlap és még mosogatógép is.

A legjobb mégis a nappaliba rakott spéci mosógép:

A felújítás bútorok nélkül kb. 3 millió forintba került.

Ha te is szeretnél átverések nélkül, a legmegbízhatóbb, tehetséges stáb segítségével menő lakást magadnak úgy, hogy nem merülnek fel felesleges költségek, nézd meg az Én menő lakásom projektet, ahol közvetlenül is elérheted a legmegbízhatóbb kivitelezőket és legötletesebb belsőépítészeket. 

Még több kép a galériában:

Ő pedig Anna: