Folytatódik a Karcsikám-sorozatunk, amiben rendszerváltást és gasztroforradalmat túlélő éttermeket kutatunk, olyanokat, amik változatlanul képesek voltak fennmaradni, és láthatóan a kétezres évek is tetszenek nekik.

A Tüköry megkerülhetetlen hely a sorozatban. Mindjárt azért, mert a tulajdonos tudomása szerint 1952-ben nyitott itt egy italbolt, ami nem sokkal később kocsma lett: ez lett a Tüköry söröző. 1958-től működik étteremként. Az emberek sorban álltak a csapolt sörért. Így írnak a weboldalon erről az időszakról:

Ha véletlenül kiürült a hordó, akkor csak hosszas várakozás után már-már majd a kiszáradás határán, de töretlenül várták, hogy megérkezzen az új hordó. Van, akiknek úgy él az emlékezetében, hogy a pultnál található nagy haranggal megkongatásával jelezték, ha megkezdték a friss sör csapolását. Néhány vendégnek saját korsója volt.

Szóval nagy túlélő. Pedig benézve az ablakon, meglátva az árulkodó stílusjegyeket, egyáltalán nem értjük, a banknegyed közepén hogyan tudott fennmaradni ez a hely. De hát erről szól a sorozat: megfejtjük a titkot.

A Tüköry kettős életet él: délben a környező irodákból szállingóznak le az emberek, az 1150 forintos ebédre, amit ugyan nem kóstoltunk, de a menü alapján biztosan állíthatom, hogy a belvárosban azért messze izgalmasabb dupla fogásokat lehet kapni ennyiért, vagy kevesebbért. Este pedig a terasz kezdi vonzani az embereket: először az erre járó helyiek ülnek le egy sörre, locsolgatva az 1952-ben megkezdett hagyományokat. Sorba ugyan már nem állnak, a Pilsner korsóját 760-ért árulják, szóval nem is csoda.

Aztán megérkeznek az időpontosok és a nagycsaládosok. Előbbiek általában szintén turisták, akiket bevonzott a pénzes környéken felbukkanó retro feeling bája, és azt gondolják, itt autentikus magyar kaját kapnak. Ami igaz is, egyébként. Megtelik kábé 5-6 asztal,.

"Te Ádám, nem megyünk el már végre teázni a Csáó Joe-ba?" - kérdezte meg már sokadszor Józsi, aki rendszeresen spontánnak tűnő látogatásokat szervez nekem a kedvenc helyein, ahová én - mit sem sejtve - követem. Viszont tényleg mindig nagyon jó helyeket talál, és ráérez a helyek lényegére, szubsztanciájára, ésatöbbi.

Fura volt egy ilyen westernes nevű helyre teázni indulni, de aztán rávettem magam, hogy megnézzük "ezt a helló Joe-t vagy mit". Ott találkoztunk egy délután.

A bejárati ajtóra ehelyett ez volt felírva:

Zhao Zhou

Dzsao Dzso. Egy csan buddhista mester, aki 778–897-ig élt, és aki azt válaszolta a neki szegezett, a megvilágosodás útját fürkésző kérdésekre, hogy 

menj, igyál teát.

Ami a kussolj már egy nyolcadik századi, megvilágosodott megfelelője.

A hely berendezése nem tükrözi sem a buddhizmust, sem a teakultúra több ezer éves hagyományait, sem azokat a jelenségeket, amiket ezekhez kötünk, tudniillik füstölő, imazászló, párnák a földön, félhomály. Inkább úgy néz ki a hely, mint egy coffee shop, egy modern teázó, nyerstégla falakkal, nyersfa polcokkal. Egy hosszú, bárszékekkel kitámasztott pult, néhány asztal, egy félig befejezett falfestmény. Ez utóbbinak ugyan lehetne valamilyen keleti bölcsességre utaló jelentése, a "soha be nem fejezettségről" vagy hasonlóról, de a helyzet az, hogy az a falfestmény egyszerűen csak nem lett befejezve, és kész.

A Dzsao Dzsóban nem találunk magas szellemiséget. A polcon azonban, kis dobozokban, állítólag szuper teákat mérnek, lehet őket kóstolni, de így, ebben a környezetben valahogy nem értettem, hogy fog ebből kisülni valami, ami magával ragad.

Ekkor még nem tudtam, hogy a sallangokat, prekoncepciókat, elvárásokat ledobva lettem először igazán fogékony arra, ami a tea értelme. Itt ugyanis teakóstolás, meg teakóstoltatás folyik, amiről, mint kiderült, eddig fogalmam sem volt, micsoda. Pedig dolgoztam teaházban felszolgálóként diákéveimben, olvastam a teázással kapcsolatos irodalmat, sőt a japán teaszertartásokról is hallottam. Mégsem jöttem rá egy tök egyszerű alapállításra:

A Metaxa szervezésében Magyarországra érkezett múlt héten a márka nagykövete, a koktélművész Andre Cavalheiro. Minket is meghívtak az eseményre, hogy kóstoljuk meg a koktélokat, és kapjunk egy képet, mi a különbség Budapest és London bár-élete között.

Régóta szívfájdalma a hazai bároknak és italmárkáknak, hogy a londoni "munka után egy ital mellett lazítok a barátokkal, kollégákkal" mindennapos szokása egyáltalán nem tapad meg a magyar fővárosban. Itt beleállunk a délutáni csúcsba, hogy aztán hazaérjünk, pihenjünk picit, majd - heti egyszer mondjuk - visszasétáljunk a kedvenc helyeink egyikére, a barátokkal éjfélig üríteni a poharakat, tányérokat.

Mint Andre Cavalheiro előadásából kiderült, egy másik fontos dologban is különbözik a két város italozási kultúrája. Abban, amit ő úgy nevez: a fogyasztói élmény.

Egy bartendernek nem csak az italokat kell ismerni. Nem csak kreatívnak kell lenni, hogy művészként új ízeket alkosson. Meg kell értenie, hogy egy koktél nem csak egy ital, hanem egy élmény, és úgy kell elkészíteni, hogy a vendég átélhesse azt, minél intenzívebben.

Mire is gondolt Andre pontosan? Itt van az egyik legegyszerűbb példa, itt van az italba szánt jég:

update: a hely bezárt:(

Időnként megkapjuk, hogy túlságosan sokat írunk a belvárosi helyekről, miközben alig teszünk említést Budapest olyan pontjairól, amiket egyébként ritkán látogatnak meg az ott lakókon kívül mások. Ezért egyre többet próbálkozunk a külső kerületekben is, időnként lesújtó vagy említésre sem méltó tapasztalatokkal. Most viszont olyat mutatunk, amilyen eddig még nem nagyon volt. 

12 kilométerre, fél órás autóútra a pesti belvárostól is találtunk egy hihetetlen helyet. Ezt:

A Cake Shop brand ismerős lehet sokaknak, hiszen írtunk is róluk, majdnem épp két évvel ezelőtt. A József Attila utcai hely, Sallay Fanni álmának második állomása ez, és legalább annyira illik a környezetébe, a budai hegyek közé, mint amennyire a másik bolt a nyüzsgő, turistákkal elárasztott Pestre. Hihetetlenül beszippant a hangulata, a napos kertben díszelgő szobor, a kopottas, virággal díszített bejárati ajtó, és belépéskor a kandallóban ropogó tűz.

Kandallóban ropogó tűz, a sütiboltban.

A hetedik kerületi Bárdos Lajos Általános Iskola és Gimnázium minden tőle telhetőt megtett, hogy feldobja az udvart, látszik az eredeti képeken is, hogy pofás játszóteret raktak össze a gyerekeknek, de ez sem tudta feledtetni azt a poszt-apokaliptikus látványt, ami közvetlenül a mászókák mögül borult a környékre.

Még az égből is látszott, hogy mekkora volt a gond:

Hogy kezeljék valahogy a problémát, felkérték a falfestményei miatt híres Neopaintet, hogy fessen valamit az ezer négyzetméteres falra: ez volt a legnagyobb falfestős projekt Budapesten valaha.

A munka első fázisa a vakolás volt, végül Vidák Zsolt grafikusművész tervei alapján nekiálltak a festésnek és egy hónappal a kezdés után már át is adták a képet.

Ilyen volt előtte:

És ilyen lett utána: