English

Egy nap a városban

Élet a járvány után - Önmaguktól függő mikroközösségek

szucsadam 2020 május 07.

Egyéni tragédiák ezrei zajlanak éppen ezekben a percekben, és szörnyű helyzetbe kerülnek emberek. És noha nagyon együttérzek velük, most mégis a vállalkozásokról szeretnék írni a járvány kapcsán, azoknak is csak egyetlen fajtájáról, ahol elég nagy a baj, pedig nem szabadna így lennie. És nem is kerülne sokba kimenteni őket.

Definiáljuk a Pusztítás / Kieső Bevétel arányt: azt fejezi ki, hogy egységnyi pénzmegvonás mekkora negatív hatást képes kiváltani Budapesten, vagy méginkább a város kulturális szövetén. Az arány akkor nagy, ha a negatív hatás jelentős, már nagyon kis kieső bevétel esetén is. Vannak helyek, ahonnan hiányzó egymillió forintot meg sem érezni, máshol emiatt be kell zárni egy ikonikus térnek, ami a tulajdonosa személyes csődje miatt potenciálisan sosem nyithat meg újra.

A két hely, amiről most írni szeretnék, mindenképp a legnagyobb Pusztítás / Kieső bevétel arányt felmutatni képes intézmények között van.

2020 márciusa előtt nem lehetett sejteni, hogy kétfelé lehet csoportosítani a vendégekkel dolgozó helyeket. Ma már annyira  tudjuk ezt, hogy csak ez látszik: az egyik csoportba tartozók átvészelhetik a kormány járványintézkedéseit, a másikuk nem. Egyikük meg tudja - vagy inkább: meg akarja - tartani a dolgozóit a veszteséges időkben is, a másikuk úgy hajítja ki őket egy perc alatt, mint a sicc. Kiugrott a nyúl a bokorból: akinek a profit az első, azoknak van tartaléka, nagy részük a dolgozókat is simán cserélgetik, ha kell. Hozzá is szoktak, tegyük hozzá. Akiknek a profit mindig is másodlagos volt, mert egyszerűen pontosan azt és úgy szerették csinálni, amit és ahogyan csináltak, és a bevételek csak fenntartották ezt a szeretetteljes tevékenységet - jó termék esetén meg még azért nyereséget is termeltek persze -, vagyis sokkal emberibb módon közelítették meg az egészet, azok most lehet, hogy végleg eltűnnek a városból.

Most derül ki két dolog: az egyik, hogy mennyire hajszálon függnek Budapest legizgalmasabb helyei, a másik, hogy van-e értelme szoros kulturális közösségeket létrehozni.

Mint írtam, két hely van, amik legjobban szíven ütöttek ebben az értelemben, amik nélkül Budapest nem lenne ugyanaz. Ha voltál már ott, tudod, ha nem voltál, hidd el. Olyan izgalmas pontjai a városnak, amikre ha véletlenül rábukkansz, nem hiszed el, hogyan lehet ilyen szenzációs szingularitás mellett csak úgy elsétálni, és miért nem voltál eddig itt. Nem a látvány, nem a hatszáz éves barikolt szesz, nem az élére vasalt profizmus, hanem valami egészen más.

Az egyik ilyen szingularitás nekem a Jedermann. Hans Van Vliet, a Magyarországon élő holland zenész 2010-ben alapította azzal a céllal, hogy a nevéhez hűen - jeder Mann (oder Frau, teszem hozzá) - a város mindenféle embert bevonzó jazz-klubja legyen, ahol éjfélkor is lehet reggelit kérni, a hátszín meg kétezer forint akkor, amikor már mindenhol máshol hirtelenjében steak-szakértő pincérek kínálták kétszer ennyiért, és Wahorn András igyekszik szabályok nélküli zenét játszani. Mivel Hans gyakorlott klubmegálmodó - nevéhez köthető a budapesti Sixtus kápolna, a Pótkulcs, az Ötödik bejáró, a Castro, az Ellátó, a Jelen vagy a Most -, így pontosan tudta, mit akar, és hogy azt hogyan éri el. Tudta, hogyan lehet a város különös arcait egy helyre hívni. Egyébként 1990-ben jött Budapestre, három hétre, de megismerkedett a későbbi feleségével a másodikon. Azóta itt él, és azóta vendéglát.

A Jedermann tényleg olyan hely, hogy ha koncert van, akkor minden asztalnál egymástól tökéletesen különböző ember ül. Életkorban 18-80, társadalmi státuszban anarchista programozótól öltönyös üzletemberig, mindenki. Ha sosem tudtad elképzelni, hogy valaha egyedül jársz majd kocsmába, és egyedül nézegeted az arcokat, és elegyedsz szóba velük, belépve erre a helyre akkor is azt mondod, hogy “ja, de, mégis el tudom”. Az egyik sarokban ülve, az asztali lámpa sárgás fényével az arcomon, a jazzt hallgatva a végtelenségig tudom fürkészni az embereket, akik éppolyan változatosak, amilyeneknek gyerekként elképzelted, csak épp elhitette veled a közélet meg a tévé, hogy nem így van.

A másik nagyon különleges hely, ami egyike Budapest legfontosabb kulturális intézményeinek, és máris élő történelemnek számít: a Nyitott Műhely. 

dsc07407.JPG

A Nyitott Műhely művészkörökben fogalom. Ha itt most elkezdeném bemutatni Finta Lacit, a hely gazdáját, akinek a pincéjének fenntartásához Esterházy Péter is utalt minden hónapban egy összeget, egy könyv telne be. Ennyire ismert személy ő az irodalmi, meg aztán a zenész, építész, film, képzőművész körökben. Egyszerűen azért, mert 2000-ben megnyitotta ezt az ideális helyen lévő befogadó teret. A Déli pályaudvar közel van, mégis, a pince annak szintjétől picit magasabban, eldugottabb helyen.

Ha először mész be ide, nem igazán tudod, mi ez. Az illatok alapján, a kilincseket lenyomva, a régi deszkákból tákolt polcok között nagypapám műhelye ugrik be. Ott van a levegőben nem csak az eszközök, olajok, ottfelejtett tonnányi felhalmozat szaga, de hangulatában is, az ajtók közé benézve, a látványt befogadva is egyértelműen műhely-érzésünk van.

dsc07415.JPG

dsc07408.JPG

Különös véletlen, hogy ez tényleg egy bőrös műhelynek nyitott, 20 évvel ezelőtt. Véletlen, mert  egyáltalán nem szolgált szinte egy percig sem bőrösműhelyként, lévén a barátokkal megült megnyitóbulin máris lefoglalták a képzőművész ismerősök, hogy itt bizony ők kiállítanak majd. Úgyhogy kiállítás lett, az első a több százból, ami azóta volt itt. De vannak itt koncertek, beszélgetések, filmklub és mindenféle kulturális esemény, minden héten több is. Én Török András új Budapest-könyvének elő-bemutatóján vettem itt részt, meghívott vendégként.

Laci közben le is költözött ide. Reggel felkel, kinyitja az ajtót, és az nyitva van, amíg este le nem fekszik. Előfordul simán, hogy lemész, leülsz az egyik kávézóasztalhoz, de nem jön senki. Egyszerűen azért, mert nincs is ott senki! Laci elment valahová, és nem zárta be az ajtót, mert az nem illik a helyhez. Nyitott Műhely. Ha ott van, megkínál a levesből, amit főzött, ott hátul. Ha nincs, akkor megvárhatod.

dsc07419_1.JPG

De a legkülönlegesebb a sarokban található, máig működőképes, és rendben tartott bőrösműhely (a lenti képen balra). A sarok, ami miatt az egész helyet megnyitották, hogy itt majd műhelymunka lesz, diákokkal, szabadon, beszélgetve. Ott lógnak a bőrök, és várják, hogy egy nap majd Lacinak megint lesz ideje bőrözni, kiállítani, ezzel foglalkozni. Mintha csak úgy alakult volna, tiszta véletlenségből, hogy Lacit istennek sem hagyják dolgozni a művészek, mert mindig újabb és újabb jelentkezik be, hogy itt adná elő magát.

dsc07402.JPG

Persze azért nem ez a helyzet, Finta László élvezi a munkáját. Biztosan élvezi, hogy szeretik, hogy felfirkálnak róla valami frappáns mondatot a falra, hogy ez tölti ki az életét, annyira, hogy családot sem alapított, a hagyományos értelemben vett magánéletet sem alakított ki magának a Nyitott Műhelyben élve.

Mindkét helyre igaz, a Nyitott Műhelyre és a Jedermannra is, hogy a bevételük zérusra esett vissza a járvány miatt. A kormány segítsége, ami abból állt, hogy bizonyos adóterheken valamennyit enyhített, nem sokat segített volna akkor sem, ha hiány nélkül megkaphatják, hiszen a számlák ugyanúgy jöttek, ahogy előtte. Egy nem változott, és ezt mi is észrevettük a saját háztartásunkban: a közüzemi, biztosítási számlák, tagdíjak, bérleti díjak megállíthatatlanul és változás nélkül jönnek, ezeknek a helyeknek pedig ez havi több százezer forint.

A másik probléma, hogy egy ilyen családias helyen az alkalmazottak is szinte családtagok. Nem kérdés, hogy küzdenek értük, nem kérdés, hogy ki akarják bekkelni velük a járvány utánig, ez nem olyan “lecseréllek valaki másra, ha akarlak”, vagy “menj haza, éld túl, aztán legfeljebb visszajössz legatyásodva, hitelekkel” dolog. Csakhogy a kormány segítsége, a mi adónk segítsége erre a helyzetre előírta, hogy olyan helyeknek jár a bértámogatás, amik 15-50%-os visszaesést éltek meg a járvány miatt.

50%-nál nagyobb visszaesés felett nem segítenek, nem szállnak be az alkalmazottak bérébe, hogy ottmaradjanak, aki nem képes a korábbi bevétel felét előteremteni, az heroikusan ugyan megpróbálhatja ott tartani az embereket, de saját zsebből ez nem nagyon tartható sokáig.

Miért nincs bevétel? Mert egy kulturális tér, ahol egyébként van vendéglátás, hogyan szállítana házhoz ételt? Persze, lehetne, és persze, van, aki igénybe is veszi a dolgot, szolidaritásból. De ki viszi házhoz a kiállítást, a koncertet? Anélkül mit ér egy rántotta, vagy egy tojásos nokedli? Nem enni járunk oda, és nem a szomszédból, hogy beugorjuk érte, ez nem megoldás.

Voltak tartalékok, minimális tartalékok, amik mára elfogytak. Mondanom sem kell, ezek a helyek nem épp a maximális profitra hajtanak, inkább hasonlítanak a nonprofit helyekhez, mecenatúrákhoz: ha minden számla ki van fizetve, mindenki megkapta a pénzét, és a tulajdonosnak is maradt miből boltba menni, akkor az már jó. Most lehet azt mondani, hogy “ez egy kegyetlen világ, tessék beállni a sorba”, meg “úgy kell nekik”, de a helyzet az, hogy sem a Nyitott Műhely, sem a Jedermann nem lenne ilyen, ha a profit elsődleges lenne. Nem is léteznének. Nem csak azért, mert nagyobb profit esetén nem kapnánk olcsón steak-et a jazz-műsor mellé, vagy mert nem bírnánk ki egy magasabb belépődíjat az önkéntes adományok helyett, hanem mert minden megváltozna. Mélyen ott van a helyek genetikai kódjában az, hogy a közösség, ami a jelenlétével fenntartja, az család. És adnak pénzt, de nem azért, mert ez a gerince a kapcsolatnak. Ahogy a családtagunknak is adunk, úgy adunk ide is, és ezért cserébe egy családi vacsorán, családi beszélgetésen, családi koncerten ülünk, és így viszonyulunk mindenki másra is a helyszínen. Úgy adjuk a pénzt, mint ahogy a családi rendezvény előtt összedobjuk a rendezvény árát: igazából jólesik. Ez egy nyitott család, bárki bármikor csatlakozhat.

És most az egyik családtag bajba került, és a családnak kell kihúzni a bajból, különben nincs több családi rendezvény. A Jedermannban most örökbe lehet fogadni helyeket, és terveznek valami webshop-szerűséget is. A Nyitott Műhely is a törzsvendégek segítségére számít, hogy kifizesse a számlákat. Ez most a teszt: elég erős-e ez a közösség ahhoz, hogy tényleg családnak lehessen nevezni? Vagy csak a jókedv, szórakozás, kulturális rendezvények iránti érdeklődés tartotta össze? Vagy valami mélyebb, emberek közötti erő, ami nem hagyja az intézményt eltűnni?

Ha ezek a helyek most megmenekülnek, az mindennél erősebbé teszi őket. Akkor megmutatják, hogy érdemes családi közösségeket létrehozni, mert az erősebb háló, mint a nagy profit. Megmutatja, hogy ha itt ezentúl jönnek-mennek a járványok, akkor csak erre lehet számítani: a családra. Ha pedig elbuknak, akkor a nagyobb tőke köré gyűlő helyek erősödnek, valamint mindenkor a kormány segélycsomagjának kialakításától függ, hogy egy hely élhet-e, vagy nem.

Képzeljétek el, milyen fontos kérdés ez. Ez dönti el, hogy milyen lesz Budapest a jövőben, hogy luxussátrakba térünk majd be minden sarkon, amiket egy perc alatt össze lehet pakolni, és máshol felverni, vagy megerősödnek a hagyományra, gyökerekre épülő közösségi terek, amiket fenntartják azok, akik szeretik, hogy vannak.

Mennyire elvetemült ötlet a 30 km/h-s Budapest-belváros?

szucsadam 2020 április 30.

Na jó, itt még nem tartunk. Karácsony Gergely és csapata a tegnapi napon indították be a forgalomcsillapítási projektet Budapesten, ami egyelőre annyit takar, hogy megfontolják, és lakossági és szakértői egyeztetést indítanak (ritkaság manapság mindezt nem csak papíron megtenni, hogy “megvolt, a többség támogatta”) arról, hogy a város teljes területén 50 km/h lenne a megengedett maximális sebesség, a főutakon kívül viszont egységesen 30 km/h lenne tartandó, lakó-pihenő övezetekben meg 20.

Szóval ez még korántsem döntés, csak annak előkészítése. És nem is a 30-as belvárosról szól.

Az előkészítés okára a főpolgármester a halálos balesetek visszaszorítását jelölte meg. Nem véletlen, hogy a számos előny közül épp ezt emelte ki, hiszen ezt a legkönnyebb megértetni a teljes lakossággal, a biztonság mindig jó hívószó. És nem is lehetetlen, legalábbis a 30 km/órás övezetekben világszerte tapasztalható, hogy halálos baleset alig (30 km/h-s ütközésnél, tehát fékezés nélkül 5-10 százalékban halálos az ütközés), de még súlyos is csak elvétve fordul elő. Mások a bringások, bringautak, valamint a közösségi közlekedés fejlődését várják ennek következményeként, újra előjött Budapest, mint bringaváros víziója. Ez is egy szelete a tortának, igen.

photo-1455719103652-8c015f564e2b_1.jpeg

Fotó: Viktor Kern on Unsplash

Valójában egy ilyen döntésnek nem az azonnali, hanem a hosszú távú hatásai az érdekesek. Mert akármilyen furcsa, de ez forgalomcsillapított város, belváros lassan egészen más arcát kezdi el megmutatni. De ez években mérhető csak.

Akármilyen forradalminak tűnik egy ilyen csillapítás bevezetése, valójában erre fejlődött egy csomó európai város is, nagyon régóta. Grazban már 1992-ben bevezették, hogy a legnagyobb főutakon kívól mindenhol 30 m/h lett a megengedett sebesség. Svájcban is 1989 óta bővülnek az ilyen lassú zónák,

Hollandiában már a városi utak 70%-a 30 kilométer per órás zónába tartozik. Madridban ez az arány 85 százalék.

Mi az ötlet? Az autók lassan haladnak, és tudnak reagálni a biciklisekre, gyalogosokra. Utóbbiaknak nem kell halálfélelemben a padkához vagy a falhoz lapulni, nem kell őket izolálni az úttesttől lehetőleg minél több felesleges tereptárggyal, hanem tudnak kommunikálni az autóssal, minden résztvevő egyenrangú, és a végén összességében is jobb érzés egy ilyen utcán tartózkodni. Én gyakran autózom is Budapesten, nem vagyok vérbringás, de mondjuk Újlipótváros teljes területén 30 km/h-t tartok, mert felmérem, hogy egyszerűen nem tudok reagálni a beláthatatlan kereszteződésből tévedésből kikanyarodókra. Még így is egy méteren múlt egyszer az ütközés, amikor a stoptábla ellenére kikanyarodtak elém.

Az előnyök teljesen világosak, a hátrány, hogy az autók egyrészt lassabban érnek el a céljukhoz, másrészt egészen megváltozik az autózás dinamikája. A Levegő Munkacsoport Magyarországon is közzétett ezzel kapcsolatban egy rövid, de annál meggyőzőbb összefoglalót nem olyan régen, csak 25 ÉVE. Az első félelemre az a válasz, hogy a szakértők már nagyon régen kiszámolták, mennyi az ideális haladási tempó városban: 20-40 km/h. Ha 30 km/h-val haladunk az EGÉSZ város területén belül, akkor mindössze 3%-kal nő az eljutási idő egyik helyről a másikra. Csökken a károsanyag-kibocsátás és az autók fogyasztása is, mert nem kell annyiszor és olyan dinamikusan gyorsítani, lassítani.

És megnyugtatok mindenkit: mindenhol kétkedéssel, zavarral és ellenállással fogadták az autósok.

És megnyugtatok mindenkit: mindenhol hozzászoktak, látva ennek a működését, egy idő után a vezetési szokások is megváltoztak, előzékenyebbek lettek, az egész egymáshoz való viszony megváltozott. Emlékeztek a cigistopra? Na, én kábé olyan gyors átállásra számítok, mert az előnyök egyszerűen annyira meghaladják a hátrányokat.

Ettől a változástól, az autósok gázpedálnyomási gyakorlatának szabályozásától való félelem pedig sokkal érthetőbb volt 1995-ben, mint most. Aki nem tudná, az önjáró autók fejlesztése rohamléptekkel fejlődik, egyre több Tesla látható a budapesti utakon is, és teljesen egyértelmű, hogy ez a jövő. Az pedig aztán annyira megváltoztatja a gázpedálnyomási szokásokat, mint amennyire semmi más nem tudná. Konkrétan nem is nyomjuk többé, ugye.

De van egy másik, hosszú távú hatása is, ha egy város forgalomcsillapított lesz. Mégpedig azokon a pontokon érezhető leginkább ez a hatás, ahol ma nem érthető a rendelet bevezetése: az olyan, jelenleg 70 km/h-s utakon, mint amilyen a Váci út, Hungária körút, Szentmihályi út, Szentendrei, Soroksári út. Ahol az autók nagy sebességgel haladnak el, és sokan, ott elszárad minden más funkció. Megnézhetjük a Rákóczi utat is, ahol nincs 70-es tábla, de van rengeteg autó. Az egész környék arról fog szólni, az épületek, az ott lakók élete, a szolgáltatások, a hangulat, hogy az a rengeteg autó átmenjen. A forgalomcsillapítás itt csak az első lépés. A hangulat és a közlekedési szokások megváltozása, elfogadása után majd megváltoznak a szolgáltatások, majd megjelennek a gyalogosok, biciklisek, majd csak ezek után, megindulnak az építészeti átalakítások, újragondolják az út kialakítását, felosztását (lassabb autónak szűkebb sáv kell), a zöldterületek arányát, hogy a forgalomban részt vevő többi ember számára is megfeleljen. Szempont lesz az, hogy emberek vagyunk, és nem átszáguldó gépek.

Sokan szállnak csak azért autóba, mert nem érzik biztonságosnak máshogy közlekedni. Bevágja a családját az autóba, és a töréstesztek biztonságában tudva őket száguld át egyik helyről a másikra. Egy ilyen, átalakult környezetben szállnak ők is át rövidebb távokra a közösségi közlekedés többi formájára, ami most már nem csak a buszt meg a villamost jelenti, hanem bérbicajokat, bérrollereket, bérrobogókat.

Tehát előnyök: biztonságosabb közlekedés, kevesebb baleset összességében, kevesebb súlyos baleset, kisebb zaj (30 km/h esetén 3-4 decibellel kevesebb), alacsonyabb légszennyezés a kevésbé dinamikus vezetési stílus miatt (kivéve a gyorsító-lassító zónákban, amik miatt sok esetben átlagtempó-mérőket próbáltak felszerelni), élhetőbb város, ahol mindenki nagyobb biztonságban érzi magát, hosszú távon az olyan elszáradt részek is bekapcsolódnak a városi életbe, ahol sokkal inkább az autók uralták a hangulatot. Az autósoknak nem tart sokkal tovább a teljes út, az autójuk kevesebbet fogyaszt, csak meg kell szokniuk egy új vezetési stílust,

amire, ha annyira sikeresek lesznek az üzleti életben, amennyire vágynak, a Teslájuk úgyis rákényszeríti őket.

photo-1452756103519-d008d750dd79_1.jpeg

Fotó: Ivan Akimenko on Unsplash

Hogy mennyire elvetemült ötlet a főpolgármester javaslata? Semennyire, sőt, ez 2020-ban szinte kötelező (az olyan utakat leszámítva talán, mint a gyorsforgalmi vagy autópálya-kihajtók). Sőt, véleményem szerint egy 30 km/h-s Budapest-belváros sem lenne elvetemült, minden útra vonatkozóan a Nagykörúton belül. Az szemléltetné csak igazán gyorsan az átalakulás pozitív hatásait, miközben az autósok menetideje tényleg minimálisan nőne csak.

És most akkor hogyan élvezzük a tavaszt a városban?

szucsadam 2020 március 20.

Csodás idő van odakint, még néhány napig, aztán visszatér a hideg. Természetes, hogy mindenkinek viszket valamije, hogy ugyan már, menjünk ki egy picit. És mivel nincs kijárási tilalom, csak ajánlás, sokan teljesen figyelmen kívül hagyják ezeket. Emlékszem, mennyire meghökkentem mindig, hogy a mi milyen gyorsan és ellentmondást nem tűrően bevezettük a cigitilalmakat annak idején, most is azt gondolom, hogy egy kijárási tilalom is fegyelmezettebben működne nálunk, mint egy átlagos európai országban. De mivel nincs, a városban a változás sem annyira észrevehető.

img_4004_1.jpg

Ági, az Egy nap a városban túravezetője például úgy védekezik, hogy egyedül marad otthon, és egyedül is megy mindenhová (jellemzően boltba). Nem közelít senkihez két méternél közelebb, vagyis kiválasztja a szélesebb utcákat és kevesebb embert, meg általában biciklivel jár. A Margit hídon hazafelé bekanyarodott a szigetre is, és ott látta a fenti jeleneteket. Ami egyébként tökéletesen alkalmas a vírus mindennél gyorsabb terjedésére: az egyik csoportban ha csak egy ember fertőz, az egész csoport megfertőződik, és amikor elindul mindenki haza, a többi földön ülő csoport mellett elhaladva tuti lesz egy-két újabb fertőzés, ami megint csak egy-két teljes csoportot betegít meg. Egy ember képes pár óra alatt 30-40 ember megfertőzésére.

Szóval nem, nem csak a nyugdíjasok flangálnak és trécselnek az utcán. Persze, túl lehet élni, de én nem lennék senki helyében egy-két hét múlva, amikor elkezdi gyanítani, hogy tüdőgyulladása van. Egy korombeli ismerősöm végigment most ezen: hazaküldés, félrediagnosztizálás, kórházból elküldés másik kórházba, későn befektetés, súlyosbodás, azóta bent fekvés. Koronavírusra mondjuk nem tesztelték, neki állítólag máshonnan lett tüdőgyulladása. Én ezen nem akarok végigmenni, és amikor majd ott lesznek, hát ők sem.

A legjobb, ha otthon maradunk. Ha ki kell mennünk valamiért, akkor itt tesszük ki magunkat veszélynek:

  • A lépcsőházban, a korlátokat sok ember megfogta, mi ne tegyük. Lehetőleg úgy menjünk ki az ajtón, hogy ne találkozzunk szembe senkivel a szűk folyosókon. Ha családi házban lakunk, az előny, mert most úgy ülhetünk be az autóba, hgoy tuti nem érintkezünk senkivel még csak időeltolással sem.
  • Sokan mennek autóval most mindenhová, valójában tényleg jobb a tömegközlekedésnél és a gyalog sétánál. A bicikli is lehet jó, mert távol vagyunk az emberektől, de itt is nagyobb a kockázat az autóhoz képest. Kisebb autós kirándulásokat például tehetünk, egy kör ki a városból, ha nem is szállunk ki, az a legjobb. Megállunk valami festői helyen, elővesszük a szendvicseket, és megesszük, napfénytető előnyben.
  • Rengeteg olyan sétahely van a városban, ahol nincsenek emberek, és könnyű két méteren kívül maradni mindenkitől, vagy akár nem is találkozni senkivel. Ezt szintén leellenőrizhetjük autóban ülve, és ha nem megfelelő a helyzet, egyszerűen álljunk tovább.

Ha megfertőz valaki, és te tovább fertőzöl, azzal 3-4 héttel hosszabbodik a járvány vége, ami így akár egy évig vagy még tovább is elhúzódhat. Könnyű belátni, hogy ezzel szemben ha mostantól senki nem fertőz meg senkit, akkor meg 3-4 hét alatt vége az egésznek. Ahogy azonban most csináljuk, az az első forgatókönyvhöz van közelebb, ami elhúzódó otthonülést, ezáltal klausztrofób őrületet és olyan gazdasági visszaesést hoz, hogy abból jó darabig nem lábal ki senki.

Persze, marha jó tavasszal a barátokkal dumálni a fűben ülve. És eddig a világ legsúlytalanabb dolga volt. De most a legsúlyosabb tettek egyike lett, rögtön az egymás arcába köhögés után. Értékeljük át ezt a dolgot.

Úgyhogy én azt csinálom, hogy otthon tervezek. A budapesti túra helyett megtervezem a jövőbeli budapesti túráimat. Előveszem a Budapest témájú könyveimet (van jó pár, itt írtam néhányról), és elkezdem végre bújni azokat is, amiket félretettem az esős napokra. Ha érdekességre találok, felírom, hol történt, és bejelölöm a térképen, vagy a Google Mapsen ráteszek egy jelölést. Odaírom, melyik könyv hányadik oldalán van a ráutaló rész. Tegyetek így ti is, antikváriumokból simán lehet online rendelni. Így, amikor már lehet, és elmúlik a járvány, mindennél jobb túrákat tehettek, akár a barátokkal, és ti lesztek az idegenvezetők. A saját városotokban, az ezerszer bejárt helyeken, de most mégis friss szemmel: eszetekbe jut a karantén idején elolvasott érdekes sztorik halmaza.

Várhatóan én is és Ági is ír majd a blogra könyvajánlókat, hogy ezt a tervező munkát megtehessük, és képzeletben úgy sétálhassunk a városban, ahogy csak szeretnénk.

Mi lesz most az Egy nap a városban bloggal?

szucsadam 2020 március 17.
Címkék: koronavírus

Úgy tűnik, hogy a járványra való tekintettel az Egy nap a városban blog egy darabig nem tud olyan klasszikus posztokat szolgáltatni, amit megszoktatok tőle. Tudniillik hogyan élvezzük a várost, a városi nyüzsgést és a jó helyeket. Mert most inkább mindenki maradjon otthon, és legyünk rajta túl minél gyorsabban és fájdalommentesebben.

Ez nem jelenti azt, hogy a blog teljesen bezár, de az biztos, hogy alapanyag híján ritkábban és más jellegű anyagokkal - például történelmivel vagy publicisztikával - jelentkezem.

Én az új helyzetre való tekintettel másfajta tartalmakat fogok írni a következő időben, de nem a blogra, mert ezek az írások már nem férnek bele az Egy nap a városban blog Csaba és általam kialakított, 2010-es fókuszába. Az “Ádám ma otthon marad” című blogon jelentetem meg a mostani helyzetre reflektáló, meg mindenféle egyéb gondolataimat, tapasztalataimat. Mivel az egy személyes blog, ezért valamennyi érdeklődési köröm helyet kap majd rajta, elég veszélyes kilengéseket produkálva időnként.

Első írásom az oldalon: Újraindítjuk a világot, és ez minden jónak a forrása lehet.

j3648x2056-00189.jpg

Első posztként leírtam, hogyan tudjuk a legjobbat kihozni a mostani helyzetből. Majdnem az Egy nap a városban blogra töltöttem fel, de aztán átolvasva láttam, hogy ez már más. Már más iránya van benne a gondolatoknak, a város teljesen eltűnt, és előbukkant az, amiről eddig keveset írtam: hogy én hol és hogyan élek. És itt is fogok tartózkodni mostantól az idő nagy részében.

Természetesen, hogy nehéz lesz a városra koncentrálnom innen. Még csak az ablakból sem azt látom.

Úgyhogy akinek van kedve, kövesse a Facebook oldalon az írásaimat, vagy nézegesse a blogot rendszeresen. Ezen a Facebook oldalon minden írásom megjelenik majd, legyen az Egy nap a városban, Ádám Ma Otthon Marad vagy más helyekre írt anyagom, a készülő regényemmel kapcsolatban is várhatóak infók. Sőt, azzal kapcsolatban majd segítséget is kérek időnként.

Mindig benne volt a levegőben, hogy egy fokkal személyesebb helyre is írok, így most a sors adta, hogy gyorsan megtörténjen. Szóval azért kövessétek az Egy nap a városbant, mert lesznek anyagok, és egyébként kövessétek az egyéb írásaimat is, az ÁMOM-on (Ádám Ma Otthon Maradon). Vigyázzatok magatokra, egymásra, és segítsetek egymásnak. Most jött el a segítségnyújtás és -elfogadás időszaka, nem csak a betegek körében.

És dolgozzunk azon, hogy ha ennek vége, ne a régi világ álljon fel újra, méretes szedáltságban, hanem valami jobb, a maga teljességében. Ámen.

Mi lesz velünk, ha eltűnnek Budapestről a turisták?

szucsadam 2020 március 14.
Címkék: turizmus klíma

A La grande bellezza, vagyis a Nagy szépség egy 2013-as film, Olaszországban, Rómában játszódik. A film legelején, a város egy festői pontján egy távol-keleti turista látható, amint fényképezgetés közben izzadni kezd, majd összeesik, és meghal.

Ő volt az utolsó, ezután Róma turisták nélkül marad. Ezután az egész film során csak a városlakókat látjuk, ahogy élnek, ahogy kényelmesen sétálgatnak a nekik, meg a belföldi turistáknak méretezett évszázados, vagy épp ezeréves helyszíneken.

tony-servillo-in-la-grande-bellezza-di-paolo-sorrentino.jpg

Nem, nem hiszem, hogy a filmkészítők megjósoltak volna bármit. Egyszerűen csak akartak készíteni egy hangulatos, bensőséges Róma-filmet, ami kortárs, mégsem kell a turistákat kerülgetni, mert akkor az atmoszférának annyi. Mégis elég pontosan eltalálták azt, ami jelenleg is történik, nem csak Olaszországban, de Budapesten is. Kiürült a város. Mármint nem kiürült, csak a turisták nem jönnek, és a város ezentúl csak a városiaké.

Örülünk? Szomorúak vagyunk? Ki tudná ezt megmondani?

A turizmus nagyon megosztó dolog. Annyira megosztó, hogy még egy adott emberen belül is képes egymásnak ellentmondó reakciókat kicsikarni. Mert egyrészt azt, aki szereti a városát, érthetően elkezdi taszítani a jelenség, amikor nem képes élvezni annak szépségeit a mindent elborító emberhad miatt. Ugyanakkor a városa pénzhez jut ezáltal, neki lesz munkája, ami jobban fizet (hiszen több befektethető pénz lesz a városban, ami mindenhol új munkahelyet teremt), és ehhez a folyamathoz a város adottsága, a száz-kétszáz éve épült hírös épületek, meg a történelem járul hozzá egy jelentős részben. Vagyis olyan dolgok, amik jelen vannak, így is, úgy is.

alex-suprun-eu_v1iyn6oa-unsplash.jpg

Fotó: Alex Suprun, Unsplash

A turizmus megosztó dolog akkor is, amikor a környezetvédelemről esik szó. Tudjuk, hogy világviszonylatban a CO2 kibocsátás 8%-áért felel az ágazat. Az sok? Igen, rengeteg. Főleg ha meggondoljuk, hogy ez egy dinamikusan növekvő szám, ráadásul kizárólag az emberek szórakozni vágyása mozgatja az egészet. Áramot, ipari termékeket, autót használunk az élet alapvetőbb szükségleteihez, de a turizmus száz százalékban hobbi. Mondhatnám, hogy luxus, de mára már nem az, csak ebben az összefüggésben.

Ráadásul míg minden más nagy kibocsátó (energiaszektor, ipar, autók, szállítmányozás) számára iszonyú költséges beruházásokat és folyamatváltásokat kell bevezetni ahhoz, hogy képesek legyenek olyan csökkenést elérni, ami felér a turizmus kibocsátásával, addig a turizmus képes egyik napról a másikra nullára visszaesni, könnyedén, a turisták számára kevésbé fájó módon. Ezt az állítást most látjuk a gyakorlatban: hogyan lehet egyik napról a másikra felhagyni 8%-kal? Így. (Nyilván nem a teljes 8% tűnik el világszerte, csak bizonyos helyszíneken palózik az iparág teljesen.)

A turistáknak nem fáj, majd utaznak később, de akkor kinek rossz ez? Azoknak, akik a turistákból élnek. Számukra épp olyan hirtelen csökkent nulla közelire a bevételük, ahogy nulla közelire csökkent a korábban a mostanra fertőzött területekre érkező turisták károsanyag-kibocsátása, és ahogy szinte nullára csökkent a városok ebből származó adó- és befektetési haszna.

Amikor klímaegyezményről beszélünk, nem véletlenül voltak a politikusok mindig nagyon óvatosak. Érthetetlennek tartottuk, hogy miközben fizikai modellek által kiszámolt ütemben jön felénk a szartenger, mégsem csökkentenek olyan ütemben, hogy ennek a jövőbeni kárait enyhítsük, és inkább látszatintézkedéseket tesznek. Most látjuk a gyakorlatban, hogy mit jelent egy gyors 8%: padlófogást, sokaknak. Ez a szükséges fájdalom, ami a CO2 kibocsátás drasztikus csökkentésével jár, mindenki sejtette, de a gyakorlatban senki nem látta. Fogjuk fel ezt pár hónapos demónak.

Mindenki tudja, hogy elméletben fáj a bolygó fenntarthatóvá tétele, de amikor a saját életében jelentkezik a fájdalom, akkor hirtelen már nem tartja jó ötletnek ezt a tudatosságot.

Ne értsetek félre, együtt érzek a szektorral, főleg az idegenvezetőkkel, akiknek nincs tőketartalékuk, akiknek, ha jönnek holnap turisták, akkor lesz pénzük, ha nem, akkor meg nem. És eddig jöttek ám rendesen: tavaly év végén mindenki szörnyülködve küldte körbe a képeket, amin kígyózó sorok láthatóak a város főbb nevezetességeinél, a Newyork előtt is például. Arra vártak, hogy bemehessenek inni egy italt.

Annyira sokan jöttek, hogy az utóbbi évben az Egy nap a városban városi túrákat szervező különítménye is lehetetlen helyzetbe került. Céges csapatépítőket szervezünk, szerveztünk, míg aztán annyira nehéz lett egy adott időpontra találni valakit, és ugyanarra az időpontra a helyekre is foglalást leadni, hogy már ez adta a dolog legnehezebb részét. Aztán egyedül maradtam a szervezéssel is, mert természetes, hogy mindenki ott dolgozik, ahol könnyebben kap nagyobb bevételt: a külföldi turisták tengerében. Megrészegült a szektor, és ebből a mámoros állapotból pár hét alatt a nullára estek vissza. Mindenkinek rossz valamennyire, nekem is lemondtak több munkát, elment egy ügyfél, ovi bezár, így kevesebbet tudok dolgozni, mert többet kell itthon a gyerekekre felügyelni. Több időnk lesz egymásra, kevesebb pénzből, de túléljük.

A turizmusból élőknek azonban mindenkinél durvább a szitu.

De van egy jó hírem: ez a mostani változás, padlófogás sokkal drasztikusabb, mint amit a CO2 kibocsátás csökkentése követel tőlünk egy-egy szektorban.Egyrészt nem kell ennyire visszaesni egyetlen iparágnak vagy szolgáltatásnak sem. Nem kell egy hét alatt 8%-ot, de még csak 1-et sem csökkenteni. Nem kell megszüntetni a turizmust, de az biztos, hogy korlátozni kell a repülőgépek számát, és nem biztos, hogy a mostanában divatos utazásra buzdító oldalak jelentik a legtudatosabb megközelítést. Annak ellenére, hogy értem, a szerzőknek nagyon is érdeke bejárni a világot a hirdetők támogatásával.

Még van egy jó hírem: az emberi leleményesség végül felülkerekedik, és az erőforrásoknak megtalálják a keresletet.

A kulcsszót már fent leírtam: belföldi turizmus. Városi séták. Céges csapatépítők, amik során a csapat megismeri a várost, izgalmas programokon vesznek részt, miközben nem szállnak fel az égbe, hogy ezt elérjék. Garantáltan egy csomó érdekességre bukkanhatnak a saját városukban, ha hozzáértők viszik őket körbe. És a vidéki Magyarország is csodálatos, ha nekivágunk felfedezni.

Persze most, a járvány idején ez sem opció, most mindenki visszahúzódik lassan a csigaházba, a cégek sem akarnak csapatépíteni, otthon dolgozik mindenki, összejöveteleket nem terveznek. A mi túráink közül is egyetlen egy van, ami ilyenkor még szóba jöhet: amikor egyetlen résztvevő sétál egyetlen coach-csal Budapest kevésbé frekventált, kevés embert felvonultató részén, hogy az aktuális problémáit átbeszéljék, és megoldást találjanak rá. De most nem kezdem el ezt sem hirdetni, mert az elkövetkező hónapokban valószínű még erre sem lesz kereslet. Úgyhogy várok én is, a nagy ötletekkel, ami csökkentené a CO2 kibocsátást, mégis megvalósítana valamilyen turizmust. Szórakoztatást, az utazás, az ismeretlen felfedezésének élményét.

De majd ez lecseng, és akkor beindulhatok. Vagy mégsem? Persze, hogy nem. Amikor lecseng, akkor visszajönnek a külföldi turisták is, újult erővel, a hét szűk esztendő utáni rohammal, és akkor megint nem lesz aktuális ez az egész, a 8% csökkentése, a tudatos választás, a belföldi értékek élvezete. Nem kell kreatív megközelítés, több munka nehezebb terepen, megy mindenki az alacsonyan lógó gyümölcsök felé.

Ezek a szabad piac szabályai. Mindig az alacsonyabb ellenállás felé, mindig a magasabb profit felé. Ezért lenne marha fontos a vírus lecsengése után bevezetni a felülről szabályozott, mesterségesen takaréklángon tartott kibocsátást. Most, hogy pár hónapra mindenki megszokja a világvége-hangulatot, és kap egy kis ízelítőt abból, mi vár a saját gyerekeire, talán könnyebb lesz visszaállítani egy mérsékeltebb világot. Ilyen az ember: ugyanazt a kényelmi szintet magasabbnak érzi, ha alulról éri el, mintha felülről passzírozzák oda. Ki kellene használni ezt az időszakot arra, hogy előkészítünk valami rendes klímaegyezményt, és nem évekig tökölés lesz, hanem végre valami, ami a mai világra reflektál, és gyors megoldásokat vázol fel.