Egyéni tragédiák ezrei zajlanak éppen ezekben a percekben, és szörnyű helyzetbe kerülnek emberek. És noha nagyon együttérzek velük, most mégis a vállalkozásokról szeretnék írni a járvány kapcsán, azoknak is csak egyetlen fajtájáról, ahol elég nagy a baj, pedig nem szabadna így lennie. És nem is kerülne sokba kimenteni őket.

Definiáljuk a Pusztítás / Kieső Bevétel arányt: azt fejezi ki, hogy egységnyi pénzmegvonás mekkora negatív hatást képes kiváltani Budapesten, vagy méginkább a város kulturális szövetén. Az arány akkor nagy, ha a negatív hatás jelentős, már nagyon kis kieső bevétel esetén is. Vannak helyek, ahonnan hiányzó egymillió forintot meg sem érezni, máshol emiatt be kell zárni egy ikonikus térnek, ami a tulajdonosa személyes csődje miatt potenciálisan sosem nyithat meg újra.

A két hely, amiről most írni szeretnék, mindenképp a legnagyobb Pusztítás / Kieső bevétel arányt felmutatni képes intézmények között van.

2020 márciusa előtt nem lehetett sejteni, hogy kétfelé lehet csoportosítani a vendégekkel dolgozó helyeket. Ma már annyira  tudjuk ezt, hogy csak ez látszik: az egyik csoportba tartozók átvészelhetik a kormány járványintézkedéseit, a másikuk nem. Egyikük meg tudja - vagy inkább: meg akarja - tartani a dolgozóit a veszteséges időkben is, a másikuk úgy hajítja ki őket egy perc alatt, mint a sicc. Kiugrott a nyúl a bokorból: akinek a profit az első, azoknak van tartaléka, nagy részük a dolgozókat is simán cserélgetik, ha kell. Hozzá is szoktak, tegyük hozzá. Akiknek a profit mindig is másodlagos volt, mert egyszerűen pontosan azt és úgy szerették csinálni, amit és ahogyan csináltak, és a bevételek csak fenntartották ezt a szeretetteljes tevékenységet - jó termék esetén meg még azért nyereséget is termeltek persze -, vagyis sokkal emberibb módon közelítették meg az egészet, azok most lehet, hogy végleg eltűnnek a városból.

Most derül ki két dolog: az egyik, hogy mennyire hajszálon függnek Budapest legizgalmasabb helyei, a másik, hogy van-e értelme szoros kulturális közösségeket létrehozni.

Mint írtam, két hely van, amik legjobban szíven ütöttek ebben az értelemben, amik nélkül Budapest nem lenne ugyanaz. Ha voltál már ott, tudod, ha nem voltál, hidd el. Olyan izgalmas pontjai a városnak, amikre ha véletlenül rábukkansz, nem hiszed el, hogyan lehet ilyen szenzációs szingularitás mellett csak úgy elsétálni, és miért nem voltál eddig itt. Nem a látvány, nem a hatszáz éves barikolt szesz, nem az élére vasalt profizmus, hanem valami egészen más.

Az egyik ilyen szingularitás nekem a Jedermann. Hans Van Vliet, a Magyarországon élő holland zenész 2010-ben alapította azzal a céllal, hogy a nevéhez hűen - jeder Mann (oder Frau, teszem hozzá) - a város mindenféle embert bevonzó jazz-klubja legyen, ahol éjfélkor is lehet reggelit kérni, a hátszín meg kétezer forint akkor, amikor már mindenhol máshol hirtelenjében steak-szakértő pincérek kínálták kétszer ennyiért, és Wahorn András igyekszik szabályok nélküli zenét játszani. Mivel Hans gyakorlott klubmegálmodó - nevéhez köthető a budapesti Sixtus kápolna, a Pótkulcs, az Ötödik bejáró, a Castro, az Ellátó, a Jelen vagy a Most -, így pontosan tudta, mit akar, és hogy azt hogyan éri el. Tudta, hogyan lehet a város különös arcait egy helyre hívni. Egyébként 1990-ben jött Budapestre, három hétre, de megismerkedett a későbbi feleségével a másodikon. Azóta itt él, és azóta vendéglát.

A Jedermann tényleg olyan hely, hogy ha koncert van, akkor minden asztalnál egymástól tökéletesen különböző ember ül. Életkorban 18-80, társadalmi státuszban anarchista programozótól öltönyös üzletemberig, mindenki. Ha sosem tudtad elképzelni, hogy valaha egyedül jársz majd kocsmába, és egyedül nézegeted az arcokat, és elegyedsz szóba velük, belépve erre a helyre akkor is azt mondod, hogy “ja, de, mégis el tudom”. Az egyik sarokban ülve, az asztali lámpa sárgás fényével az arcomon, a jazzt hallgatva a végtelenségig tudom fürkészni az embereket, akik éppolyan változatosak, amilyeneknek gyerekként elképzelted, csak épp elhitette veled a közélet meg a tévé, hogy nem így van.

A másik nagyon különleges hely, ami egyike Budapest legfontosabb kulturális intézményeinek, és máris élő történelemnek számít: a Nyitott Műhely. 

A Nyitott Műhely művészkörökben fogalom. Ha itt most elkezdeném bemutatni Finta Lacit, a hely gazdáját, akinek a pincéjének fenntartásához Esterházy Péter is utalt minden hónapban egy összeget, egy könyv telne be. Ennyire ismert személy ő az irodalmi, meg aztán a zenész, építész, film, képzőművész körökben. Egyszerűen azért, mert 2000-ben megnyitotta ezt az ideális helyen lévő befogadó teret. A Déli pályaudvar közel van, mégis, a pince annak szintjétől picit magasabban, eldugottabb helyen.

Ha először mész be ide, nem igazán tudod, mi ez. Az illatok alapján, a kilincseket lenyomva, a régi deszkákból tákolt polcok között nagypapám műhelye ugrik be. Ott van a levegőben nem csak az eszközök, olajok, ottfelejtett tonnányi felhalmozat szaga, de hangulatában is, az ajtók közé benézve, a látványt befogadva is egyértelműen műhely-érzésünk van.

Különös véletlen, hogy ez tényleg egy bőrös műhelynek nyitott, 20 évvel ezelőtt. Véletlen, mert  egyáltalán nem szolgált szinte egy percig sem bőrösműhelyként, lévén a barátokkal megült megnyitóbulin máris lefoglalták a képzőművész ismerősök, hogy itt bizony ők kiállítanak majd. Úgyhogy kiállítás lett, az első a több százból, ami azóta volt itt. De vannak itt koncertek, beszélgetések, filmklub és mindenféle kulturális esemény, minden héten több is. Én Török András új Budapest-könyvének elő-bemutatóján vettem itt részt, meghívott vendégként.

Laci közben le is költözött ide. Reggel felkel, kinyitja az ajtót, és az nyitva van, amíg este le nem fekszik. Előfordul simán, hogy lemész, leülsz az egyik kávézóasztalhoz, de nem jön senki. Egyszerűen azért, mert nincs is ott senki! Laci elment valahová, és nem zárta be az ajtót, mert az nem illik a helyhez. Nyitott Műhely. Ha ott van, megkínál a levesből, amit főzött, ott hátul. Ha nincs, akkor megvárhatod.

De a legkülönlegesebb a sarokban található, máig működőképes, és rendben tartott bőrösműhely (a lenti képen balra). A sarok, ami miatt az egész helyet megnyitották, hogy itt majd műhelymunka lesz, diákokkal, szabadon, beszélgetve. Ott lógnak a bőrök, és várják, hogy egy nap majd Lacinak megint lesz ideje bőrözni, kiállítani, ezzel foglalkozni. Mintha csak úgy alakult volna, tiszta véletlenségből, hogy Lacit istennek sem hagyják dolgozni a művészek, mert mindig újabb és újabb jelentkezik be, hogy itt adná elő magát.

Persze azért nem ez a helyzet, Finta László élvezi a munkáját. Biztosan élvezi, hogy szeretik, hogy felfirkálnak róla valami frappáns mondatot a falra, hogy ez tölti ki az életét, annyira, hogy családot sem alapított, a hagyományos értelemben vett magánéletet sem alakított ki magának a Nyitott Műhelyben élve.

Mindkét helyre igaz, a Nyitott Műhelyre és a Jedermannra is, hogy a bevételük zérusra esett vissza a járvány miatt. A kormány segítsége, ami abból állt, hogy bizonyos adóterheken valamennyit enyhített, nem sokat segített volna akkor sem, ha hiány nélkül megkaphatják, hiszen a számlák ugyanúgy jöttek, ahogy előtte. Egy nem változott, és ezt mi is észrevettük a saját háztartásunkban: a közüzemi, biztosítási számlák, tagdíjak, bérleti díjak megállíthatatlanul és változás nélkül jönnek, ezeknek a helyeknek pedig ez havi több százezer forint.

A másik probléma, hogy egy ilyen családias helyen az alkalmazottak is szinte családtagok. Nem kérdés, hogy küzdenek értük, nem kérdés, hogy ki akarják bekkelni velük a járvány utánig, ez nem olyan “lecseréllek valaki másra, ha akarlak”, vagy “menj haza, éld túl, aztán legfeljebb visszajössz legatyásodva, hitelekkel” dolog. Csakhogy a kormány segítsége, a mi adónk segítsége erre a helyzetre előírta, hogy olyan helyeknek jár a bértámogatás, amik 15-50%-os visszaesést éltek meg a járvány miatt.

50%-nál nagyobb visszaesés felett nem segítenek, nem szállnak be az alkalmazottak bérébe, hogy ottmaradjanak, aki nem képes a korábbi bevétel felét előteremteni, az heroikusan ugyan megpróbálhatja ott tartani az embereket, de saját zsebből ez nem nagyon tartható sokáig.

Miért nincs bevétel? Mert egy kulturális tér, ahol egyébként van vendéglátás, hogyan szállítana házhoz ételt? Persze, lehetne, és persze, van, aki igénybe is veszi a dolgot, szolidaritásból. De ki viszi házhoz a kiállítást, a koncertet? Anélkül mit ér egy rántotta, vagy egy tojásos nokedli? Nem enni járunk oda, és nem a szomszédból, hogy beugorjuk érte, ez nem megoldás.

Voltak tartalékok, minimális tartalékok, amik mára elfogytak. Mondanom sem kell, ezek a helyek nem épp a maximális profitra hajtanak, inkább hasonlítanak a nonprofit helyekhez, mecenatúrákhoz: ha minden számla ki van fizetve, mindenki megkapta a pénzét, és a tulajdonosnak is maradt miből boltba menni, akkor az már jó. Most lehet azt mondani, hogy “ez egy kegyetlen világ, tessék beállni a sorba”, meg “úgy kell nekik”, de a helyzet az, hogy sem a Nyitott Műhely, sem a Jedermann nem lenne ilyen, ha a profit elsődleges lenne. Nem is léteznének. Nem csak azért, mert nagyobb profit esetén nem kapnánk olcsón steak-et a jazz-műsor mellé, vagy mert nem bírnánk ki egy magasabb belépődíjat az önkéntes adományok helyett, hanem mert minden megváltozna. Mélyen ott van a helyek genetikai kódjában az, hogy a közösség, ami a jelenlétével fenntartja, az család. És adnak pénzt, de nem azért, mert ez a gerince a kapcsolatnak. Ahogy a családtagunknak is adunk, úgy adunk ide is, és ezért cserébe egy családi vacsorán, családi beszélgetésen, családi koncerten ülünk, és így viszonyulunk mindenki másra is a helyszínen. Úgy adjuk a pénzt, mint ahogy a családi rendezvény előtt összedobjuk a rendezvény árát: igazából jólesik. Ez egy nyitott család, bárki bármikor csatlakozhat.

És most az egyik családtag bajba került, és a családnak kell kihúzni a bajból, különben nincs több családi rendezvény. A Jedermannban most örökbe lehet fogadni helyeket, és terveznek valami webshop-szerűséget is. A Nyitott Műhely is a törzsvendégek segítségére számít, hogy kifizesse a számlákat. Ez most a teszt: elég erős-e ez a közösség ahhoz, hogy tényleg családnak lehessen nevezni? Vagy csak a jókedv, szórakozás, kulturális rendezvények iránti érdeklődés tartotta össze? Vagy valami mélyebb, emberek közötti erő, ami nem hagyja az intézményt eltűnni?

Ha ezek a helyek most megmenekülnek, az mindennél erősebbé teszi őket. Akkor megmutatják, hogy érdemes családi közösségeket létrehozni, mert az erősebb háló, mint a nagy profit. Megmutatja, hogy ha itt ezentúl jönnek-mennek a járványok, akkor csak erre lehet számítani: a családra. Ha pedig elbuknak, akkor a nagyobb tőke köré gyűlő helyek erősödnek, valamint mindenkor a kormány segélycsomagjának kialakításától függ, hogy egy hely élhet-e, vagy nem.

Képzeljétek el, milyen fontos kérdés ez. Ez dönti el, hogy milyen lesz Budapest a jövőben, hogy luxussátrakba térünk majd be minden sarkon, amiket egy perc alatt össze lehet pakolni, és máshol felverni, vagy megerősödnek a hagyományra, gyökerekre épülő közösségi terek, amiket fenntartják azok, akik szeretik, hogy vannak.