Két hete írtam a Vicky Barcelonáról, Budapest legújabb tapasbárjáról, ahol evés közben jutott eszembe, hogy egy rakás jó spanyol hely van már a városban, amiket össze kéne szedni egy cikkben. Eredetileg egy öttagú toplistát akartam írni, de rájöttem, hogy én alapvetően három helyet rotáltam eddig, ezek mellé érkezett meg most a Vicky Barcelona, szóval lássuk az én Top 4-emet, nem feltétlenül minőségi sorrendben, mert annyi különbség van köztük, hogy felesleges őket rangsorolni.
A legújabb és alakra, belső kialakításra, hangulatra nagyon jól hozza a spanyol tapasbárok hangulatát. Esténként kicsit pózolós a légkör, amit ügyesen egyensúlyoznak a jó fej és többnyire spanyol pincérek, akik azonban helyütt nem beszélnek magyarul. Az ételek jók, időnként kicsit talán bátortalanok, de aki harmonikusabb fogásokat keres, az itt hátradőlhet, az árak viszonyt a belvárosi helyszín miatt a megszokottnál magasabbak.
Spanyolország tele van a Padronhoz hasonló kis tapasbárokkal, ahol mindenféle feszültségtől és külsőségtől mentesen tolhatsz néhány fasza kis fogást, aztán mész is tovább. A Vickyhez képest a Padron jóval kötetlenebb, egyszerűbb hely, de ez az egyszerűség nem igaz az ételekre, amik viszont bátrak, kísérletezők, és amik közt akad saját tintájában párolt tintahal (miért, a saját belébe visszatöltött disznó jobb?), vagy olyan csodás izé, mint a chorizós pacal. Ha nap közben enni akarsz valahol gyorsan valami megfizethető tapast feszengés nélkül, ez a te helyed.
Spanyolországban őrült népszerűen azok a helyek is, amik a hagyományos tapasok helyett inkább baszk pintxókat (pincsókat) kínálnak, ezeknek az a jellegzetességük, hogy kis kenyérszeletekre rakják rá a jóságot. De nem szalámit, meg parizert, hanem csodálatos, szószos, zsíros, folyós izéket. Az egyik kedvenc sevillai báromban például 1-1,5 euróért adják a szendvicseket, szóval fillérekből hülyére eheted magad és hasonló fogásokat kapsz a Bontxóban is, persze akadnak bőven tálban kihozott fogások is. Ez a nyugodt tapasbár iszonyú merészen játszik az ízekkel, itt vannak a legbevállalósabb fogások, aki nem fél mindenféle hurkákat keverni szent Jakab kagylókkal, és aki a családjával akar relaxált körülmények közt pincsózni, ide menjen.
Oké, nincs sorrend, de mégis ez az abszolút kedvenc. Tavaly nyáron elég alaposan bejártam Andalúziát, akkor készült ez a két videó:
Minden létező helyre elmentem kajálni, majd hazajöttem, és egyből elmentem a Pata Negrába, hogy lássam, hogyan teljesít az étterem, ha az autentikus helyekkel kell versenyeznie. És az a durva, hogy állta a sarat: a Pata Negra Sevillában is az abszolút vállalható kategória lenne, olyan étterem, amire nem csúcskonyhaként, de nagyon jó helyként gondolnának a helyiek. A fogások sokfélék, változatosak, nem olyan hajmeresztők, mint időnként a Bontxóban, de sokkal játékosabbak, mint mondjuk a Vicky Cristinában, az árak alacsonyabbak, a pincérek jó fejek és nyáron, melegben, a nyüzsgő Kálvin térre kiülve a jó tapas bár összes fontos attribútumát hozzák. De télen sem kell aggódni, mert belülről meg pont úgy néz ki a Pata Negra, mintha copy-paste-tel másolták volna át ide Madridból: az alakja, a berendezése így, ugyanebben a formában megtalálható egy rakás spanyolországi tapasbárban. És ha nincs a pesti étteremben hely, akkor sincs gond, mert Budán egy fokkal könnyebb asztalt találni, lehet ott is próbálkozni.