2011-ben, vagy öt éve írtam egy meglepő élményemről: 300 forintért vásároltam egy DVD-t az egyik hiperben, otthon megnéztem, és teljesen maga alá gyűrt a film. Ez volt a Synecdoche, New York, magyarul a Kis-nagy világ, Charlie Kaufman legfontosabb műve.

Ritkán írunk filmekről a blogon, ezért luxusnak tűnhet kétszer ugyanarról az alkotásról írni. Mégis erre készülök épp. Több okból is.

Egyrészt mert többször is megnéztem a filmet az elmúlt években, és egyre inkább zavarba jövök tőle. Egyre kevesebbnek érzem az eredeti posztot, szeretném azt kiegészíteni, pontosabban jobban megérteni, miért csinál ki teljesen minden alkalommal. Mert kicsinál.

Másrészt most pénteken lesz egy ezzel kapcsolatos budapesti program, de ezt a poént majd a poszt végén lövöm le.

Szóval ez a film teljesen letaglóz. Ha érezted már úgy az életedben, a padlón feküdve, kicsorgó nyállal, hogy szar az egész, és jobb lett volna meg sem születni, na. Az volt az a pillanat, amit el tud érni a film benned is, összesűrítve két órában. És amikor vége a filmnek, persze akkor sem könnyebbülsz meg, hogy visszatértél az életbe, de jó. Nagyon-nagyon nyomorult leszel a következő fél-egy napban, hacsak nem hívsz át pár barátot, és nem rúgtok be iszonyúan.

Mi a francnak írok én erről, az Egy nap a városban blogon, a pozitívblogok ősanyján? Minek traktállak én ezzel titeket?

Mert ezt elérni zseniális munka. Most képzeljétek el, azt jelenti, hogy Kaufman úgy játszik rajtad két órán keresztül, mint a zenész a hangszerén. A zene pont jó példa: ott hangokkal, összhangzatokkal, a disszonancia és a harmónia dinamikájával képes elérni egy jó zeneszerző, hogy az érzéseink egy irányba haladjanak, arra, ahol az alkotó is volt az alkotás pillanatában. A zene ez.

A film más műfaj, ott sztori van, amit el kell mesélni, párbeszédekkel, képekkel, zenével, fordulatokkal, színészekkel, tárgyakkal. Egy csomó lehetőség áll rendelkezésre. Valamiért ez a film mégis úgy hat rád, amire a zene képes, csak sokkal intenzívebben.

Ez a film olyan mélységes nyomorúságot képes közvetíteni, hogy fájdalom. És öt éve nem jövök rá, hogy csinálja. Sejtelmem sincs, mitől ilyen hipnotikus az egész, mert az. Olyan eszközöket használ a készítő, ami miatt pár száz éve simán boszorkánynak titulálják, amennyiben hölgy volna, és könnyebb a kacsánál. Közben fontos filozófiai kérdéseket is feltesz a mű, de az élet, a művészet értelmének kutatása teljesen másodlagos.

És ez jó. Nem, nem kellemes, nem felemelő, nem vidám. De jó, mert olyan zseniális, hogy még az eszköztára is rejtély.

Na, ha már ilyen jól felvidítottam a napotokat, és meghoztam a kedvet Kaufman munkáihoz, jöjjön az aktualitás: az író-rendezőnek nyolc év után új mozifilmje van. A címe Anomalisa, és animációs. Olyan képekkel, amiket sosem láttál animációs filmben, és amik megint előrevetítik az érfelvágós hangulatot. De legalább most már gyerekek is látják:

Persze aki látta Kaufman korábbi filmjeit, tudja, hogy nem ilyen vészes a helyzet, képes ő bizarr módon szórakoztató (John Malkovich menet) és sokdimenziós agytáncoltató mutatványt (Adaptáció) is letenni az asztalra forgatókönyvként (ezeket nem rendezte). Szóval azt gondolom, az emberi elmének csaknem nézhetetlenre sikerült Synecdoche, New York, a világ egyik legjobb filmje, csak egy kísérlet volt, és ez a mostani másról fog szólni. Kíváncsi vagyok.

A Synecdoche, New York óriási bukás volt. Ki tudja, miért, de az emberek nem akarták, hogy egy bolygónyi súlyt tegyenek a vállukra szombat este. Meg lehet őket érteni.

Mi a helyzet az Anomalisával? Magyarországon az, hogy nem is kezdték moziban vetíteni. A fenti okokból, talán.

A Toldi mozi azonban pénteken tart egy vetítést. Na nem szinkronos vagy feliratos formában, hiszen, mint írtam, nem került moziforgalmazásba itthon a film, ezért csak angolul nézhetjük meg a zseni új munkáját. Szóval pénteken este hétkor, Toldi mozi.

Aki olvasna egy komoly irodalomelméleti elemzést is a Kis-nagy világról, itt érdemes megpróbálni követni.